Szegényeket költöztetnek a kínai szellemvárosokba

2018.01.18. 06:30

A külföldi óriásberuházásokkal párhuzamosan Peking egyik fő problémája a kínai szegénység: több tízmillió nyomorban élő vidékit költöztetnének városokba, részben az üres szellemvárosokba. Az ezzel járó társadalmi feszültség azonban óriási: az áttelepítésre kijelöltek nem akarnak megválni földjüktől, és képzettség híján aligha találnának állást a városokban. Kína a szegénység kezelésében sokat lépett előre a gazdasági nyitás óta: a napi két dollárból élők arányát 97 százalékról három százalékra csökkentették, ám az európai mércével mért mélyszegénység még így is közel félmilliárd embert érint.

Miközben Kína hihetetlen összegeket költ el külföldi óriásberuházásokra, az otthoni szegénység és társadalmi egyenlőtlenség egyre nagyobb gondot okoz a pártvezetésnek. A Kínai Kommunista Párt legutóbbi, 19. kongresszusán Hszi Csin-ping elnök nem véletlenül tett olyan vállalást, hogy 2020-ra újabb 70 millió embert szeretnének kihozni a mélyszegénységből, a legrosszabb körülmények között élők életszínvonalának javítása ugyanis a politikai stabilitás egyik kulcsfontosságú kérdése.

Hszi Csin-ping kínai elnök legutóbb 40 millió mélyszegénységben élő számára kínálta a városba költözés lehetőségét.

Forrás: AFP/Xinhua News Agency/Ding Lin

A Foreign Policyban megjelent friss elemzés hosszan taglalja, milyen eredményeket ért el Peking a szegénység csökkentésében, ugyanakkor kitér arra is, hogy a nyomorban élő lakosok városba telepítése mennyire kétarcú folyamat.
Egy biztos, a gyors kínai fejlődés egyik fő hajtómotorja a városiasodás, ami teljesen átrendezte a gazdaság szerkezetét, ám a vidéken élő, a városokhoz képest sokkal szegényebb lakosság aránya még mindig 45-48 százalék körül mozog.
Az 1978-as politikai nyitás óta Kína kétségtelenül óriási eredményeket tudott felmutatni a szegénységi küszöb alatt élők arányának leszorításában. A Teng Hsziao-ping nevéhez köthető reformok kezdetekor a lakosság hozzávetőleg 97 százaléka élt még a szegénységi küszöb alatt, ami a Világbank meghatározása szerint 1,9 dollár alatti napi bevételt jelent. 2016-ra három százalékra sikerült levinni ezt az arányt, ugyanakkor

a napi 3,1 dollárból élők aránya azonban még mindig elérheti a félmilliárdot.
Mindenesetre a legnyomorúságosabban élő mintegy 40-70 millió ember sorsát most úgy szeretné javítani a pártvezetés, hogy a nem központi régiókhoz tartozó nagyvárosokba, illetve a külső kerületekben lévő úgynevezett szellemvárosok lakótelepeire költöztetné őket. Hely bőven akad: a Foreign Policyban megjelent adatok szerint

az ingatlanbuborék fújása egészen odáig vezetett, hogy ma már 3,2 milliárd lakás van Kínában, ami közel kétszer annyi, mint a lakosság létszáma.

A kötelező kiköltöztetések azonban eddig is óriási társadalmi feszültséghez vezettek Kína egyes tartományaiban, a lakosság jelentős része ugyanis nem szeretné feladni korábbi életformáját, és nem kér a kormány által felajánlott kompenzációból sem.

Szellemváros az észak-kínai Taiyuanban.Forrás: Imaginechina/Wu junjie - Imaginechina/Wu Junjie

Ez a kárpótlás elvileg azért a jogért cserébe jár, hogy azt az állami földterületet használhatja, amelyen saját lakása, vagy háza áll. A vidéki legszegényebbek eddig is a saját maguk által megtermelt gabonából, zöldségből éltek jelentős részben, és nem szeretnék feladni azt a biztonságot, hogy legalább az alapvető élelmezésüket megoldhatták. Az azonban kétségtelen, hogy

a fiatalok elvándorlása miatt a vidéken egyedül maradt idősek, vagy a városba költöző szülők gyerekeinek ellátása komoly problémát jelent, amit egyre sürgőseben orvosolni kell.
Az évi 350 dolláros bevétel a kínai központi vezetés hivatalos szegénységi küszöbe, ami alacsonyabb a Világbank által meghatározott 1,9 dollárhoz képest, de még ebbe a kategóriába is legalább 70 millióan tartozhatnak.

Őket szeretné a vezetés a fejletlenebb régiós városok peremkerületeibe költöztetni, mivel az infrastruktúra – egészségügyi ellátás, oktatás, stb. - még mindig sokkal olcsóbb ott, mintha a vidéki területeken építenék ki ugyanezeket új beruházások formájában.

Az elgondolás ésszerűnek tűnik, főleg ha azt nézzük, hogy

az urbanizációval eddig is összességében jól járt a lakosság, mert – ha nem is egyforma mértékben – de az életszínvonal emelkedését biztosította. A Világbank felmérései azt mutatják, hogy a napi 5,5 dollárból élők száma a lakosság 40 százalékának felel meg, ami körülbelül félmilliárd embert jelent. Vagyis az életszínvonal emelkedése is csak az alacsony bázishoz képest tűnik soknak, európai mércével mérve ezek a százmilliók még most is nagyon nyomorúságos körülmények között élnek.

A vidékiek tudatos beterelése a városokba már korábban megkezdődött, és eddig is sok problémával járt.Egyrészt a vidéki életformához, a mezőgazdasági tevékenységhez szokott, képzetlen tömegeket nehéz integrálni a városokban, az egyik legnagyobb problémát a megfelelő munkahely biztosítása jelenti.
Amennyiben nem sikerül elhelyezni ezt a sok embert, az eddig is legkiszolgáltatottabb rétegek teljesen a központi segélyekre lesznek ráutalva, mivel

a házuk, illetve földhasználati joguk feladásért kapott kárpótlás egyhamar elfogy a városokban, ahol drágább az élet.

(Más kérdés, hogy a kárpótlás fizetése óriási különbségeket mutat: a beköltözők mintegy 20 százaléka például egyáltalán nem jutott hozzá a megváltás díjához az ígéretek ellenére.) A beköltöztetett családok elhelyezése egyébként amúgy is csak egy lépést jelent az életszínvonal emelésében, és még az is kérdéses, milyen áron.

 

A városokba kényszerítettek az ország úgynevezett másod-harmadrangú nagyvárosainak külterületén kapnak lakást, ahol az infrastruktúra kiépítettsége alacsony, és szinte mindenért – iskolák, egészségügyi ellátás – hosszú utat kell megtenni a városközpontba. A legzsúfoltabb metropoliszoknál már korábban felső plafont vezettek be a betelepülni szándékozókra vonatkozóan, ilyen város például Peking vagy Sanghai.
Az új lakosok alkalmazkodása egyébként is nagy kihívás: sokan az elektromos áramért sem tudnak fizetni, ezért sokan a lakótelepek házai közötti melegedőkhöz húzódnak a fagyok ellen. A betelepítettek jelentős része nem talál munkát, és ha igen, az is nagyon alacsony színvonalú. Egyébként az átköltöztetések legalább 20 százalékát gyakorlatilag erővel kellett kikényszeríteni.A kínai központi vezetés az 1978-as nyitás óta közel 800 millió embert tudott kiemelni a mélyszegénységől, ami – tekintve a még mindig növekvő populációt – óriási eredménynek tekinthető, nyilatkozta az Origónak Eszterhai Viktor Kína-szakértő. A Pallas Athéné Kutatóintézet munkatársa kiemelte, hogy Kína ma is fejlődő országnak tekinthető, a kommunista párt megalapításának századik évfordulójára tűzték ki azt a célt, hogy mérsékelten fejlett ország lehessen. Hangsúlyozta, hogy az ENSZ korábban meghirdetett úgynevezett milleniumi céljai között szerepel a szegénység csökkentése, amelyhez Kína járult hozzá a legnagyobb mértékben, az itteni fejlődés nélkül a fejlődő országok együttes átlaga csak romlást mutatna.

A 19. pártkongresszuson elhangzott elnöki beszéd azt irányozta elő, hogy 2020-ra újabb 40 millió főt emelnek ki a mélyszegénységből, ami nemcsak népszerű cél, de a kommunista párt eredeti küldetésének megfelel, erősíti a politikai stabilitást, és legitimációs bázist is ad. Mindez ideológiailag többek között arra vezethető vissza, hogy az ópiumháborúk utáni időszak a lakosság látványos elszegényedését hozta, amit a kínai kommunista pártnak kell felszámolnia.

A szakértő kiemelte, hogy a statisztikák megtévesztőek, hiszen azok, akik napi 1,91 dollárból élnek statisztikailag már valóban nem élnek mélyszegénységben, de valójában ugyanúgy nyomorúságos életkörülmények között tengődnek. Eszterhai Viktor aláhúzta, hogy míg a mélyszegénységben élők száma elérheti a félmilliárd főt, addig körülbelül 100-120 millió főt lehet a középosztályhoz sorolni.
A városi betelepítésekkel kapcsolatban hangsúlyozta: nincs elég kapacitás a vidék fejlesztéséhez, így még mindig az olcsóbb megoldás a népesség beterelése a városokba, ahol sokkal több alapszolgáltatáshoz hozzáférhetnek, mint vidéken.

Eszterhai Viktor Kína-szakértőForrás: Optima Befektetési Zrt.

Eszterhai Viktor arra is emlékeztetett, hogy a növekvő kínai társadalmi és jövedelmi különbségek mellett a regionális különbségek továbbra is nagyok a vidék és a város, illetve a keleti és nyugati területek között. A kínai gazdaság fejlettségének jelenlegi szakaszában már sokkal magasabbnak kellene lennie a városi lakosság arányának a jelenlegi 53 százaléknál, a cél a 70-80 százalék lenne – tette hozzá Eszterhai. Kiemelte, hogy valós veszély az, hogy sokan nem tudnak majd alkalmazkodni a városi körülményekhez és árakhoz, és hamar felélik a körülbelül egy évnyi megélhetésre elegendő kárpótlásukat, ez után segélyekre lesznek utalva, ha nem képesek munkát találni a képzetlenségük miatt.

Az állam ezért sok átképzési programot indított, illetve állami vállalatoknál munkahelyeket próbál biztosítani a beköltöztetettek számára. A Kína szakértő rámutatott: sokan éppen ezért azt javasolják, hogy kevesebb állami forrást költsenek infrastruktúrára, sokkal inkább helyezzék előtérbe az oktatást, ezzel ugyanis sokkal jobban tudnak segíteni a rászorulókon.

Kínában az úgynevezett hu-kuo rendszer működik, ami szerint mindenki ott jogosult állami ellátásra, amelyik körzetbe tartozik, ezért nehézkes más, vagyis a kijelölttől eltérő városba költözni. A programnak kétségtelenül sok a vesztese is, de a reformok szükségessége vitathatatlan – fűzte hozzá. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az urbanizáció a kínai gazdasági fejlődés egyik titka, ez a fejlődési irány tehát eddig hosszú távon meghozta a gyümölcsét.