Hát az amerikaiak már megint tökösebbek nálunk?

Irdatlan mennyiségű pénzzel árasztja el a világot az amerikai jegybank, hogy ezzel fékezze a válság egyik legkárosabb hatását. A módszert az elmúlt három évben vergődő és többször a szakadék szélére került európai államok is használhatnák, mégis tartanak tőle. Miért bátrabbak nálunk az amerikaiak?

Az Egyesült Államok jegybanki feladatait ellátó Federal Reserve (Fed) csütörtökön jelentette be, hogy hatalmas mennyiségű pénzt pumpál a gazdaságba kötvényvásárlás útján. Havi legfeljebb 40 milliárd dollár értékben kerül friss pénz a világ pénzrendszerébe. Az Európai Központi Bank (EKB) szeptember 6-án ugyan szintén bejelentette, vásárol az eladósodott országok kötvényeiből, hogy leszorítsa a hitelkamatokat, de ezt - ellentétben az amerikai módszerrel - csak úgy hajlandó megtenni, hogy ne növekedjen a gazdaságban lévő pénz összmennyisége, vagyis bizonyos területekről pénzt von el. Miért kevésbé merész Európa, mint Amerika? Az egyik ok történelmi.

Németország az első világháború után olyan mértékű inflációt élt át, amely mélyen beleivódott a német társadalom emlékezetébe. 1918 első felében az aranyhoz kötött márka 1,25 birodalmi (papír) márkát ért, 1923 novemberében viszont már 115 607 000 000 márkának felelt meg. (A magyar hiperinfláció ennél is nagyobb mértékű volt, a pénzromlás havi üteme megközelítette a 41 900 000 000 000 százalékot 1946 júliusában.)

A mostani válság kezelése során ilyen mértékű infláció ugyan nem fenyeget, de az európai és az amerikai válságkezelés közötti különbségeket ma is alapvetően az határozza meg, hogy ki mennyire tartja veszélyesnek a pénzromlás felpörgetését, illetve milyen előnyöket remél tőle. A helyzetet bonyolítja, hogy Európán belül is mélyek az ellentétek: a déli és az Európai Unió perifériáján fekvő államok szívesen vennék az amerikai típusú válságkezelést, a centrumországokat és legfőképpen Németországot viszont riasztja az amerikai modell.

Elfelejtették Hitlert

Bár az EKB lépést sok elemző áttörésként értékelte, az európai válságkezelést még mindig sokan kritizálják. Leginkább azért, mert a legfőbb döntéshozó Németország és az EKB túlságosan tart az inflációtól, miközben nem veszi észre, hogy a szigor megfojtja a gazdasági növekedést. Ezen az állásponton van többek között Soros György üzletember is, aki legutóbb úgy fogalmazott, hogy Németországnak fel kell adnia az államadósság jegybanki finanszírozásával való szembenállását és a szigorú, inflációscél-követő politikát is. Mike Norman, egy New York-i pénzügyi szolgáltató vezető közgazdásza pedig kifejezetten sarkos címet adott egyik blogbejegyzésének: "Merkel elfelejti a német történelmet: a megszorítások és nem az infláció hozta ránk Hitlert".

A pénznyomtatás miatti német félelmet gyakran magyarázzák az első világháború utáni pénzügyi káosszal, és a német politikusoknak is egyszerű ezzel érvelniük, amikor azt próbálják megindokolni, miért nem akarják beindítani a pénznyomtatást. Van azonban néhány más érv is, amely a németek és a többi felelősen gazdálkodó eurós ország (La Fontaine állatmeséje nyomán nevezzük hangyaországnak) - például Finnország, Ausztria, Hollandia - szempontjából racionálissá teszi az infláció elleni következetes küzdelmet. Eközben az is igaz, hogy az eladósodottabb európai államok (tücsökországok) által is szívesen látott amerikai válságkezelési modell mellett is lehet érveket felhozni.

Első hangyaérv: védeni kell a megtakarításokat

A felelősen gazdálkodó, takarékos országokban a lakosság sokat tesz félre, a megtakarítási ráta magas, az infláció viszont lerombolja a félretett pénz értékét. Ha bevarrjuk a párnába vagy betesszük a malacperselybe a pénzt, akkor ugyanaz az összeg egy év múlva éppen az infláció mértékével fog kevesebbet érni. A többet megtakarító országok tehát elveszítenék a vagyonuk egy részét, ha engednék az inflációt felpörögni.

Az OECD adatai szerint a német háztartások átlagosan a nettó jövedelmük 11 százalékát tették félre 2011-ben, ez a svájciak után a második legmagasabb európai arány. Az eladósodott Olaszországban a lakosság átlagosan csak 4,3 százalékot tudott megtakarítani. A nemzetgazdaság teljesítményéhez viszonyítva is hatalmas az eltérés: a német GDP 23,2 százalékát teszi ki a megtakarítások mértéke, Olaszországban ez 16,5, Portugáliában 10,8, Görögországban 3,2 százalék. A németek több pénzt hiteleznek a világ többi részére, mint amennyi pénz hozzájuk érkezik, Olaszország és Spanyolország viszont az IMF adatai szerint távol van attól, hogy nettó hitelező lenne. Ezek az országok több tőkét használnak a világból, mint amennyit ők adnak másoknak.

Első tücsökérv: el lehet tüntetni az adósságot

Az adóssággal küzdő országok kormányai számára mindig csábító út az infláció felpörgetése, ezzel ugyanis el lehet inflálni a hiteleket. A gyakorlatban itt nagyon egyszerűen folyamatról van szó: ha a szomszédunknak tartozunk 100 ezer forinttal, és ő 10 százalék kamatot vár el tőlünk, de közben az infláció is váratlanul felugrik 10 százalékosra, akkor az olyan, mintha ingyen kaptuk volna a pénzt, hiába fizettük vissza kamatostul a kölcsönt, vagyis 110 ezer forintot.

Az adósoknak tehát mindig jól jön az infláció, a hitelezőknek pedig mindig rosszul, ez a jelen helyzetben a jövedelmek átcsoportosítását jelentené a gazdagabb országokból a szegényebbek felé. A teljes adósságállomány így csökkenhetne, miközben világos, hogy a módszer igazságtalan, és azokat bünteti, akik korábban fegyelmezettebbek voltak. Kenneth Rogoff, a Harvard egyetem professzora is látja az infláció óvatos (4-5 százalékosra történő) felpörgetésében rejlő igazságtalanságot, mégis emellett érvelt. Szerinte ugyanis egyrészt nincs igazságos válságkezelési módszer, másrészt pedig ennek a folyamatnak mindenképpen le kell játszódnia, hogy a lehető leggyorsabban túljussunk az alacsony gazdasági növekedés időszakán.

Második hangyaérv: tanulják csak meg a leckét

Az eurózónán belüli éles érdekellentétet az adja, hogy Németországban a megtakarításokat, a déli országokban viszont az adóssághegyeket vinné el az infláció. A németek ezt felismerve nem hagyják, hogy a déliek ezt a könnyű utat járják, és megússzák a mély szerkezeti reformokat, a szenvedő gazdaságok rendbetételét. Berlin - és a többi hangyaország kormánya - saját nemzeti érdekeinek megfelelően éppen csak annyi segítséget akar nyújtani, hogy a déliek ne omoljanak össze, mert ez mindenkit a mélybe rántana. Ahhoz viszont nem járul hozzá, hogy mások adósságát a német polgárok megtakarításai árán inflálják el. Jól látszott ez az EKB kötvényvásárlási programjáról történő szavazáson, ahol csak a Bundesbank voksolt nemmel.

Annak ellenére, hogy Amerikában a pénzpumpáról szóló legutóbbi döntést szinte egyhangúlag hozta meg a testület (az úgynevezett nyíltpiaci bizottságnak csupán egyetlen tagja, Jeffrey Lacker ellenezte azt), a kérdésben Amerika-szerte is vannak viták. Ron Paul republikánus képviselő, aki "Állítsuk meg a Fedet!" címmel könyvet is írt, például úgy nyilatkozott, hogy "ha az inflációval értéktelenítik el a dollárt, akkor a középosztály vagyonát veszik el, és átemelik azt a nagyon gazdagokhoz".

Második tücsökérv: Amerikában sem szállt el az infláció

Természetesen az amerikai jegybanki feladatokat betöltő Fed sem arra törekszik hivatalosan, hogy elinflálja az államadósságot, de valóban bátrabban játszik az inflációs kockázatot hordozó eszközökkel. Felhatalmazása alapján a Fednek is törődnie kell az inflációval, de egyúttal a gazdaság élénkítését és a munkahelyek megőrzését is elő kell segítenie döntéseivel. Ben Bernanke Fed-elnök éppen ezzel érvelt: szerinte megvannak az eszközeik arra, hogy féken tartsák az árak emelkedését, miközben a pénzpumpa segít a munkaerő-piaci problémák megoldásában, és élénkíti a gazdaságot.

A Fednek ugyanakkor könnyebb dolga van, mint az EKB-nak. Az augusztusi adatok azt mutatják, hogy az eurózónában 2,6 százalékos volt a pénzromlás éves üteme, a tengerentúlon csak 1,7 százalékos. Igaz, arra 2009 óta nem volt példa, hogy egy hónap alatt 0,6 százalékkal romlottak volna az árak az Egyesült Államokban, amiért leginkább az üzemanyag drágulása volt a felelős.