Orbán ViktorOblath GáborállamadósságköltségvetésállamháztartásjegybankinterjúgazdaságpolitikadevizatartalékMNBköltségvetési tanács
unegyed

Erőszakos beszéd nélkül nem tudják kifejezni magukat - interjú Oblath Gáborral

2012.01.19. 13:25

A kicsit is józanul gondolkodók szerint kétség sem férhet ahhoz, hogy a legyengült gazdaságért és az ország rossz megítéléséért a gazdaságpolitikai józanság és kiszámíthatóság hiánya a felelős, és a legfőbb ideje, hogy ennek az abbahagyását valaki kikényszerítse, mondja Oblath Gábor, az első Költségvetési Tanács egyik vezetője, egykori monetáristanács-tag. Úgy látja, mintha a kormány körül levők vagy a kormány tagjai úgy gondolnák, az akarat elég ahhoz, hogy csodákat műveljünk. 

- A napokban lemondott a Költségvetési Tanács elnöki posztjáról Járai Zsigmond, akit az Orbán Viktor kormányfőhöz közel álló gazdasági szakértők egyikének tartanak. Meglepődött?

Azon csodálkoztam, hogy egyáltalán elvállalta ezt a nem túl elegáns szerepet. Volt egy rövid múltú, de már viszonylag jól működő és politikailag elkötelezetlen, kizárólag szakmai szempontokat követő Költségvetési Tanács, kitűnő szakértői apparátussal, amit a kormányzat 2010 végén szétvert, tönkretett. Az én szememben nem volt rokonszenves, hogy Járai elvállalta a szakértőitől és feladatai nagy részétől megfosztott új KT vezetését.

- Távozása nem üzeni azt, hogy repedezik a kormányfőt körülvevő szűk kör?

Járai Zsigmond a lemondása után valóban elkezdte bírálni a kormány gazdaságpolitikáját és az illetékes minisztert, amire az utóbbi sértődött és mulatságos közleményben reagált. Mindez azt sejteti, nem előre koreografált szerepeket játszanak, hanem azok, akik szorosan ott álltak a miniszterelnök mellett vagy mögött, próbálnak távolabb kerülni.

Egyébként ez teljesen érthető: a kicsit is józanul gondolkodókban nem férhet kétség ahhoz, hogy a gazdaság mai állapotáért és rossz megítéléséért a gazdaságpolitikai józanság és kiszámíthatóság hiánya a felelős. Járai azonban kissé későn csatlakozott a kormányt eleinte támogató, de később a távolságot hangsúlyozó közgazdákhoz. Azt, amit most mond, Mellár Tamás például egy évvel ezelőtt is mondta már. Ez akkor volt, amikor Járai elvállalta a KT elnökségét.

Azt látjuk, hogy a hajó léket kapott, lassan süllyed. Az a kérdés, sikerül-e elég gyorsan befoltozni a lyukakat, és közben békésebb vizekre hajózni. A lék jelei: szörnyen magas az állampapírok hozama, ezeket hol el tudják adni, hol nem, rendkívül magas az ország kockázati felára, a forint január első napjaiban mélypontra gyengült az euróval szemben.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- A kormányzati tisztségviselők rendre azt hozzák fel érvként, hogy a gazdasági fundamentumok nem indokolják a forint év elején bemutatott vesszőfutását.

Persze, ha a fundamentumok rendben vannak, akkor csak a spekulánsok okozhatják a forint leértékelődését. Erre két válaszom van. Az egyik az, hogy a kormányzati tisztségviselők tévednek: a magyar gazdaság fundamentumai még a megszokott értelemben, vagyis a fontosabb makrogazdasági mutatókat tekintve sem jók, hanem kifejezetten rosszak. A másik: a fundamentumok nem pusztán mutatókat jelentenek, hanem a gazdaságpolitikára vonatkozó véleményeket, értelmezéseket és várakozásokat is, amelyek idővel magukat a mutatókat is befolyásolják.

Az első tévedésben a miniszterelnök is osztozik, aki a közelmúltban azt állította: a gazdaság mutatói jók. Ám az, hogy kicsi a költségvetési deficit a magánnyugdíjak államosításának köszönhetően, és ezzel éppen csak csökken az államadósság rátája, vagy az, hogy a gazdasági növekedési ütemünk nem sokkal rosszabb, mint az EU-átlag, miközben nagy többlet van a folyó fizetési mérlegben - ez mind összességében egyáltalán nem azt jelentik, hogy Magyarország gazdasága jó állapotban van. Hanem épp az ellenkezőjét.

A viszonylag elfogadható tavalyi költségvetési egyenleget csak a magán-nyugdíjpénztári vagyon bekebelezésével, a beruházásokat és a hitelezést visszafogó különadókkal sikerült elérni, a folyó fizetési mérlegben pedig azért van többlet, mert hibernált állapotban van a belföldi felhasználás: a fogyasztás és a beruházási tevékenység sem bővül.

Mindezt tetőzi, hogy a tavalyi 1-1,5 százalék körüli növekedést úgy sikerült elérni, hogy közben elképesztő mértékű fiskális lazítás történt: a költségvetés nagyjából a GDP 2,5 százalékának megfelelő keresletet pumpált a gazdaságba, amelynek növekedésgeneráló hatásai sehol sem nem láthatók. Ami a másik kérdést illeti: a fundamentumok nem választhatók el a percepcióktól. Ha a gazdasági kormányzást a büszkén vállalt kiszámíthatatlanság, ötletszerűség és esetlegesség jellemzi, akkor még a legjobb mutatók sem adhatnának jelzéseket a fundamentumok jövőbeni alakulására nézve. A fundamentumok nem jók, és ezen ront tovább a kormányzati politika kiszámíthatatlansága: ez tükröződik a forint árfolyamának szélsőséges mozgásaiban.

- Az IMF-EU megállapodás csak a pénz miatt kell nekünk, vagy azt várjuk, hogy lesz valaki, aki megfegyelmez minket, és azzal, hogy szoros felügyelet alá kerülünk, a saját ballépéseinktől is megóvnak minket?

Mindenekelőtt az a fontos, hogy megszülessen a megállapodás, és ott legyen mögöttünk az IMF és az EU hitele, védőhálója vagy védőernyője. Ha lesz megállapodás, az megnyugtatja a belföldi és külföldi piaci szereplőket. De azt is várom, hogy a teljesen követhetetlen, rögtönzéseken alapuló gazdaságpolitika korlátokba ütközik, mert nem fogják hagyni a hitelezőink. Jobb lett volna, ha ez belülről jön, de legfőbb ideje, hogy valaki kikényszerítse.

- A fent említett kiszámíthatatlanság az elmúlt másfél év gazdaságpolitikájának gerincét képezte. Aki ezt képviselte, az képes kifordulni önmagából, és egy másfajta irányvonalat ugyanilyen meggyőződéssel képviselni?

Volt itt egy jelentős verbális fordulat, amelyet valamilyen mértékben követtek tettek is, de aztán hónapokkal később megint más irányba úsztak el a dolgok. A Széll Kálmán-tervre gondolok, amelyet szűk egy éve jelentett be a kormány. A 2011-es költségvetés egészen másként indult, mint amiről a márciusban bejelentett Széll-terv szólt. 2010 őszén, a költségvetés összerakásakor 3 százalék körüli gazdasági növekedést remélt a kormány, ami annyira hihetetlennek tűnik, hogy nehéz felidézni a részleteket. Ez a kormányzat reményei szerint az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetéséből következett volna. Azt próbálták elhitetni, hogy bár hatalmas költségvetési bevételről mond le az állam, ezzel mégsem jár együtt megszorítás, mert közvetve, a meglóduló fogyasztáson és a létrejövő új munkahelyeken keresztül a költségvetési lyuk önmagától befoltozódik. A legtájékozatlanabbakon kívül ebben senki nem hitt.

Tavaly év elején a mostanihoz hasonló, de nem ennyire drámai folyamatok játszódtak le az állampapír- és forintpiacon, és a leminősítés is a levegőben lógott. Akkor úgy tűnt, megijedt a kormány, ami a Széll-terv kidolgozására sarkallta a kabinetet. A piaci szereplők számára nagy megnyugvást hozott a terv bejelentése, mert jelezte, a kormány nincs tökéletesen elszállva. Azt jelezte: tudatában van annak, hogy nem komoly, amit pár hónappal korábban hangoztatott, nem dőlt be a saját retorikájának, és tisztában van azzal, hogy jelentős kiadáscsökkentések nélkül elszáll a költségvetés. De az a magyarázat is hihetőnek tűnik, hogy a Széll-terv már 2010 őszén, a költségvetés benyújtásakor készen volt, de úgy kellett az egykulcsos adót eladni, hogy csak a kedvező hatásairól legyen szó, és a negatív következményeivel - nevezetesen, hogy ehhez kemény kiadáscsökkentést kell társítani, hogy fejre ne álljon az államháztartás - időben és tematikusan is elválasztva kell előhozakodni. De mindegy, melyik verzió az igaz, mindkettő azt üzente, hogy a kormány valamilyen mértékben képes az önkorrekcióra.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Január első hetében mélypontra zuhant a forint, történelmi csúcsot döntött az ország csődvalószínűségét is mérő mutatószám, az egekbe emelkedtek az állampapírhozamok. A hét második felében aztán kiállt Fellegi és Orbán, és a piacot nyugtató beszédeket mondtak. Ez nem annak a jele, hogy a korrekciós képesség nem veszett el?

Ez az ijedtség jele volt, aztán az ijedtség hatására bekövetkezett korrekciós szándékot érzékeltette a kormányzat. Abban nem vagyok biztos, hogy ha egyáltalán önmaguktól kezelhetővé válnának a piaci folyamatok, akkor nem ülne-e rá a babérjaira a kormány, ahogyan az a Széll-terv kedvező piaci fogadtatása után történt. Akkor megnyugodtak, aztán újra elkezdtek életveszélyes dolgokat csinálni, amelyekről még a jobboldalhoz közel álló közgazdászok közül is többen úgy vélték, nagyon veszélyesek.

A legképzetlenebb és legrosszabb munkapiaci helyzetben levők esélyét leginkább romboló minimálbér-emelés, az adójóváírás azonnali kivezetése abba a hatásvizsgálatokat mellőző rögtönzéssorozatba illeszkedik, amely az egykulcsos adó bevezetésével indult. Ez még károsabb lépés is volt, mint az egykulcsos adó.

- Most a piac megint a kormányra ijesztett.

Az az új fejlemény, hogy nemcsak a nemzetközi szervezetek, külföldi kormányok, a világsajtó és a befektetők tekintenek egyre gyanakvóbban Magyarországra, hanem valamiféle belső bizalmi válságnak is vannak jelei. Több hír is megjelent arról, hogy a háztarások egy része igyekszik kivinni megtakarításait. Korábban a lakosság viselkedése a stabilizáció irányába mutatott.

Amikor a forint nagyot gyengült, a háztartások nem erősítettek rá erre, hanem arra számítva, hogy erősödni fog, eurót adtak el. Mert az volt a kép, hogy az euró helye valahol a 270-290 forintos sávban van, és ha 300 fölé ment az árfolyam, akkor arra számítottak, ez csak pillanatnyi megingás, és beváltották eurójukat. A legutóbbi hírek arról szólnak, hogy most a lakosság egy része meg van szeppenve, elbizonytalanodott. Ha tető alá hozzák a megállapodást az IMF-fel és az EU-val, ami szorosabb gazdaságpolitikai felügyelettel is jár, ez segíthet elhárítani azt, hogy folytassa a kormány a forintra is veszélyes rögtönzést.

- Nem elég, ha a kormány beveti a csodafegyvert, és a jegybank devizatartalékát használja arra, hogy a lejáró államadósságot törlessze?

Öngyilkos politika lenne az is, ha a devizatartalékokat jelentősen csökkentve próbálna adósságot törleszteni az állam. Ahogyan látják a befektetők ezt, nyomban megtámadnák a forintot.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Volt egy sor olyan döntés, amiről azt gondoltuk, be sem következhet, mert biztosan átgondolta a vezetés a dolgot. Egykulcsos adó, drasztikus minimálbér-emelés, végtörlesztés, nyugdíjpénztári rendszer beszántása.

A felsorolt lépések átgondolatlanságával egyetértek, de a magánnyugdíjpénztárakat illetően szerintem nem elsősorban a tartalommal, hanem főként a stílussal volt a gond. Egészen vérlázító az a mód, ahogyan a magán-nyugdíjpénztári ügyet elrendezték. Ha valódi önkéntes alapon hagyták volna a választást állami és magánpillér között, azt mondanám, van benne valami logika, védhető lenne a lépés. Amikor, mint most és a 2008. őszi válság kipattanása óta folyamatosan, nagyon sok múlik azon, hogyan ítélik meg a befektetők a országot, és valóban a szokásosnál nagyobb figyelmet kap, hogy a költségvetési hiány a bűvös 3 százalékos GDP-arányos szint alatt van-e, vagy van-e arra esély, hogy Magyarország kikerüljön a túlzottdeficit-eljárás alól, nem mindegy, hogy a GDP 1,4 százalékának megfelelő összeg - ekkora lyukat ütött a költségvetésen az, hogy nem az államhoz, hanem a nyugdíjpénztárakhoz folyt be az egyéni nyugdíjjárulék - rontja-e az államháztartási egyenleget. Az az erőszakos stílus azonban, ahogyan levezényelték ezt a váltást, rendes jogrendben elfogadhatatlan lenne.

A végtörlesztésről ugyanígy a brutalitás jut az ember eszébe. A történethez tartozik, hogy Surányi György és két szerzőtársa tavaly év elején olyan javaslattal jöttek elő, amely azon alapult, hogy mindenkinek be kellene szállnia a devizahitelek problémájának megoldásába. A bankok többsége azonban csak abban lett volna partner, hogy ők teljesen szárazon ússzák meg a dolgot. Valószínűtlennek tűnt, hogy amikor az egész ország nagy bajban van, akkor az egyik érintett fél kihúzza magát a felelősség és a teherviselés alól. Az inga pedig kilengett a másik oldalra, a bankok megkapták a nyakukba a végtörlesztést, a cech nagy részét nekik kell állniuk, az állam pedig csak a december közepén a Bankszövetséggel kötött egyezség alapján veszi ki a részét a tehermegosztásból. Egy szó, mint száz: a végtörlesztés a másik precedens volt arra, hogy jogbiztonság Magyarországon mostanság nem létezik.

- Mi a baj a jegybanktörvénnyel? Az EU és az IMF elfogadhatatlannak tartja az elfogadott változatban.

Egy új alelnököt nevezhet ki a kormányfő, és nehéz másra gondolni, mint hogy ezt azért teszi, hogy ne csak a monetáris tanácson keresztül, hanem a jegybanki irányításon, a belső hierarchián keresztül is befolyásra tegyen szert. Ami viszont szöges ellentétben áll a jegybanki függetlenség elvével. Ráutaló magatartásával azt sugallja, hogy a kamatpolitikára szeretne nagyobb befolyást gyakorolni a kormányzat - ami szerintem rossz ötlet -, és az is gyanítható, hogy a vállalati szektor hitelezésébe is szeretnék belehajszolni a jegybankot.

- A kormány azzal védekezik, hogy Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban is nem konvencionális eszközöket vet be a jegybank, a gazdaság hitelellátottságát nem nézi tétlenül.

Akik erről beszélnek, elfelejtik, hogy ezek a nem konvencionális eszközök úgy jöttek a képbe, hogy a kamatot lényegében nulla százalékra vágták a jegybankok, azt már nem lehet tovább csökkenteni a gazdaság élénkítése érdekében. Nálunk 7 százalékos az alapkamat, tehát volna eszköze az MNB-nek. A kormány azonban láthatóan kiteszi a lelkét, hogy olyan magas legyen a kockázati felár, hogy ne lehessen nagyon nagy forintzuhanás kockázata nélkül kamatot vágni. Ez megint a kormány inkompetenciáját jelzi.

Az az ember érzése, mintha a kormány körül levők vagy a kormánytagok úgy gondolnák, az akarat elég ahhoz, hogy csodákat műveljünk. Pedig már kiderült, hogy sok mindennek, amit a kormány el szeretne érni, maga a kormány az akadálya, annyi kockázatot hordoz a gazdaságpolitika. Idén csaknem biztos, hogy be kell érnünk a gazdasági stagnálással, de a visszaesésnek is nagy esélye van, a költségvetésben szigorítani kell, így csak az MNB tudna impulzusokat adni a gazdaságnak. Ezt azonban addig nem tudja megtenni, amíg megbízhatóvá nem válik a magyar kormány és Magyarország a befektetők szemében. Ezt azonban láthatóan nem nagyon értik a gazdaságpolitika felső szintjein.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Orbán Viktor kormányfő leült Simor András jegybankelnökkel két hete, pedig finoman szólva sem rajong érte. Ennyire nagy a baj, hogy ellenszenvét is hátra kellett hagynia?

Igen. A találkozó a bizalmukat vesztett külföldi és belföldi piaci szereplők megnyugtatását célozta. De megint csak érdekes, mennyire koncepciótlanul történnek a közlések: pár nappal korábban újra pellengérre állították a jegybankot egy statisztika miatt, amely a GDP-arányos államadósság növekedését mutatta. Ez azt jelzi, hogy valahogyan a lényegük az agresszió, és erőszakos beszéd nélkül nem tudják kifejezni a gondolataikat.

Például nagyon kézenfekvő lett volna, hogy Selmeczi Gabriella a jegybank megtámadása helyett szépen elmondja, az államadósság rátája sokféleképpen számítható, és szerinte az a jó módszer, hogy változatlan árfolyam melletti adósságrátát vesszük figyelembe. Az érvelő beszédet nem érzik a magukénak.

- Ha ennyire a csibészségen jár a kormányoldal esze, az IMF pedig nem szereti a meglepetéseket, akkor összebékíthető-e a két oldal egyáltalán? Mennyi esély van a megaállapodásra?

Azt hiszem, a kényszer ráviszi a kormányt. Az, ami az utóbbi hetekben történik, nagyon óvatos adagolása annak, hogy minden feltételt elfogadunk majd. Csak hát az IMF kipaterolásától a visszakéredzkedésig elég nagy utat kell megtenni, és a saját támogatóikkal kell megértetni, hogy ha a múltkor valami egészen mást mondtak és tettek, akkor most miért mondják és teszik annak a fordítottját. A józan ész végül is diadalmaskodni fog, vagyis az a véleményem, hogy lesz IMF-EU megállapodás.

A másik oldalról meg azt is gondolom, hogy egy ponton rosszul kalkulált, és még mindig rosszul kalkulál a kormány. A még mindig megmaradt hepciás viselkedésből az olvasható ki, mintha azt gondolná a kabinet, hogy az EU-nak és az IMF-nek ugyanolyan fontos a megállapodás, mint nekünk. Ez nem így van: szerintem nekünk sokkal-sokkal fontosabb tető alá hozni a megállapodást, és sokkal előbb is fog fájni nekünk, ha ez mégsem sikerülne.

- Ha egymás tenyerébe csapnak a felek, akkor a hírek alapján az gyanítható, hogy az IMF a Költségvetési Tanács megerősítését erősen tanácsolná.

Ha egyértelműen és jogilag is megalapozottan bizonyítható lenne, hogy azért verték szét az eredeti Költségvetési Tanácsot, mert a kormány nem szerette a véleményét, akkor a dolog egyszerű lenne. Ez a mindenki számára nyilvánvaló tény természetesen nem bizonyítható. A jelenlegi KT-vel az a fő gond, hogy hiányzik belőle a középtávú szemlélet. Általában nem nagy kunszt megmondani - bár mostanság már ez sem olyan egyértelmű - , hogy mennyi lesz egy-két hónap múlva vagy év végén a költségvetési hiány. Az az igazán fontos, hogy lássuk, néhány éves időtávon mennyire érvényesül az államháztartási folyamatokban a fenntarthatóság.

Amikor a nemrég leköszönt Járai Zsigmond odakerült a KT élére, büszkén jelentette be: az általa vezetett testület amolyan alvó üzemmódban lesz az év nagy részében, és csak egyszer ébrednek fel. Akkor elmondják véleményüket a következő évi költségvetésről, majd megint leoltják a villanyt. Ez az eredeti feladat tökéletes félreértése vagy szándékos félremagyarázása. Ahhoz nem kell testület, hogy valaki elmondja, kockázatok vannak a költségvetésben, ezt mindannyian tudjuk. Ahhoz viszont bátorság kell, hogy mindennemű szakmai támogatás nélkül kijelentse, hogy a költségvetés rendben van. A lényeg az, hogy vissza kell állítani a KT szakmai tekintélyét és középtávú szemléletét.

Ahogyan rekonstruálni tudom a folyamatokat, hogy mi volt az a pont, aminél a kormányoldal eldöntötte, hogy megszabadul a korábbi KT-től, az az lehetett, amikor Kopits György akkori KT-elnök a parlamentben elmondta véleményét a 2011-re vonatkozó költségvetésről. Kopits a KT teljes egyetértésével azt mondta, 2011 nagyjából rendben van, de 2012-től már semmi sincs rendben, fenntarthatatlanok a költségvetési folyamatok. A képviselők tanácstalanul forogtak, nem értették, miről beszél Kopits, hiszen akkor csak a 2011-es büdzsé volt terítéken. Az IMF által sürgetett megerősítés vélhetően azt takarja, hogy a középtávú szemlélet térjen vissza a KT elemzéseinek középpontjába.

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Most
Top 12 óra
Olvasnivaló