A tankönyveket is átírhatja a válság

A gazdasági válság olyan tényekkel szembesítette a közgazdászokat, amelyek mellett nehéz szó nélkül elmenni, így sokak szerint paradigmaváltás előtt áll a közgazdaságtudomány. Az eddig divatos teóriák kritikusai sok irányból támadják a piacpárti elméleteket, de egyben egyetérteni látszanak: a piacokat nem lehet magukra hagyni, félő ugyanis, hogy önmaga ellen fordul Adam Smith láthatatlan keze.

Mást tanulnak majd a válság miatt?

Véget ért a piac egyeduralma, megbukott a piaci fundamentalizmus, új alapokra kell helyezni a pénzügytant, el kell felejteni a tökéletes piacokat, a gazdaságot nem önállóan kell kezelni, hanem a társadalom egy alrendszerének kell tekinteni - az utóbbi csaknem nyolc évtized legsúlyosabb gazdasági válságával kapcsolatban egyre többet hallani a fent említett elméleti kritikákat.

A krízis a jelek szerint nem csak a mindennapi életünkre lesz tehát hatással, hanem arra is, hogy mit tanulnak majd a közgazdadágtudományi egyetemek hallgatói. A mostani, neoklasszikus megközelítéssel kapcsolatban egyre több a kritika, amelyek szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy a kapzsi bankárok és a meggondolatlan politikusok és háztartások vakvágányra terelték a világgazdaságot, hanem arról, hogy hibásak voltak azok az elméleti modellek, amelyek alapján a gazdasági és gazdaságpolitikai döntéseket meghozták.

Az egyik legbefolyásosabb piaci napilap, az amerikai Wall Street Journal (WSJ) szerint paradigmaváltás előtt áll a közgazdaságtudomány, és olyan forradalmi változások jöhetnek, amilyenre az utóbbi száz évben csak az 1930-as évek válságát és az 1970-es évek inflációs korszakát követően volt példa. A Nagy Válság utáni időkben dolgozták ki az első olyan matematikai modelleket, amelyeket felhasználhattak a gazdaságpolitikusok konkrét döntéseikhez is, az olajárrobbanás után pedig a piaci fundamentalizmusnak megágyazó új makroökonómiai iskola alapjait tették le, amelynek egyik alaptétele a racionális várakozások tana lett, és amelyből a mostani gazdaságpolitikai tézisek nagy része következik.

A mostani átalakulás is jelentősnek ígérkezik, de a neoklasszikus alapmodelleknek nincs tudományosan kidolgozott alternatívája, így jó eséllyel a mostani alapokra helyezve alakítják majd át a közgazdaságtant - vagyis elsősorban a hangsúlyok eltolódásával lehet számolni, mégpedig az állami beavatkozás javára és a piaci működés kárára, bemutatva, hogy mi okozza, hogy több a piaci kudarc, mint amire eddig számítani lehetett.

Soros: nincs tökéletes piac

Az utóbbi években és hónapokban látott csúfos piaci és gazdasági bukás, illetve a prognózisok többségének tarthatatlansága ellenére is maradtak olyan szakemberek, akik szerint nincs baj az eddigi teóriákkal, a katasztrófát pedig az állam okozta, de egyre több a kritikus hang - elég csak a Budapesten előadást tartó Soros Györgyre, illetve a Nobel-díjas Joseph Stiglitzre gondolni, akik határozottan kiálltak azon véleményük mellett, hogy a piac mindenhatóságába vetett hit egyértelműen illuzórikus.

A vagyonát amúgy a pénzpiacokon szerző Soros szerint mindenek előtt azt kell beismernünk, hogy a valóság megismerésének korlátai vannak: a társadalomtudomány és különösen a közgazdaságtan még mindig nem veszi kellően figyelembe, hogy megfigyelőként nem tudunk elvonatkoztatni saját helyzetünktől, így ítéleteinkkel és várakozásainkkal magunk is alakítjuk a valóságot, amelyet elemzünk. Ez a befektető által kidolgozott reflexív teória alapja.

A guru szerint a mostani válságot előidéző buborékok remek példát szolgáltatnak erre, ezek ugyanis épp a trendek félreértésének, a valóság hibás magyarázatának köszönhették kialakulásukat. Soros szerint tévedés azt hinni, hogy a piacok egyensúlyra törekszenek, hiszen az egyensúly egy szélsőséges és ritka esete bármely társadalmi rendszernek, így a pénzpiacoknak is. Ebből adódóan a piacokat nem hagyhatjuk beavatkozás nélkül működni, tökéletes piacok ugyanis nincsenek. A piaci árak minden esetben torz képet mutatnak azokról a pénzügyi eszközökről, amelyekre vonatkoznak, vagyis a piacok szinte mindig tévednek - szemben azzal a széles körben elterjedt pénzügytani toposszal, miszerint épp a piacokon kívüli koordinációs mechanizmusokra jellemző a tendenciózus tévedés, a piacokra pedig nem.

Stiglitz: nincs láthatatlan kéz

Az előbbi gondolatmenet nem idegen Stiglitztől sem, aki ezen felül azt húzta alá a CEU-n tartott előadásában, hogy a válság valamilyen szinten visszaigazolta a közgazdaságtan alaptételét, vagyis hogy a gazdasági aktorok viselkedését az ösztönzők határozzák meg. A Columbia Egyetem professzora épp azt szűrte le a válságból, hogy a válságért a kormányzat annyiban tehető felelőssé, hogy olyan környezetet teremtett, amelyben a bankoknak nem csak lehetősége volt a kockázatok megfelelő figyelembe vétele nélkül cselekedni, hanem arra is ösztökélte a bankokat, hogy így tegyenek.

Azok a bankárok, akik nagy nyereség esetén bónuszt kapnak, de ha elbukják a pénzt, akkor nem kell személyes jövedelmük nagy csökkenésével számolniuk, túlzott kockázatot fognak vállalni, és ugyanez igaz a bankokra is, amelyek a nyereséget megkapják, de ha itt a baj, az állam úgyis megmenti őket - vagyis a közgazdaságtan alaptétele működik, a gond épp az, hogy a szabályozás kialakításakor ezt nem vették figyelembe. Stiglitz szerint is véget ért a piaci fundamentalizmus kora: ma már senki nem hisz abban, hogy a piacok minden problémát képesek megoldani.

"Az Adam Smith féle láthatatlan kezet azért nem lehet látni, mert nem is létezik" - fogalmazott a professzor, elutasítva az egyik legismertebb és legelterjedtebb liberális axiómát, miszerint a piacon az önérdekkövető egyének akciói összességében a közösség javát szolgálják.

A Nobel-díj sem a piacpártiaknak ment

Az elméleti közgazdaságtan várható átalakulására utalt már az is, hogy a nem igazán mainstream intézményi iskola két képviselője kapta az idei közgazdasági Nobel-díjat. Elinor Ostrom és Oliver E. Williamson nem arról híres, hogy a piac mindenhatóságába vetett hit mellett tette volna le a voksát, sőt, épp azzal foglalkoznak évtizedek óta, hogy miért nem működnek a gazdaság bizonyos szintjein és területein piaci mechanizmusok.

Ostrom a közvagyon hasznosításának egyik legismertebb kutatója, munkái arra koncentrálnak, hogy az emberek és az ökoszisztéma közötti interakció miképp vezet a hosszan tartó fenntarthatósághoz. Williamson a cégeken belüli intézményi megoldásokkal foglalkozik, a tranzakciós költségek elméletének egyik legfontosabb képviselője és az intézményi struktúrák egyik fő teoretikusa.

A Nobel-díjat odaítélő bizottság a jelek szerint amúgy már tavaly sejthette, hogy baj van a piaci fundamentalizmussal, legalábbis erre utal, hogy az amerikai pénzügyi kormányzat régi bírálója, Paul Krugman princetoni professzor kapta 2008-ban az emlékdíjat. Krugman több alkalommal is kiállt az állami beavatkozás mellett, azt hangsúlyozva, hogy enélkül a piac ugyan valamikor megtalálhatja majd a növekedéshez vezető utat, de erre nagyon sokat kellene várni, és nagyon nagyok lennének a társadalmi költségek.

Túl a keresleten és a kínálaton

"Az utóbbi években egyértelművé vált, hogy a piacgazdaság sorsa nem csak a szűk értelemben vett piaci elemeken múik, arra hatása van a keresleten és kínálaton kívüli tényezőknek" - fejtette ki az [origo]-nak Lentner Csaba, a Wekerle Sándor Üzleti Főiskola tudományos rektorhelyettese. A professzor szerint a nem-gazdasági tényezők jelentőségére már jóval ezelőtt felhívták a figyelmet a közgazdászok (közülük is mindenek előtt Wilhelm Röpke, a német szociális piacgazdaság egyik atyja), de az utóbbi évtizedekben háttérbe szorultak ezek a megközelítések.

A nem-gazdasági tényezők épp azért fontosak, mert keretet biztosítanak a piaci működésnek, a piacok ugyanis nem képesek a megfelelő intézményi háttér nélkül hatékonyan funkcionálni. Márpedig az kiderült, hogy a piac csak egy bizonyos szintig alkalmas arra, hogy a gazdasági kérdéseket hatékonyan kezelje, így a közgazdaságtanon belül is előtérbe kerülhetnek azok az elméletek, amelyek az állami beavatkozásra, az állami szabályozásra koncentrálnak. Ebből adódóan érdemes felkészülni a német szociális piacgazdasági iskola, illetve John Maynard Keynes tanításainak reneszánszára.

"A válság rámutatott, hogy az a hatékony piacgazdaság, amelyben szilárdak a jogi, a közigazgatási és az erkölcsi alapok, amelyben a szociális és a pénzügypolitika egymással összhangban van. Elméleti szinten ez azt jelenti, hogy azok a modellek kerülhetnek előtérbe, amelyek a hatékonyság mellett a jóléti kérdéseket is hangsúlyosan veszik figyelembe" - fejtette ki Lentner Csaba.