Vágólapra másolva!
A magyar költőknél már hagyomány, hogy krisztusi korba érve (vagy utána), újraírják József Attila Születésnapomra című versét, a különleges ritmusú versformát használva az önironikus számvetésre. Varró Dani a Bús, Piros Vödör nevében egyszer már kesergett a sors gyötrelmein ezt a formát használva, de a múlt heti Élet és Irodalomban a saját, személyes Születésnapomra-verse is megjelent, a tőle megszokott vicces és hajmeresztő rímekkel. Ennek örömére gyorsan összeszedtük a legjobb Születésnapomra-parafrázisokat, hogy egyben lássuk, mire képes a nyelv, a rím meg a költő. Éljen Horger Antal úr.
Vágólapra másolva!
Varró Dániel: Harminckét éves múltam
- önfelköszöntő költemény -
Tóth Krisztina: PorhóJózsef Attila: Születésnapomra

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sinen
se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
emitt.
De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
diós
briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
csupa
hupa,

s ki lát, azt mondja: "Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"
Ez, öcs,
a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
alap
a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
Szar ügy,
farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
sem ács,
se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
badar
madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
korú
ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
azúr
az úr.

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, terveztem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van
(de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

"Ön amíg szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!



Kovács András Ferenc: Bírálóimhoz.
Születésnapomra. Plágium!
Orbán Ottó: SzületésnapomraBalla Zsófia: Az élő forma

Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
se bű,
se báj.

A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul
csupán
bután.

Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
Enyém
e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
serény
erény...

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
ha kell,
ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
iszony.
Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok - nem vált meg vers, se bű,
se báj.
Sebaj.

Nem mondom meg, hány éves lettem,
a tortabevonót is mind megettem:
az ám,
lazán!

Mégis, ha tán felém jöttök,
a Platánban lesz friss sütőtök,
sonkás-
tojás,

veder szeder, meg a sok régi étek,
húzd rá, cigány, ez égi ének,
kódus
kórus

az égi karban, de kihagyta ezt Madách,
elvitte férfikorban asszony, meg a harács,
adó-
csaló

sose lett, én is csak épp egy szegletet
vettem itt, bordélyházit, meglehet:
fura
kura-

fi voltam, fektettem mindenféle nőket,
Ábel meg majdnem engem ölt meg:
fain
Kain

voltam, aztán meg Rómában Brutus,
ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,
Pius
priusz,

Borgia, R. Iván, s később úgy alakul,
hogy Havasalföldön Vlad Drakul
harap
halat,

de inkább vadat atlaszi vállamba,
és ott van egy faszi, mellette áll bamba
Vazul
s lazul,

mert neki már oly mindegy, vesztek-e,
és drukkol nagyon, hogy Wales ebe
agyon
marjon,

hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,
és valaki vessen véget ennek a zsivány
ének-
ének!

Negyvennyolc éves lettem én,
és meglep, hogy már hölgyemény
leszek.
Ezek

már nem viccelni-jó idők.
A telést rosszalljuk mi, nők -
ha mond-
hatom

ezt így. A világbánatom
úgy otthagynám egy vonaton!
Kicsit
visít

a lélek bennem, hogy mire
vittem. Mondhatom, semmire.
Egy part
se tart.

Nem lestem hatalom kegyét.
Csak az szabad, aki szegény:
nem öl
meg ól.

Engem már sok halál szeret -
mégsem fagyott rám hős-szerep,
vagyis
hamis.

Azt foldozom, mi hátra van:
még végül megszokom magam...
S ha néz,
ki néz,

majd legyen benne irgalom
versemhez a túloldalon.
Hisz él.
S ítél.