Az öngyilkos merénylet is az evolúciós örökség része

Robbanóövet szerelnek egy kínai öngyilkos merénylőre a II. világháború alatt

A csoport érdekében végrehajtott öngyilkosság első látásra evolúciós rejtély: hogyan adódhatnak tovább öngyilkos gének? A válasz mégis az evolúcióban, konkrétan őseink egymás ellen vívott háborúiban keresendő - a Scientific Reports cikke szerint.

Az a fajta extrém önfeláldozás, amely a hazájukért harcoló katonákra és a magukat felrobbantó öngyilkos merénylőkre egyaránt jellemző, felszínesen nézve evolúciós lehetetlenségnek tűnik.

Az iskolában azt tanuljuk, hogy azok a gének terjednek el egy populációban, amelyek hordozóikat szaporodási előnyhöz juttatják. Akkor hogyan kerülhettek az emberi viselkedéskészletbe olyan – nyilvánvalóan nemcsak kulturálisan átadott, hanem alapvetően ember voltunkból fakadó – hajlamok, amelyek önmegsemmisítésre buzdítanak? Pontosabban megfogalmazva: hogyan maradhattak fenn hosszú evolúciós időskálán olyan viselkedési jegyek, amelyek embereket arra késztetnek, hogy ne vérrokonokért, hanem – mondjuk – honfitársakért vagy azonos hitűekért áldozzák fel az életüket?

Forrás: Origo

A Tennessee Egyetemen (USA) működő, a biológiai és matematikai tudományokat egyesítő National Institute for Mathematical and Biological Synthesis (NIMBioS) új kutatása bepillantást enged az extrém önfeláldozás pszichológiájába, amely nagyon hasonló a legkülönbözőbb erőszakos konfliktusokban, a szent háborúktól a gengszterbandák között zajló leszámolásokig.

A Nature lapcsoporthoz tartozó Scientific Reports folyóiratban megjelent közleményből megtudhatjuk, miként kovácsolnak eggyé egy embercsoportot a közösen megélt negatív élmények, és hogy az így kialakuló rendkívüli erejű kooperációs készség miként késztethet egyeseket akár arra is, hogy az életüket áldozzák a csoportért.

Az identitás-összemosódás

A NIMBioS brit, ausztrál és spanyol kutatói arra a nagy mennyiségű irodalmi adatra alapozták elméletüket, amely az „identitás-összemosódás" (identity fusion) jelenségével magyarázza a csoport érdekében történő önfeláldozást. Identitás-összemosódásról akkor beszél a pszichológia, amikor a személyes és csoportidentitás határai elmosódnak, és olyan fokú azonosulás jön létre a csoporttal, amely a vérségi viszonyokat is felülírja.

A tudósok arra voltak kíváncsiak, vajon mi idézi elő az identitás-összemosódást, és ennek kapcsán azt a korábban már felmerült feltételezést szerették volna ellenőrizni, miszerint az identitás-összemosódás egyik erőteljes kiváltó oka lehet-e a közösen megélt diszforikus – az euforikus ellentéteként: fájdalmas és/vagy félelemkeltő – tapasztalat.

Felvetésük szerint a csoport érdekében végrehajtott, az egyén szempontjából nézve költséges tettek olyan viselkedési stratégiát képviselnek, amely az emberősök evolúciója során segített a nagy kockázattal járó csoportos tevékenységek sikerre vitelében, mint amilyen például a vadászat vagy a csoportok között vívott háború. Az elmélet értelmében azok a csoportok, amelyek tagjai között a fájdalmas tapasztalatok hatására az identitásfúzió létrejött, nagyobb eséllyel diadalmaskodtak a csoportok közti konfliktusokban, mint azok a csoportok, amelyekben ez a fúzió elmaradt. A modern társadalmakban, ahol a csoportok közti háborúskodás az emberiség múltbéli állapotaihoz képest jelentősen háttérbe szorult, a csoportért való önfeláldozás hajlama csupán extrém körülmények között bukkan felszínre – feltételezik a kutatók.

Robbanómellényt szerelnek egy kínai öngyilkos merénylőre a II. világháború alatt Forrás: Wikimedia Commons

Matematikailag modellezték

„A probléma matematikai modellekkel való megközelítése olyan távlatokat nyitott, és olyan ismereteket adott a kezünkbe, amelyek eddig nem voltak hozzáférhetők" – nyilatkozta Sergey Gavrilets, a Tennessee Egyetem ökológia-, evolúcióbiológia- és matematikaprofesszora, a NIMBioS tudományos tevékenységének egyik koordinátora. A kutatók modellje öt feltételezésen alapult:

1. a közös élmények előmozdítják a csoport érdekében végrehajtott extrém cselekedeteket;
2. a közösen megélt negatív élmények nagyobb súllyal esnek latba, mint a pozitív élmények;
3. minél intenzívebb az élmény, annál erősebbek a csoporterősítő hatásai;
4. a közösen megélt negatív élmények csoport-összekovácsoló hatása sokkal erősebb, ha a csoport más csoportokkal verseng, mintha a természet ellen harcol;
5. a közösen átélt szenvedés hatása felülmúlhatja a vér szerinti összetartozás hatását.

A feltételezéseket először kísérletes úton tesztelték különböző csoportokon, úgymint Vietnamban harcolt veterán katonákon, durva beavatási szertartásokon átesett fiú- és leánykollégiumi tagokon, az angol Premier League focirajongóin, a dzsúdzsucu harcművészet brazil ágának gyakorlóin – akik olykor fájdalmas, övvel végzett korbácsolást alkalmaznak –, valamint ikerpárokon. A kérdés valamennyi esetben ugyanaz volt: vajon milyen fokú identitás-összeolvadás figyelhető meg a csoport tagjai között.

Kamikaze pilóta akció közben Forrás: Wikimedia Commons

A közösen megélt viszontagságok összekovácsoló ereje

Az elméleti megfontolások és a tapasztalati úton szerzett kísérleti eredmények mind abba az irányba mutattak, hogy a közösen szerzett negatív élmények elemi erővel motiválják a csoport érdekében végrehajtott önfeláldozó tetteket, amelyekért esetenként rendkívül magas árat fizetnek az így viselkedő csoporttagok.

A modell emberőseink több tízezer évvel ezelőtti viszonyait próbálta megragadni.

A kutatók úgy okoskodtak, hogy fenyegető körülmények közepette a közös evolúciós jövő fontosabb szerephez juthat a kooperatív és önfeláldozó viselkedés alakításában, mint a közös ősöktől való származás.

A több mint 100 ezer évvel ezelőtti késő-pleisztocén időszakban, gyorsan változó környezeti tényezők és limitált erőforrásokért való éles versengés mellett különösen emberpróbáló feladatot jelenthetett az alkalmazkodás és a túlélés.

„Bár a korábbi evolúcióbiológiai kutatások már azonosítottak néhány lehetséges útvonalat az együttműködés evolúciója felé, a jelen tanulmányban egy új, erőteljes, ennek ellenére mindeddig kevéssé elismert mechanizmust mutatunk be: azt, amely az extrém mértékben kooperatív cselekedeteket a megelőző közös tapasztalathoz köti" – mondta el Gavrilets. Utalva arra a kultúrákon átívelő metaforára, amely a közös ügyért harcoló katonákat és más csoporttagokat testvérekhez hasonlítja, a tudós rámutatott:

a közösen megélt viszontagságok még a valódi vérségnél is erősebb kapcsot létesíthetnek ember és ember között.