A szakértő véleménye

Napjaink egyik legvitatottabb kérdése, hogy a gyarapodó üvegházhatású gázok milyen módon befolyásolják a globális éghajlatot bolygónkon. A következőkben Czelnai Rudolf akadémikus írását olvashatják, amely a Természet Világa c. folyóiratban jelent meg.

"...először nézzük meg, mit tudunk arról, milyen változások várhatók globális átlagban több évtizedes távlatban. Melyek a tények, melyek a feltételezések, és az utóbbiakból mit tudunk bizonyítani? Azután vizsgáljuk meg, hogy mit tudunk mondani a részletekről, vagyis arról, hogy egy esetleges globális változás hogyan jelentkezhet az egyes éghajlati övezetekben és régiókban, valamint mit gondolunk arról, hogy egy ilyen hatalmas változási folyamat egyáltalán hogyan mehet végbe.

Ami a hosszabb távú globális kilátásokat illeti, ez idő szerint három dolgot tudunk biztosan:

(1) Tudjuk, hogy az éghajlat nem változatlan (geológiai adatok bizonyítják, hogy az évmilliók során nagyon jelentős változások történtek).

(2) Tudjuk, hogy a vízgőz és a különféle "üvegházhatású gázok", köztük elsősorban a szén-dioxid, milyen szerepet játszanak az éghajlat alakításában (ha a légkörben nem volna vízgőz és az említett üvegházhatású gázok is mind hiányoznának, akkor a felszínközeli globális évi középhőmérséklet a jelenlegihez képest kereken 33 Celsius-fokkal alacsonyabb volna).

(3) Végül tudjuk, hogy az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja évtizedek óta állandóan és jelentősen növekszik.

E tények alapján jogos a feltevés, hogy a légköri üvegházhatás fokozatosan erősödik, s hogy ez a felszínközeli globális középhőmérséklet emelkedését vonhatja maga után. Mindez csak feltételezés, hiszen számos körülmény és bonyolult kölcsönhatás (pl. az aeroszolok, felhőzet és óceánok szerepe) nagy bizonytalanságot okoz... Ám ettől függetlenül is, az említett feltételezést tudományos szempontból csak akkor tekinthetnénk bizonyítottnak, ha sikerülne kimutatni, hogy a globális melegedés valójában megindult, folyamatban van. Ezért a meteorológusok évek óta árgus szemekkel figyelik a felszínközeli léghőmérséklet globálisan átlagolt értékeinek alakulását.

Azt már a 80-as évek elejétől kezdve látni lehetett, hogy ezek az átlaghőmérsékletek évről évre emelkednek, s ehhez hozzá lehet tenni, hogy az elmúlt év időjárásáról készített első gyors összesítés szerint 1995-ben is folytatódott a globális évi középhőmérsékletek lassú emelkedése. Az is tény, hogy az eddigi emelkedés nem haladta meg a lehetséges természetes változékonyság mértékét, tehát tudományos szempontból máig sincs perdöntő bizonyítékunk arra, hogy a globális melegedés valóban megindult.

Azt a bizonytalanságot, amellyel szembe kell néznünk, a kutatók már hosszú idő óta érzékelhették. Neumann János, akinek érdeklődését az éghajlatváltozás kérdése nagymértékben felcsigázta, páratlan éleslátással már az 50-es évek elején kijelentette:

"...itt olyan kérdésekkel állunk szemben, amelyekre kvalitatív okoskodással még egyszerű kvalitatív válaszokat sem tudunk adni." Hozzátette: "kvalitatív okoskodás alapján még azt sem tudjuk megmondani, hogy ha erősödne a napsugárzás, akkor melegebbé, vagy hidegebbé válna-e éghajlatunk". Éppen ezért 1955-ben egy princetoni konferencián tartott előadásában javasolta az "általános légkörzés" törvényszerűségeinek feltárása céljából a számítógépes modellkísérletek megindítását, sőt létre is hozta az első, e témával foglalkozó kutatócsoportot. (A princetoni Institute for Advanced Study keretében 1954 óta működő, számítógépes időjárás-előrejelzéssel foglalkozó részlegből leválasztottak egy kutatócsoportot és ennek vezetésével Neumann János javaslatára tanítványát, Joseph Smagorinsky-t bízták meg. Ebből a csoportból fejlődött ki később a híres Geophysical Fluid Dynamics Laboratory és lényegében innen indult el az éghajlati rendszer számítógépes modellezésével kapcsolatos kutatás, amely azóta is egyre szélesebb körben folyik.) Ezekhez a kutatásokhoz kezdettől fogva, s azóta is az éppen létező legnagyobb teljesítményű számítógépeket használták és rendre az volt a probléma, hogy a számítógép kapacitása nem volt elegendő.

Ha az olvasó idáig jutott, nyilván tudni szeretné, mitől olyan bonyolult ez a probléma, hogy ennyi kutatás ellenére még mindig nyitott kérdések maradtak. A választ azzal kell kezdeni, hogy a légkör dinamikus rendszer, vagyis nemcsak egyszerűen elnyeli és visszasugározza a Napból érkező energiát, hanem állandó mozgásban van. Eközben a trópusi övezetekben kapott többletenergiát a magasabb szélességek felé szállítja, a felszínről vizet párologtat (amiből felhő és csapadék keletkezik), a vízgőzt is szállítja, kölcsönhatásba lép az óceánokkal, amelyek szintén egy összefüggő dinamikus rendszert alkotnak, ugyancsak állandó mozgásban vannak, és szintén szállítják az energiát.

A légköri mozgások rendkívül gyorsak (egy levegőrészecske átlag 14 nap alatt képes megkerülni a Földet). Az óceáni folyamatok viszont sokkal lassabban mennek végbe; a "great conveyor belt" (nagy óceáni hajtószíj) elnevezésű tengeráramlási rendszerben egy képzeletbeli vízrészecske több száz éven át utazik. (Ez az áramkör, melynek a Golf-áramlás is része, a felszínen a Fülöp-szigetektől, Afrika megkerülésével, a Jeges-tenger térségéig halad, majd lebukva mélységi áramlatként tér vissza oda, ahonnan elindult.)

Az éghajlatváltozás problémáját a légköróceán kölcsönhatás teszi pokolian szövevényessé."

(Czelnai Rudolf: Globális melegedés: a tudományos és a politikai dimenzió, Természet Világa, 1996. I. különszám)