Az egyházi bevételek egyharmadát nem ellenőrizheti az állam<br/>

A rendszerváltás előtti időszakban létkérdés volt az egyházak számára, hogy eltitkolják bevételeiket az állam elől. Különösen a katolikus egyház gazdálkodására jellemző, hogy nem tudott szakítani az évtizedes hagyománnyal. Az állami szervezetek ma is csak becsülni tudják, mekkora összeggel gazdálkodnak valójában az egyházak.

A katolikus egyház püspöki kara elzárkózik attól, hogy nyilatkozzon a szeged-csanádi püspökségben kipattant "bitanglista"-ügyben. A könyvelésekben így hívták azokat az adóhatóság és a társadalombiztosítás elől eltitkolt, a hivatalos kimutatásokban nem szereplő bevételeket, amelyek létezéséről a békéscsabai bíróság előtt beszélt Guliga György explébános. Guliga ellen papi minőségében elkövetett százmilliós kölcsönfelvételi csalása miatt indult eljárás, miután püspöke, Gyulay Endre 1997-ben feljelentette őt, majd később felmentette állásából. Guliga a bíróság előtt elmondta, a plébániák az egyház legfelső vezetésének tudtával, jóváhagyásával b-kasszából intéznek kisebb- nagyobb kifizetéseket.

A nyilvánvalóan személyes bosszúból megszellőztetett kettős könyvelés ügye érzékenyen érinti az egész magyar katolikus egyházat, különösen miután Gyulay Endre elismerte, hogy neki is volt tudomása az egyházközségek egy részében használt "b-kasszákról".

A főpap a Népszava kérdésére úgy vélekedett, hogy az alig néhány ezer forintos b-kasszák ügye nem mérhető össze az olyan típusú csalásokkal, mint amilyen például Guliga kölcsönügylete. Szerinte a kisebb plébániák legfeljebb 1-2, a nagyobbak 10-20 ezer forintot forgattak a mellékkasszában, hogy zökkenőmentesebben tudják fizetni az egyházközség működtetéséhez szükséges feladatokat. Ez nem igazán minősülhet bűnügynek - mondta Gyulay püspök -, ezért nyugodtan áll minden vizsgálat elé.

A rendszerváltás után elfogadott törvények gazdálkodási téren jelentős belső autonómiát hagytak az egyházaknak. Bár az elmúlt hónapokban - főleg egyes kis egyházakat ért vádak miatt - többször napirendre került az állami szervek ellenőrző jogosítványainak kérdése, a vitákban a történelmi egyházak gazdálkodásának kontrolljáról nem esett szó.

Az ellenőrzés ügye azonban szakmai berkekben sem jutott nyugvópontra. Miután állandó vita forrása, hogy milyen mélységben vizsgálódhat az
adóhatóság az egyházi pénzügyekben, az egyházakra vonatkozó számviteli törvény és az adótörvények betartatása rögtön politikai síkra terelődhet, jelentette ki György István. A Pénzügyminisztérium egyházi finanszírozási kérdésekkel foglalkozó főtanácsosa szerint az egyház és állam viszonyát illetően két érvelés áll szemben. Az állam csak a költségvetésből származó pénzek felhasználására terjesztheti ki ellenőrző szerepét, ugyanakkor sokan úgy vélik, hogy jogosan tarthatna igényt a területén működő, akár felekezeti gazdálkodási egységek felügyeletére.

Platthy Iván, az Egyházi Kapcsolatok Titkárságának egykori vezetője elmondta: a törvények kialakításakor egyértelmű volt, hogy az egyházak nem kötelezhetők saját bevételeikkel való elszámolásra. Az úgynevezett stóladíjak és az adományok hasznosításának módját az egyházakra hagyta a jogalkotó. A katolikus egyház esetében ezekről a pénzekről az egyházmegyék saját, egymástól független belső rendje intézkedik. A volt címzetes államtitkár elmondta, hogy az egyház finanszírozási rendszerének 1998-as átalakítása előtt a Miniszterelnöki Hivatal a statisztikai hivatallal készíttetett egy felmérést a négy nagy egyház adófizetéseiről. A kimutatás meglepte a szakembereket is, mert kiderült, hogy a történelmi egyházak összességében majdnem akkora összeget fizettek be az 1996. gazdálkodási év után az államkasszába, mint amennyit költségvetési támogatás címén kaptak. Platthy elmondta, hogy a 6 milliárd forintnyi áfa-, tb- és egyéb adóbefizetés alapján arra következtettek, hogy mintegy 20 milliárd forinttal gazdálkodott a négy nagy felekezet.

Farkas Bea, a szegedi JATE egyházgazdálkodás-kutatója a katolikus egyház pontos bevételeiről szintén nem tudott adatokat beszerezni. Az
egyházmegyék becslésein alapuló kimutatásai szerint az adómentes, tehát a hívek adományaiból, egyházi hozzájárulásaiból származó bevételek a hitéleti tevékenységre kapott állami pénzekhez viszonyítva 15-20 százalékot tesznek ki. A hitéleti tevékenység finanszírozása 40 százalékban állami forrásokból történik. A külföldi adományok radikálisan visszaestek az utóbbi években, legfeljebb 1-2 százalékot tesznek ki. A 14 egyházmegye költségvetésének egyötöde származik a plébániák, templomok, iskolák nyújtotta szolgáltatások után fizetett díjakból. Farkas Bea a Népszava kérdésre úgy vélekedett, hogy miután az egyházak a Kádár-rendszerben nem gazdálkodhattak legálisan, kézenfekvő módszer volt a b-kasszák tartása. A katolikus egyháznál még ma is jellemző ez az évtizedekkel korábban kialakult, befele forduló gazdálkodási rendszer.
A kutató szerint az egyházközségekben kötelezően felállítandó gazdasági tanácsadó szerveket a testület összetétele és a képviselők életkora eleve
meglehetősen súlytalanná teszi. Általában csak formális szerephez jutnak a pénzügyek ellenőrzésében.

A többmilliárdos állami támogatásból a katolikus egyház szervezetének alsó szintjeire, az egyes plébániákra saját kutatásaik alapján alig néhány 10 ezer forint jut havonta. Az egyházközségek bevételei között jelentős szerephez jut az úgynevezett perselypénz, ami a megkérdezett plébániákon átlagosan 50-60 ezer forintot tett ki. A perselypénzről a pap és a képviselő-testület megbízottja közösen készít elszámolást. Becslések szerint a stólapénzekből mintegy 100 ezer forint folyik be a templom kasszájába. További jelentősebb bevételi forrásnak számítanak a sírhelyeladások, valamint a temetkezési, illetve más típusú egyházi vállalkozások is.

(Népszava)