A szegedi boszorkányper története

2006.04.13. 20:53

Nem sokan ismerik Kökényné Nagy Anna nevét, pedig érdekes alakja a magyar történelemnek. A XVIII. század elején élő bábaasszony ugyanis a hazai boszorkányság históriája legvéresebb és legtöbbet emlegetett eseményének, a szegedi boszorkánypernek volt kulcsfigurája.

Szeged azon részén, melyet ma Boszorkányszigetnek neveznek, 1728. július 23-án 12 boszorkányt kötöztek négyesével cölöpökhöz, majd máglyán megégették őket. Mindannyian tortúrák során mentek keresztül, mielőtt a nyilvános kivégzés sorsára jutottak. A kínvallatások mellett átestek a vízpróbán és mérlegpróbán, ahol valamennyien könnyűnek találtattak, ami az akkori hiedelem szerint egyet jelentetett azzal, hogy boszorkányok. Ha egy per ekkoriban vízpróbáig jutott, a vádlottnak nem sok reménye maradt, hogy igazát megvédje. A szegedi pörnél a boszorkánynak hitt asszonyokat kivitték az Alsó-Tiszapartra, ahol a keskenyebb és sekélyebb mederben kötelekre kötözve vízre lökték őket. Három öregasszony vízbefúlt, a többiek azonban a felszínen maradtak, ez rájuk nézve súlyos bizonyító körülmény volt. A "próba" abszurditását az mutatja, hogy a vízbefúlt asszonyok ugyanúgy máglyán végezték (nem temették el őket; máskor a vízbe merülés az ártatlanság jele volt...), mint akik túlélték a próbát, akik esetében az, hogy fennmaradtak a vízen, egyértelmű bizonyítéka, hogy a Sátánnal cimboráltak. Az életben maradtakat emellett tűvel is megszurkálták, hogy az ördögi jegyek láthatóvá váljanak: ők úgy hitték, hogy ha a sebek nem kezdenek vérezni, az egyértelműen a boszorkányság bizonyítéka. De elég volt az is, ha valakin sátáni bélyegzőket fedeztek fel, mely lehetett akár egy nagyobb, testük "különös helyén" levő anyajegy is. (Négyen végül mégis megúszták, hiszen eredetileg 18 embert fogtak perbe Szegeden.)

Francisco de Goya Boszorkányszombat című festménye 1789-ből
Francisco de Goya Boszorkányszombat című festménye 1789-ből
A per idejében uralkodó hisztérikus hangulat közepette Szeged polgárai Kökényné Nagy Anna, az egyik legismertebb bába nevét harsogták. Kökényné a korabeli história szerint rossz természetű asszony volt, aki gyakran fenyegetőzni kezdett, ha a szülésekhez nem őt hívták. Sok haragosa volt, és mikor az ügy kipattant, sorra kerültek elő az emberek, akik "vádaskodó tanúvallomások áradatát zúdították a bába nyakába" - olvasható Tóth G. Péter írásában, mely a Rubicon történelmi folyóirat 2005. júliusi számában jelent meg. 

Kökényné a vallatások során sorra ismerte el bűneit, de számos más bábát is "feldobott", ahogy ezt manapság mondanánk. A vádaskodás tovább gyűrűzött és addig fajult, hogy a város tömlöcei szinte teljesen beteltek. A vallomásokból arra derült fény, hogy "a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe tömörültek. Volt kapitányuk, hadnagyuk, strázsamesterük, zászlótartójuk, dobosuk, trombitásuk." Kiderült, hogy szervezetük tagjai Plútó, mások szerint Dromó ördöggel léptek szövetségre, aki bélyeggel jelölte meg őket, megtagadtatta velük a kereszténységet, ráadásul közösült is velük. A sátáni kapcsolatot igazolta az is, hogy hadseregről azt is megtudták: a pogány törököket szolgálta.

A vádba fogott személyek többsége szegény néprétegekből került ki, főként bábák voltak. A boszorkányper koncepciós jellegét támasztja alá, hogy nemsokára kiderült: az ördögi szövetség kapitánya nem más, mint Szeged egykori főbírája, a 82 éves Rózsa Dániel. Ő korábban a város képviselője volt a pozsonyi országgyűléseken, és nem mellékesen Szeged egyik legvagyonosabb polgára (akinek szintén sok ellenlábasa lehetett, hiszen juhászlegényből lett főbíró). Róla "beigazolódott" a per során, hogy "társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőért adták el a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett." Mindez azért lehetett főbenjáró bűn, mivel abban az esztendőben kora tavasz óta semmi esőzés sem volt a vidéken, és már az előző évek is aszályosak voltak.

Reizner János, Szeged egykori krónikása szerint a boszorkányüldözés idején Szegeden teljesen "felforgatott és megrendült állapotok" uralkodtak, főként a szárazság okozta feszültségek miatt. "Mindenki a veteményeket tápláló eső után áhítozott s el nem tudták képzelni, hogy miért nem nyílnak meg az ég csatornái." Az egyház a nép vallástalanságának tulajdonította a kedvezőtlen állapotokat. A rossz közhangulat miatt felerősödtek a város őslakosai és a nem sokkal korábban betelepült - rác illetve dalmata - polgárok, valamint az osztrákbarát, illetve nemzeti hagyományokat ápoló (vö: kuruc) lakosok közötti ellentétek is, ami a törököktől való félelemmel elegyedve keltett hisztériát.

A pert követő időszakban Szegeden még számos halálos ítéletet hoztak különböző boszorkányvádak alapján. Ennek a bécsi udvar, pontosabban Mária Terézia vetett véget 1755-ben hozott döntésével: betiltotta a boszorkánypereket az egész Osztrák-Magyar Monarchiában.