Fél négyzetméter és három napi levegő

2008.06.21. 16:18

A legnagyobb óvóhely Budapesten a metróalagút, mely 220 ezer ember tud befogadni. Három napra elég a víz, a levegő és az áram, a kinti világtól többtonnás acélkapuk választják el a betelepülőket. A hidegháború hagyatéka, de szükség lehet rá. Riport a föld alól.

Képzeljük el, hogy vegyi katasztrófa történik Budapesten, a levegő súlyosan szennyeződik, azonnal óvóhelyre kell menekülni. Ön hol keresne menedéket? Eszébe jutna, hogy a metróalagútban vészelje át azt a néhány napot, amíg kitisztul a levegő? A fővárosban háromezerháromszáz óvóhely van, 480 ezer embert képesek befogadni. Ezek közül messze a legnagyobb a budapesti metróhálózat, ami húsz kilométeres szakaszon (a Déli és a Keleti pályaudvar, illetve a Határ út és Újpest Városközpont között) polgári védelmi óvóhelyként is használható 220 ezer ember számára. Az [origo] körülnézett az alagútban, és megpróbálta elképzelni, hogy néz ki, amikor a főváros a föld alá menekül.

Utcai hangszórók szólítják fel a lakosságot a vészhelyzetre és a média is a tudnivalókat harsogja - így kezdődik egy ideális betelepülés. Elméletileg egy metróállomás az ötszáz méteres környezetben élőket tudja befogadni, de egy katasztrófahelyzetben nyilván nem a lakcímkártyájukat lobogtatva menekülnek az emberek. "Éles helyzetben valószínűleg nem hagynánk kint senkit, de igazából nem tudjuk, hogyan működne ez ténylegesen a gyakorlatban" - mondja Szokoli Gábor, a Fővárosi Polgári Védelmi Igazgatóság főhadnagya. Ilyen a polgári védelem dolgozóinak sorsa: fel kell készülni mindenre, miközben tényleges akcióban jó eséllyel soha nem vesznek részt, az évente kétszer esedékes éles főpróbán kívül. Eddig soha nem kellett levonulni a metróba sem.

Vészhelyzetben minden mozgólépcső lefelé megy, amikor pedig mindenki leért, a menekülőket egy közel tíztonnás kapu zárja el hermetikusan a külvilágtól. A metróban közlekedve ezt valószínűleg senki sem veszi észre, mert a nyomok gondosan el vannak rejtve, de a peronszint kijáratánál minden állomáshelyen van egy ilyen többtonnás ajtó vészhelyzet esetére. Ha a lakosság lent van, se ki, se be nem lehet menni, egészen addig, amíg a Fővárosi Önkormányzat Védelmi Bizottságának vezetője, vagyis maga a főpolgármester engedélyt nem ad rá (és természetesen magát a betelepülést is ő rendelheti el). Gyakorlati okokból ez legfeljebb 72 óráig tarthat, eddig van elegendő levegő, víz és áram az alagútban.

A földalatti világ nem kecsegtet különösebb kényelemmel, de nem is ez a rendeltetése, hanem az életben maradás. Az emberek az időt az állomásokon, az alagútban és esetleg a metrókocsikban töltik - a városi legendákkal ellentétben tehát nincsenek semmiféle titkos tárnák és kamrák, az óvóhely szó szerint maga az alagút, természetesen áramtalanított sínekkel. Szabvány szerint egy négyzetméterre két ember jut, de mivel szinte lehetetlen szabályozni a betelepülők pontos számát, lehetséges hogy nem mindenkinek jutna ki a jól megérdemelt fél négyzetméter.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még több képet!

Minden állomáson van férfi és női WC mosdókkal, fejenként napi harminchárom liter vízzel. Az óvóhelynek saját kútjai vannak, a víz minőségét félévente ellenőrzi az ÁNTSZ. A vizesblokkhoz bűzszűrő-berendezés is tartozik - amikor több tízezer ember zsúfolódik össze egy zárt térben akár napokra, ez nagyon fontos lehet. A polgári védelem elvei szerint a benntartózkodók részére biztosítani kell a tiszta szűrt levegő cseréjét, az elhasznált levegő felszínre jutását, és a megfelelő oxigéntartalmú levegő egyenletes eloszlását és keringetését - a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az alagút teljes hosszában szellőzők sorakoznak, tehát az sem jár rosszabbul, aki beljebb van az alagútban, mint az, aki a kijárat közelében marad. Teljesen demokratikus a rendszer, a harmadik nap végére mindenkinek egyformán negyven fok közeli meleg, és közel elviselhetetlen körülmények jutnak a túlélés reménbyéért cserébe. 

A közhiedelemmel szemben élelmiszerraktárak sincsenek az óvóhelyen. Ha van egy kis idő felkészüli a betelepülés előtt (például ha egy távolabbi nukleáris baleset után csak néhány óra múlva ér Budapestre a szennyezés), a polgári védelem figyelmezteti a lakosságot, hogy hozzon magával némi ennivalót - azonnali vészhelyzet esetén viszont kénytelenek vízzel és levegővel kibírni a földalatti életet. Kivéve akkor, ha a felszínről juttatnak le élelmet.

Az élet ugyanis a betelepülés alatt sem áll meg, az ezerötszáz fős személyzet folyamatosan dolgozik az óvóhely ügyein. Zsilipkapukon közlekednek ki és be, így elméletileg elkerülhető, hogy szennyező anyagok jussanak a védett térbe. Az egészségügyi ellátás megoldott, az elsősegély-nyújtást a peronokon felállított egészségügyi paravánokon belül orvosok és ápolók látják el. Ha viszont nagyobb baj történik, a halottakat zárt metrókocsikban helyezik el. Ekkora tömegnél szükség van rendfenntartókra is, a statárium-közeli helyzet miatt a szokásosnál szélesebb jogkörrel - persze erre sem volt még példa, nem igazán tudhatjuk, hogy működne a valóságban.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még több képet!

Az alagútrendszer, ha szükség van rá, szektorokra osztható, a peronszintet elzáróhoz hasonló, de azoknál is nagyobb, húsztonnás kapukkal. Egy BKV-s körökben kedvelt anekdota szerint egyszer elszabadult egy mozdony az alagútban, és egy ilyen lezárt kapunak ütközött neki. A kaput néhány helyen le kellett festeni a karcolások miatt, a mozdony viszont rommá tört. Egy szektor két-három állomásnyi területet foglal magába, és 6-30 ezer embert tud befogadni. A szektorok között nincs átjárás (kivéve a személyzetnek, szintén zsilipkapukon keresztül) - ha a Kossuth teret atomtámadás éri, a Blaha Lujza tériek sértetlenek maradnak. Legalábbis addig, amíg három nap elteltével ki nem jönnek a felszínre.

A metróalagút óvóhely funkciójának a hidegháború idején még nagyobb jelentősége volt, és a fenti atomtámadásos példa sem tűnt annyira elrugaszkodottnak a valóságtól, mint most. A nukleáris szennyeződés elsősorban a poron keresztül terjed, az alagútba pedig porszűrőn keresztül jut be a levegő (ez egyébként a falevelek és mindenféle szemét-darabok miatt is hasznos). Ma már inkább vegyi katasztrófa esetén lehet szükség az óvóhelyre, a berendezések pedig erre is alkalmasak, minden típusú mérges gázt ki tudnak szűrni a külvilágból beáramló levegőből. Az egyetlen kivétel a klór, mert azt csak higítani lehet, kiszűrni nem - klórtámadás remélhetőleg nem lesz Budapesten.

A világrendszer megváltozása a metróépítési szokásokon is érzékelhető - a négyes metró alagútjának már nem lesz óvóhely-funkciója. (A kisföldalatti óvóhellyé alakításáról pedig az építésekor voltak tervek, de nem valósultak meg.) Moszkvában például még most is folyamatosan épülnek földalatti óvóhelyek a metróban, összesen már több száz kilométernél tart az orosz főváros. Hasonló módon használják a metrót számos nagyvárosban Bonntól Londonig.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még több képet!

Ha mégis háborús helyzetben kellene betelepülni, tehát jó előre tudni lehetne, hogy szükség lesz az óvóhelyre, a BKV tíz nap alatt tudna teljesen felkészülni (például az éppen karbantartás alatt álló szétszerelt berendezések összeszerelésével). A másik szélsőség, vagyis azonnali vészhelyzet esetén akár néhány perc alatt is le lehet zárni a metrót. Az is lehetséges, hogy csak bizonyos szektorokat zárnak le, és menekülőútként is lehet használni a metrót - ha például a Stadionok megállónál veszélyes vegyi anyag kerül a levegőbe, az alagúton át el lehet jutni akár a város másik végébe. A síneket természetesen ekkor is áramtalanítják, az emberek pedig gyalogolnak néhány kilométert.

Az óvóhely élete általában nyugodt: egyik kísérőnk, Laskai János, a BKV Műszaki Igazgatóságának csoportvezetője már húszonöt éve dolgozik a vállalatnál, de forgalomkiesést okozó hibával még nem volt dolga. A karbantartást folyamatosan végezni kell, minden egyes berendezés tizenkét évente kell teljesen felújítani. A legélesebb helyzetben, két évvel ezelőtt a Duna áradásánál majdnem be kellett zárni a Batthyány téri megálló óriás kapuját, hogy ne öntse el az alagutat a víz, de végül erre sem volt szükség. A hidegháborús díszleteket idéző berendezések között dolgozó emberek sem álmodnak azon, hogy egyszer alkalmuk lesz megmenteni Budapest lakosságát az atomcsapástól, vagy legalább egy kiadós vegyi támadástól. Szokoli Gábor és Laskai János is egyértelműen rázza a fejét a felvetésre - ez is csak egy hétköznapi munkahely, még ha kevesen tudnak is a létezéséről.