Titkos szalagokat venne elő a Kenedi-bizottság

Az iratmegsemmisítések, lopások és a többszöri szállítás miatt már lehetetlen rekonstruálni az állambiztonsági irattárak eredeti rendjét. A Kenedi-bizottság jelentése szerint azonban nem igazak a legendák, hogy 1989-90-ben mindent ledaráltak volna, hiszen az NBH ma is őrzi a mágnesszalagokon lévő nyilvántartást. A bizottság azt javasolja, alkossanak új dossziétörvényt, ami közszereplőnek nyilvánítana minden hálózati személyt, és felszabadítaná a ma még titkokként kezelt iratokat.

Horváth volt az utolsó III/III. csoportfőnök

"Ha mindent kitakarítunk, ki hiszi el nekünk, hogy az üres páncélnak dolgoztunk?" - kérdezte az állambiztonsági szolgálatok egyik osztályvezetője 1989. december 8-án, amikor Horváth József vezérőrnagy, a III/III. csoportfőnöke eligazítást tartott a megyei vezetőknek. A belső elhárítás utolsó főnöke ugyanis arról beszélt, hogy a változó időkben az "értékkel nem bíró, indokolatlanul hozzánk került, bürokráciát növelő iratokat (...) meg kell semmisíteni."

Épp a teljes iratmegsemmisítés az egyik mítosz, amelyet a Kenedi János történész által vezetett szakértői bizottság múlt hét pénteken nyilvánosságra hozott jelentése cáfol. A testület feladata volt, hogy feltárja, hol vannak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) át nem adott, 1990. február 14. (az új nemzetbiztonsági szolgálatok megalakulása) előtt keletkezett iratok, és mit lehet tenni azért, hogy ezek kutathatóvá váljanak.

"Meghaladták az emberi képzeletet"

A széles körben elterjedt nézet szerint 1989-1990 fordulóján a III/III. szinte minden iratát megsemmisítette. Erre a következtetésre jutott az Duna-gate botrány (lásd keretes írásunkat) után felállított, Diczig István vezérőrnagy, vizsgálati osztályvezető által vezetett bizottság, majd a parlamenti vizsgálóbizottság is. "A BM III/III. csoportfőnökség majdnem teljes iratanyagát gyorsított ütemben megsemmisítették" - írta az utolsó pártállami Országgyűlés bizottságának jelentése.

A korabeli vizsgálatok meg sem kísérelték felmérni, mennyi iratról volt szó, illetve rendelkezésre állt-e annyi iratmegsemmisítő kapacitás, ami ennyi papír zúzásához vagy égetéséhez kellett volna. Az irattárak méretei ugyanis - Varga László, a Fővárosi Levéltár volt főigazgatójának szavaival - meghaladták a normális emberi képzeletet: a százezres nagyságrendben létező operatív dossziék mellett az állambiztonság különböző részlegei milliónyi embert tartottak nyilván.

Az állambiztonsági iratok ráadásul legalább négy példányban készültek, és több különböző nyilvántartási rendszerben tárolták őket. Az 1970-es évektől pedig már számítógépet is használtak, a nyilvántartásokat tartalmazó mágnesszalagok ma is a Nemzetbiztonsági Hivatalnál (NBH) vannak három példányban, 2060-ig titkosítva. Korabeli számítógépek nélkül ugyan használhatatlanok, de Ungváry Krisztián, az 56-os Intézet munkatársa szerint nem kerülne aránytalanul sokba kinyerni belőlük az információt.

Gyűjtögető NBH

A bizottság jelentése szerint épp az NBH számlájára írható a legtöbb hiányzó irat. A III/II. (kémelhárítás) és az utódaként 1990. február 14-én létrejött NBH ugyanis "módszeresen begyűjtötte" a gazdátlanul maradt (január 20-án utód nélkül megszüntetett) III/III-as csoportfőnökség iratainak nagyobb részét. Ezt részben azért tették, hogy elrejtsék az aktákat a Duna-gate miatt vizsgálódó katonai ügyészség elől, másrészt arra hivatkozva, hogy a kémelhárítás mellett az NBH-hoz kerültek a megmaradt belbiztonsági feladatok is.

Az iratok gyűjtögetése egészen az Antall-kormány megalakulásáig, sőt, részben az után is zajlott. Az NBH főigazgatója csak 1991. november 21-én rendelte el, hogy a területi szerveknek be kell szolgáltatniuk minden, nem a III/II-től vagy a III/V-től származó iratot a Főigazgatói Iroda Irattári és Nyilvántartatási Osztályának, és ezt 1992. január 14-én terjesztette ki az NBH központi szerveire. Ezeket aztán részben leselejtezték, részben visszaadták a BM-nek (ahonnan később a levéltárba kerültek), részben azonban ma is minősített iratként kezelik, köztük olyanok is, amelyek a bizottság szerint nélkülözhetetlenek az 1945 és 1990 közötti történelem megismeréséhez.

A jelentés készítői az NBH gyűjtögető hajlamának példájaként említenek egy, ma az ÁBTL-ben található aktát, ami egy vidéki városban történt zászlótépés vizsgálati anyagát tartalmazza. A történészek szerint egyértelmű, hogy az ügynek semmi köze a kémelhárításhoz, azt egy vidéki III/III-as kirendeltség vizsgálta, mégis az NBH-hoz került az akta. Ott 1998-ban felülvizsgálták, és azt javasolták, hogy a titkosítás lejártáig, 2027. december 31-ig ne adják át. Végül a 2003-as ügynöktörvény alapján került a levéltárba.

Privatizált dossziék

"1989. december közepétől 1990. május közepéig egyfajta exlex állapot állt be, amikor a múlt minden részese tette, amit nem szégyellt, nem törődve sem alkotmánnyal, sem törvényekkel" - írják a Kenedi-bizottság jelentésében, arra utalva, hogy az iratmegsemmisítések és rekvirálások közben egyes iratok egyszerűen eltűntek. Erre akarta felhívni a figyelmet Bajcsi István főhadnagy, aki Kőszeg Ferenc (akkor SZDSZ-es politikus) kíséretében 1990. január 11-én kétbőröndnyi irattal sétált be a katonai ügyészségre.

Más iratok azonban nem jutottak el az ügyészségig: 1990. február 9-én például a III/II. elvitte a Belügyminisztérium (BM) központi nyilvántartójából az általa foglalkoztatott és kizárt hálózati személyek kartonjait, amelyek közt volt több mint 12 ezer 6-os, vagyis beszervezési karton volt. Ezek nem jutottak el az NBH-hoz, hanem eltűntek. "Vagyis, ha hinni lehet az említett BM-jelentésnek (...) a III/II. Csoportfőnökség hálózata 1990. február 9-én 'dekonspirálódott'" - írja a jelentés. Az ügy kivizsgálását 1992-ben rendelte el Simon Sándor, az NBH főigazgatója, de ez az érintett munkatárs halála miatt eredménytelenül zárult.

Egy korabeli, de már Antall József miniszterelnöknek és Göncz Árpád köztársasági elnöknek íródott jelentés szerint a leszerelt állambiztonságiak "továbbra is bejárnak a hivatalba, a kollégák rosszul értelmezett bajtársiasságból, 'elvtársiasságból' ápolják velük a kapcsolatot, azaz viszik-hozzák a híreket, az NB információkat".

Politikai akarat kell

A bizottság megállapítása szerint az iratmegsemmisítések, a nyilvántartások gyakori, jegyzőkönyvezés nélküli mozgatása olyan kaotikus helyzetet teremtett, ami miatt már rekonstruálhatatlan az irattárak eredeti állapota. Úgy vélik, egy új törvénnyel, vagy a jelenleg hatályos jogszabály alapos módosításával lenne lehetőség a szellemi kárpótlásra és a tudományos megismerés garanciáinak megteremtésére. Az ügynöktörvény helyett dossziétörvénynek nevezett jogszabály alapján a szolgálatoknak bizonyítaniuk kellene, hogy valódi nemzetbiztonsági érdek fűződik egy-egy irat titkosításának fenntartásához.

A javaslat szerint nem csak azokat kellene közszereplőnek minősíteni, akik 1990 után politikai tisztséget vállaltak, hanem mindenkit, aki 1990 előtt a hálózat tagja volt. A kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy a hálózati személyeknek alapfeladata volt a "politikai közvélemény alakítása" is, így nevüknek és beosztásuknak közérdekű, tehát nyilvános adat kellene lennie. Szabadosabban kellene meghatározni a hálózati személy fogalmát is, hiszen a mai szűk definíciónak csak a III/III szűken értelmezett ügynökei felelnek meg, a hivatalos, társadalmi és alkalmi kapcsolatai nem. Ez Ungváry szerint csak politikai akarat kérdése lenne.

"A mágnesszalagokat ki kell nyomtatni, és a rajtuk lévő adatokat felül kell vizsgálni" - javasolja a bizottság, amely szerint ezek az adattárolók rejtik az állambiztonsági szolgálatok nyilvántartásainak legteljesebb gyűjteményét. A javaslat szerint a kormánynak biztosítania kellene ennek anyagi feltételeit, mert "megengedhetetlen, hogy a teljes adatállomány elzárva maradjon a történettudomány és a nyilvánosság elől, és kinyomtatás hiányában az adathordozó elhasználódása miatt megsemmisüljön"