Kispályán játszanak a választási rendszerrel a pártok

Tökéletes választási rendszer nem létezik, azt minden országban a helyi hagyományok határozzák meg. Ha új rendszert szeretnénk, számtalan példa közül szemezgethetünk, a lóversenyszerű brittől a csak országos listát használó izraeliig. Mindegyiknek van előnye és hátránya is: a többségi modellnél a győztes mindent visz, a listás rendszerekben viszont a választó kész terméket kap, és csak korlátozottan szólhat bele abba, kik legyenek képviselők.

Hányan és milyen módszerrel?

"Nem elég alkotmányba foglalni, hogy kisebb parlament kell. Kell hozzá adni egy olyan választójogi törvényt, amely ezt létrehozza" - hirdette meg kormányzása során második alkalommal a választási rendszer átalakítását Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az Országgyűlés január 29-i rendkívüli ülésén. Javaslatait akkor nem részletezte, és később is csak nagy vonalakban vázolta elképzeléseit: listás, egyfordulós választást, 199 fős törvényhozást javasol, amely szerinte "arányos és olcsóbb" lenne.

Gyurcsány ötletének esélye sincs a megvalósításra, hiszen a Fidesz támogatása nélkül nem lesz meg a szükséges kétharmados többség, márpedig a Fidesz nem támogatja a javaslatot. A Fidesz hamar kijelentette, hogy a kormányfő ötlete számára hátrányos, ezért nem támogatja azt. Az ellenzéki párt tavaly olyan módosítást javasolt, amely megtartaná a vegyes - listás és egyéni - választást, de növelné az egyéni képviselői helyek arányát. Ebből a javaslatból sem lett semmi, hiszen a többi párt megfúrta a parlamenti vitát.

Az új választási rendszerek felvetése ismét felhívja a figyelmet arra, hogy a húsz éve megalkotott szabályok nem mindenben megfelelőek: bár a rendszer törekszik az arányosításra, mégis erősen torzít a nagy pártok javára, ráadásul a körzetek eltérő mérete miatt a választójogi egyenlőség sem valósul meg. Számos, a miénktől eltérő választási rendszer létezik, nézzük, melyik feküdne leginkább nekünk.

Egyéni vagy lista?

A csak egyéni választókerületi rendszer - ami például az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában működik - többségi modell, a választásokon győztes pártot vagy pártokat egyértelmű parlamenti többséghez juttatja, így stabil a kormányzat is. A rendszer hátránya az aránytalanság, hiszen a győztes mindent visz, a vesztesekre leadott szavazatok pedig elvesznek.

A legutóbbi, 2005-ös választásokon például a brit Munkáspártra a szavazók 35,2 százaléka voksolt és 352 parlamenti helyet szerzett. A második helyezett Konzervatív Pártnak már csak 197 mandátum jutott, pedig a választók 32,2 százaléka támogatta. A rendszer torzítása a Liberális Demokrata Párt esetében a leglátványosabb: 22 százalékos eredményük kevesebb mint tíz százaléknyi székre, mindössze 62 képviselői helyre jogosította fel őket a 646-ből.

A másik véglet az izraeli rendszer, amelyben a szavazók csak országos pártlistára szavaznak, a bejutási küszöb pedig mindössze 2 százalék. A képviselői helyeket a rendszer arányosan osztja el, de ez ahhoz vezet, hogy például a 2006-ban megválasztott Kneszetben 18 párt osztozik a 120 képviselői helyen. A legkisebbeknek mindössze 3-3 képviselője van, de még a legnagyobb pártnak, a Kadimának is csak 29 hely jutott. Az izraeli kormány mögé így minden választás után változatos koalíciókat kell összekovácsolni.

Egy forduló vagy kettő?

Egy esetleges második fordulónak csak az egyéni körzetben megszerezhető mandátumok esetében van jelentősége, a tisztán listás rendszerekben ez fölösleges. A brit rendszerben is egyfordulós a választás, amelyet gyakran lóversenynek is csúfolnak: az nyeri el a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapja. Így relatív többséggel, sőt, elvileg két szavazattal is be lehet jutni a parlamentbe, ha minden más jelöltre csak egy-egy ember szavaz.

A második forduló megnehezíti a mandátum elnyerését, hiszen az első fordulóban abszolút többségre, 50 százalék plusz egy szavazatra van szükség, a második körben pedig csak a legesélyesebbek indulnak. A két forduló lehetőséget ad a koalíciós taktikázásra is: vissza lehet léptetni jelölteket. Magyarországon pont azért lett kétfordulós a rendszer, mert az egykori ellenzéki pártok úgy gondolták, csak a visszalépésekkel lesz esélyük legyőzni a kommunista utódpárt jelöltjeit.

A mi képviselőnk?

"Csak azt tudom mondani igen tisztelt képviselőtársaimnak, hogy az emberek, a választópolgárok részéről nagyon komoly igény van arra, hogy legyen országgyűlési képviselőjük" - érvelt tavaly október 7-én a Fidesz alkotmánymódosító javaslatáról szóló vitában az egyéni választókerületek fenntartása mellett az MSZP-s Filló Pál. A képviselő arra a Magyarországon széles körben elterjedt nézetre utalt, amely szerint az egyéni képviselőkre azért van szükség, hogy közbenjárjanak a helyi érdekekért a parlamentben.

Ez azonban a valóságban nem működik, ami megkérdőjelezi az egyéni képviselők választásának szükségességét. Csak nagyon kevés olyan képviselő van, aki a saját helyben megszerzett jó hírnevének vagy személyiségének köszönheti a mandátumát, a többséget egyéni körzetben is pártszimpátiák alapján választják meg. A párthűség és a frakciófegyelem ráadásul a legtöbb esetben felülírja a képviselő egyéni meggyőződését is. A parlamenti szavazásokon a frakcióvezetők hangos bekiabálással jelzik társaiknak, melyik gombot kell megnyomni, a kiszavazókat pedig pénzbüntetéssel sújtják a képviselőcsoportok.

Magyarországon sokan a helyi érdekérvényesítés terepének gondolják az Országgyűlést. A törvényhozásban ráadásul tömegesen foglalnak helyet polgármesterek és megyei közgyűlési vezetők. Az interpellációk és a költségvetési törvényhez benyújtott módosító indítványok azt mutatják, a képviselők nem a makrogazdasági mutatók miatt aggódnak, hanem a helyi érdekek érvényesítését tartják feladatuknak: utakra, csatornára, uszodára kérnek pénzt a kormánytól.

Rész vagy egész?

Magyarországon azonban a rendszerváltáskor nem tisztázták, az állami feladatok közül melyiket milyen szinten kell megoldani, a központi kormányzat igyekszik a feladatokat az önkormányzatok szintjére letolni, miközben forrást nem, vagy nem kellő mértékben biztosít hozzájuk. A magyar rendszerből hiányzik a középső szint: a megyei önkormányzatok teljesen kiüresedtek, nincs mozgásterük. A régiókat pedig nem hozták létre, így nincs olyan fórum, ahol a helyi érdekeket egyeztetni és érvényesíteni lehetne.

Az egyéni képviselők ellen szól az is, hogy a mai magyar rendszerben nehezen ellenőrizhető, a választók elvárásai szerint végzik-e a munkájukat. Az Országgyűlés honlapján például nincs lehetőség arra, hogy egy adott képviselőről lekérdezzük, miről hogyan szokott szavazni, csak az egyes javaslatokról tudhatjuk meg, ki támogatta vagy ellenezte azokat. A választópolgárok pedig akkor sem tehetnek semmit, ha elégedetlenek a képviselőjükkel, hiszen a visszahívás lehetősége - mindössze egy évnyi aktív működés után - 1989-ben megszűnt.

Ennek az intézménynek a visszaállításáról csak a radikális jobboldal beszél, pedig az 1980-as évek végén hatékony fegyver volt az ellenzék kezében a pártállami képviselők ellen. Ma már ódzkodik tőle a politika, mert úgy tartják, a kormánytöbbség állandó nyomás alatt tartására lehetne felhasználni, ami ellehetetlenítené a kormányzást. Az USA-ban ugyanakkor 18 államban van lehetőség erre: megfelelő számú aláírás összegyűjtése esetén népszavazáson kell dönteni a visszahívásról.

Milyen legyen a lista?

A választási matematika alapján egyáltalán nem mindegy, mekkora egy listás körzet és hány darab van belőle, illetve a milyen módszerrel osztják el a mandátumokat a listák közt (erről lásd keretes anyagunkat!). A kisebb választókerületek mindig a nagyobb pártoknak kedveznek. A kis pártok szempontjából az lenne a legjobb, ha egyetlen országos lista lenne, nem véletlen, hogy az MDF ezt a megoldást szorgalmazza. Gyurcsány javaslata ezzel szemben megtartaná a jelenlegi megyei listákat, vagyis 20 területi és egy országos választókörzetre osztaná az országot.

Ez az elképzelés a szintén listás osztrák rendszerre emlékeztet, bár az bonyolultabb: 43 választókerület van, amelyekben több, a lakosság számától függő számú mandátumot lehet megszerezni, a töredékszavazatokat pedig tartományi és országos szinten is újraosztják. Ez a rendszer is torzít valamennyire - a tavaly őszi választásokon az SPÖ a szavazatok 29,7 százalékával a mandátumok 31,6 százalékát szerezhette meg -, de ez főleg a négyszázalékos parlamenti küszöb miatt elvesző szavazatoknak köszönhető.

Problémás tehát a parlamenti küszöb léte és mértéke is. Ellene szól, hogy a küszöb a nagy pártoknak és a status quo fenntartásának kedvez, megakadályozza a kisebb vagy újonnan alakult pártok bekerülését a parlamentbe, és így a rájuk leadott szavazatok is elvesznek. Mellette szólhat, hogy nem engedi elaprózódni a szavazatok, ami a politikai stabilitást veszélyeztetné.

Hogyan lehet igazságos?

Néhány választási rendszerben kiskapukat építettek be, amelyekkel a küszöböt el nem érő pártok is bejuthatnak a parlamentbe. Németországban például azok a jelölő szervezetek, amelyeknek sikerül 3 egyéni körzetben nyerniük, megkaphatják a listás szavazatokat is, függetlenül attól, hogy elérték-e az ötszázalékos küszöböt. Ez azonban fordítva is igaz: hiába nyer egy párt egy vagy két körzetben, jelöltjei nem jutnak mandátumhoz.

A német választási rendszer másik különlegessége, hogy nem állandó a parlamenti képviselők száma. Elvileg 656 képviselőt választanak - felét egyéni körzetben, felét listán -, de ettől el lehet térni. A listán megszerezhető helyekből ugyanis ki kell vonni az egyéniben mandátumot szerzett képviselők számát, a listákról csak a maradékot osztják el. Előfordul, hogy egy párt több képviselője nyert a választókerületekben, mint amennyi helyet listán kaphatna. Ekkor a parlament létszámát megnövelik, hogy a párt a listán is megkaphassa a mandátumokat.

A listás választási rendszerek hibája, hogy a választóknak nincs, lehetősége megválogatni a képviselőket, hiszen a listákat a pártok állítják össze - Göndör István MSZP-s képviselő szavaival: "sötét, füstös pártirodákban dőlnek el". Léteznek azonban úgynevezett preferenciális listás rendszerek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a választó belenyúljon az elé tett listába: kihúzhat, vagy éppen előnyben részesíthet valakit a listán szereplő nevek közül, így olyan ember is mandátumot szerezhet, akinek nagyobb a népszerűsége a választók körében, mint saját pártjának vezetésében.