Megvillant a mai Orbán már a 87-es szakdolgozatban is

2012.04.05. 12:21

A lengyel helyzettel foglalkozott leginkább Orbán Viktor az 1987-ben írt szakdolgozatában, de felsejlenek benne a mai politikájára rímelő elemek is. Schmitt Pál plágiumbotránya nyomán tették közzé a szocializmusban szokatlan témaválasztású diplomamunkát, amelyet Orbán alaposan ellátott forrásmegjelölésekkel.

Szerdán nyilvánosságra hozták Orbán Viktor jogi egyetemi szakdolgozatát, amely a Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (A lengyel példa) címet viseli. A szakdolgozatot 1987. március 11-én védte meg a jelenlegi miniszterelnök, aki 1985 decemberében konzultált először témavezetőjével, kormánya jelenlegi tárca nélküli tagjával, Fellegi Tamással. A dolgozat központi témája a nyolcvanas évekbeli lengyel válság volt, ami nem volt szokványos választás 1987 márciusában, sőt némi bátorságra is vallott. (Bár Orbán egyik kortársa szerint, aki a közgazdaság-tudományi egyetemre járt, náluk már jóval radikálisabb témákat dolgoztak fel a hallgatók, mint a jogi karon, és nemcsak szakdolgozatokban, hanem például tudományos diákköri munkákban is.)

Ám még akkor is beszélhetünk bátor témaválasztásról, ha tudjuk, hogy 1987 januárjában Mihail Gorbacsov nagy jelentőségű beszédet tartott a Szovjetunió Kommunista Pártja központi bizottságának ülésén a demokratikus reformok felgyorsításáról. Itthon ugyanis ekkor még sokkal fagyosabb volt a légkör, az első ellenzékinek minősíthető szerveződés, az MDF lakitelki találkozója csak 87 szeptemberében zajlik majd, másfél év múlva, 1988 végén pedig még mindig fehérterrorral riogat Grósz Károly, aki 1987 közepén kerül a miniszterelnöki posztra.

Forrás: MTI/Földi Imre
Orbán Viktor Kövér Lászlóval egy 1990-es képen

A válság jele mindazonáltal, hogy 1987 januárjában az Írószövetségből a párt- és állami vezetéshez hű tagok kilépnek, az újonnan választott vezetőkkel szembeni tiltakozásul. (A kilépők között van Nemeskürty István, valamint Végh Antal, Moldova György és Köpeczi Béla művelődési miniszter.) Januárban lép elő pénzügyminiszternek a pár évvel korábban még D-209-es szt-tisztként tevékenykedő Medgyessy Péter.

A szocialista társadalmak nyílt válságáról írt Orbán

1987 márciusában tehát a lengyel ellenzéki mozgalmat, a Szolidaritást elemző Orbán-szakdolgozat még enyhén szólva sem volt szokványos. A témavezető Fellegi Tamás és a diák Orbán Viktor szoros kapcsolatáról a Fidesz alapításáról szóló, Szeplőtelen fogantatás című, a Népszabadságban megjelent cikksorozatában és könyvében Pünkösti Árpád is írt. Ebben olvasható, hogy a lengyel válsággal, amely 1980-81-ben robbant ki, a szakkollégium tagjai közül Orbán már az 1984-es visegrádi szakkollégiumi táborban foglalkozott.

A szakdolgozat tehát hosszas felkészülés és sajátos szubkultúra terméke volt: egy olyan egyetemi szakkollégiumban készült, amelynek szellemiségét a nyitottság, a társadalomtudományok legkorszerűbb vonulatainak ismertetése jellemezte. A kádári ellenzék jelképes alakjának, az 56-os forradalom miniszterének, Bibó Istvánnak a nevét hivatalosan az alapítás után több évvel, a nyolcvanas évek közepén vette fel az ELTE jogi karának szakkollégiuma, de a "bibósok" mára fogalommá váltak, hiszen jelentős számban vettek részt a Fidesz 1988-as alapításában.

A Fidesz egy új, demokratikus rendszer létrehozásának céljával alakult meg, de Orbán már 1987-ben elkészült szakdolgozatában a "szocialista társadalmak nyílt válságának időszakáról ír", sőt arról, hogy a politikai intézményrendszer eresztékei meglazultak, így szabadabban hathat a társadalom önszerveződésének igénye és képessége.

Rendesen lábjegyzetelt

A szakdolgozat Schmitt Pál plágiumügyének nyomán került nyilvánosságra, és a különbség látványos Orbán dolgozata és a lemondott államfő doktori értekezése között. Orbán ugyanis mindent lehivatkozik, még a közismertnek számító dolgokat (Schmitt Pál törzsanyagnak hívta ezeket, és ezzel indokolta a forrásmegjelölés hiányát) is részletes lábjegyzetekkel látta el.

Fotó: Nagy Attila [origo]
Schmitt a doktori értekezése körüli botrányba bukott bele

Van ugyan néhány mű, amelyekre feltűnően sokszor hivatkozik Orbán, és hosszú bekezdéseken át citálja őket, vagyis önálló vagy új gondolatmenetnek nem nevezhetnénk a diplomamunka minden részét. Ez ugyanakkor nem is várható el egy ilyen dolgozattól (ez nem doktori értekezés volt, hanem egy diplomamunka), sőt egy ilyen munkának részben a korábbi szakirodalom összefoglalása is a feladata. Ráadásul Orbán olyan munkákra hivatkozik, olyan szerzőkre utal, akiket 1987-ben Magyarországon az úgynevezett első nyilvánosságban, a tévében, rádióban vagy a napilapokban csak a legmélyebb elutasítással kezeltek.

A lengyel ellenzék többször is börtönbe vetett, emblematikus személyiségeiről van szó, a Szolidaritás vezetőiről, Jacek Kuronról és Adam Michnikről. Őket itthon legfeljebb a szamizdat irodalomban idézték, amúgy pedig a Szabad Európa Rádióban és a BBC magyar adásában lehetett hallani róluk. Kuront már a hatvanas években letartóztatták Lengyelországban a munkásdemokrácia követelése miatt, és megjárta a börtönöket a hozzá közel álló Adam Michnik is.

Michnik és Orbán

Michniknek egy beszédére hivatkozik a dolgozatában Orbán, Kuron pedig az egyik lábjegyzet szövegében fordul elő, Ryszard Bugajjal, a radikális közgazdásszal együtt, aki a nyolcvanas évek elejének Lengyelországában piacgazdasági reformokat javasolt - ahogyan ezt Timothy Garton Ash könyvéből, A lengyel forradalomból tudjuk. (Az Orbán által idézett Michnikről, a Gazeta Wyborcza, az egyik legtekintélyesebb lengyel napilap szerkesztőjéről azért érdemes megemlíteni, hogy pár hónapja az Erzsébet híd pesti hídfőjénél szónokolt a magyar miniszterelnök ellen.)

Orbán idéz ugyan Marx műveiből is, de nála jobban támaszkodik az antisztálinista, de marxistaként számon tartott olasz gondolkodóra, Antonio Gramscira. Gramsci alapján elemzi a polgári társadalmat, nem marxi terminológia szerint. Ugyanakkor Gramsci keleti és nyugati társadalmakat elkülönítő nézetei mellett Orbán felveti egy harmadik, egy kelet-közép-európai társadalomfejlődés vízióját, aminek jelentősége van mostani politikája szempontjából is.

A harmadik út

Orbán Viktorról sokszor elhangzik ugyanis, hogy politikai nézeteit a kilencvenes évek elején megváltoztatta, liberálisból konzervatívvá vedlett át, de már ebben a nyolcvanas évekbeli diplomamunkában is vannak olyan részletek, amelyek mai politikájára rímelnek, vagy legalábbis afelé mutatnak. Éppen ilyen ennek a sajátos kelet-közép-európai fejlődés másságának hangsúlyozása, amely visszatérő eleme a miniszterelnök közelmúltbeli megszólalásainak is.

Orbán például a részletesen elemzett társadalmi mozgalmakról és az általa csupán megemlített térségbeli politikai fordulatokról így írt 1987-ben: "A közép-kelet-európai társadalmi mozgalmak nyugatiakétól eltérő minősége nemcsak a 'fordulatok évei' után figyelhetők meg. Funkcióik már a kapitalizmusban jelentősen különböztek a klasszikus fejlődési utat bejárt társadalmi mozgalmaik funkcióitól."

Az 1987-es szakdolgozat különutasságra vonatkozó megjegyzései fontos történeti előzményekre nyúlnak vissza, így például Szűcs Jenő történész Európa három történeti régiójáról szóló, elméleti mérföldkövet jelentő tanulmányára, amely a Bibó-emlékkönyvben szamizdatként jelent meg először 1980-ban. Orbán azonban ezt nem említi meg, hanem ennyit ír: "...meghatározó tényezőnek tekinthető a közép-kelet-európai társadalomfejlődés mássága mind Nyugathoz, mind Kelethez képest. Ezzel a fő vonalaiban ma már feldolgozott történetfilozófiai problémával itt nincs helyünk foglalkozni."

A civil társadalom

Maga Bibó István, a magyar ellenzéki gondolkodás meghatározó figurájának nézetei is visszaköszönnek Orbán Viktor dolgozatában, elsősorban az úgynevezett munkás-önigazgatásra vonatkozó részekben. Bibó ilyen törekvései sokáig meghatározták a későbbi SZDSZ kemény magját alkotó egykori demokratikus ellenzék gondolkodását is. A nyolcvanas évek közepéig, 1987-ig (nagyjából Orbán szakdolgozatának leadásáig) ugyanis a demokratikus ellenzék is valamiféle harmadikutas megoldást keresett, még ha ezt nem is úgy gondolták, mint ahogyan azt MDF előzményeit képező népi írók elképzelték.

Az SZDSZ azonban később, éppen 1987-88-tól továbblépett, és a harmadikutas elképzelések helyett a liberális állam kiépítését, a piacgazdaság mielőbbi bevezetését szorgalmazta a rendszerváltásra kidolgozott programjában - erre Kis János filozófus, az SZDSZ korábbi vezetője több tanulmányában is felhívta a figyelmet.

Nem egyszerűen sajátos magyar utat akartak ugyanis munkás-önigazgatók, hanem részben 1956 hagyományaihoz, a munkástanácsokhoz nyúltak vissza, részben pedig jugoszláv mintákat követtek. Ám a nyolcvanas években ennél még aktuálisabb volt a lengyel Szolidaritás, Kelet-Európa legnagyobb ellenzéki mozgalmának nagy hatású munkás-önigazgatási terve, ideológiája. Orbán ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza a szakdolgozatában.

A munkás-önigazgatáshoz, a társadalom önszerveződéséhez ugyanakkor szervesen kapcsolódott a civil társadalom, továbbá a polgári társadalom vizsgálata. Ezek is kényes kérdéseknek számítottak. A civil társadalom lényege ugyanis az, hogy azt a kommunista ideológiával nem lehet feltétlenül mozgósítani. A magyar ellenzék egyik fontos törekvése volt, hogy az állampárttól független, a mindennapi életet autonóm módon szervező csoportok jöjjenek létre (a hetvenes évek demokratikus ellenzéke is egyfajta példát mutatott ebben). A civil társadalom léte már önmagában is a párt mindenhatóságát tagadta, összefügg többek között a demokratikus gondolkodók, köztük Bibó nézeteivel.

Nem jöttek a szovjet tankok

Itt azonban nem áll le a szakdolgozat, és kitér arra, hogy a Szolidaritás nem egyszerűen a civil társadalom megteremtéséről szólt, hanem a pluralizmus megteremtéséről is. A Szolidaritás maga nem alakult ugyan párttá, de körülötte efféle politikai kezdeményezések is kibontakozásra vártak (Jacek Kuron például politikai klubokat javasolt a Szolidaritás körül). Ezt azonban a lengyel állampárt már nem tűrte el, legfeljebb a legalsóbb szinteken engedte (egy darabig) a pluralizmust - erről is írt Orbán.

A lengyel helyzetről persze tudjuk, hogy aztán jött Jaruzelski tábornok, és bevezette a szükségállapotot 1981-ben. Ám az, hogy nem a Brezsnyev-doktrínát alkalmazták 1980-81-ben a szovjetek, vagyis nem vonultak be Varsóba, Gdanskba tankokkal, a gyengeség jele volt. Ma már tudjuk: bár a szovjetek fenyegetőztek a bevonulással, és demonstratív hadgyakorlatokat tartottak a lengyel határ mentén, valójában az ekkor már zajló afganisztáni beavatkozás mellett nem akartak egy másik frontot nyitni, ezért is bízták a lengyel kommunistákra, a lengyel hadseregre a Szolidaritás letörését.

A lengyel megoldás nem volt tehát az 56-os pesti vagy a 68-as prágai mozgalmak letöréséhez hasonló, majd a nyolcvanas éveket végigkísérte a lengyel állampárt agóniája, és ez erjesztő hatású volt az egész térség számára. A lengyel Szolidaritás a legerősebb kelet-európai ellenzéki szervezet maradt, és amikor a nyolcvanas évek végén Lengyelországban kerekasztal-tárgyalások döntöttek a rendszerváltásról, akkor ez a térség más országaiban, így Magyarországon is mintát adott (ahogyan erre Kis János, a demokratikus ellenzék és az SZDSZ egykori vezetője is rámutatott több tanulmányában), és ezekben aztán részt vett többek között Orbán Viktor is.