Elmondják, ami hiányzik a történelemkönyvekből

Aki érettségizni akar, annak kötelező 50 óra közösségi munkát végezni. Ezt teljesítheti úgy is, hogy magányos öregekkel beszélget. Ki lehet-e billenteni valakit 20 év magányból kötelező beszélgetéseken? Hetven felettiekkel beszélgettünk arról, hogy képesek-e még szóba elegyedni fiatalokkal, vágynak-e ilyesmire, vagy az egész teljesen reménytelen?

Kelemen Imréné 86 éves, a Rákóczi úton lakik egy társasházban. Egyedül él, lassan 14 éve, "vagy ki tudja már mennyi ideje, én nem számolom, inkább az számol engem". Az élete egyhangú, "öröm nem igazán jár felém, inkább csak vannak pillanatok, amikor megfeledkezem arról, hogy mennyire nyomorúságos ez az egész" - mondja, de közben nem látszik keserűség az arcán, érezhetően neki már nemcsak az élet rutinszerű, hanem az is, hogy elmesélje, milyen unalmas.

"Amíg élt a férjem, teljesen más volt minden. Akkor sem volt túl változatos az életünk, de legalább együtt küzdöttünk meg az egyhangúsággal. Ő a postán dolgozott, én pedig a mosodában" - meséli. Életének a két gyerek felnevelése mellett évente egy balatoni nyaralás, illetve Wartburg- és Lada-vásárlások voltak a fontosabb állomásai, de nem panaszkodik, jól érezte magát, még ha nem is minden évben jutottak el a Balatonhoz.

A fia Kispesten él, asztalos, neki is van két saját gyereke (az egyik most érettségizett, a másik hamarosan fog), ritkán látogatják meg a nagymamát, pedig egy városban élnek. "Értem én persze, hogy mindenkinek megvan a saját dolga. Amikor még mi neveltük a gyerekeket, ritkán látogattunk meg másokat, viszont a szüleinkhez gyakrabban mentünk" - mondja. A lánya külföldön él, alig tartják a kapcsolatot, "most Skóciában szolgál fel, vagy ki tudja, mit csinál éppen".

Ritkán megy emberek közé, de nincs is igazán igénye arra, hogy beszélgessen. "Mit mondhatnék? Tíz éve nem történt velem semmi, a szomszéd Zsuzsikáék gyerekére vigyáztam, jó kapcsolatunk volt, többször vacsoráztunk együtt, aztán elköltöztek." Szokott váltani pár szót másokkal a közértben, de nincs igazán mondanivalója, panaszkodni nem szeret. "Nem egyszer jártam idősek klubjában, de ott az emberek folyton csak keseregnek. A saját nyavalygásaimat is unom, nemhogy még másokét meghallgassam."

Képünk illusztráció Forrás: AFP/RIA Novosti

A hozzá hasonló emberek életét könnyítené meg a kormány azzal, hogy az érettségi feltételeként előírt 50 óra közösségi szolgálatot úgy is lehet teljesíteni, ha a diákok idősekkel foglalkoznak, eljárnak hozzájuk beszélgetni. (A köznevelési törvényben előírt szolgálatot egészségügyi, szociális és jótékonysági, kulturális és közösségi, környezetvédelmi, polgári és katasztrófavédelmi, valamit sporttevékenységgel is lehet teljesíteni. Erről ebben a cikkünkben írtunk bővebben.)

Kelemen Imréné sokszor szótlanul kártyázott a férjével, vagy nézték a tévét, szavak nélkül is megértették egymást, amíg "bele nem betegedett a májába". Az hiányzik neki a legjobban, hogy úgy legyen valakivel együtt, hogy közben ne kelljen mindenáron beszélgetni. Ezért azt mondja, hogy fenntartásokkal fogadna olyan fiatalokat, akik egy feladat teljesítése miatt jönnének társalogni vele. A feltétele a következő lenne: "Először játsszunk pár römit, aztán a többit meglátjuk."

Izgalmasabb, mint a történelemkönyvekben

Pataki Ferenc szociális munkás, korábban foglalkozott idős emberekkel, önkéntesként látogatott bentlakásos otthonokat és klubokat. "Egész máshogy megy az ember egy ilyen helyre, ha kötelező, mint ha önszántából megy, csak azért, hogy segíthessen másoknak. Mert bármilyen hihetetlenül hangzik, sok időskorúnak már az is segítség, ha kicsit beszélget velük valaki, aki nem ugyanazokat a panaszos köröket futja le velük."

Szerinte nem biztos, hogy jó ötlet szabályokkal rávenni a fiatalokat, hogy beszélgessenek az öregekkel, mert lehet, hogy nem a várt hatást váltják ki: így is hatalmas szakadék tátong a fiatal és idős generációk között, az öregek nem próbálják vagy nem annyira tudják megérteni a fiatalokat, azok pedig nem is törekednek erre, sőt hátat fordítanak az időseknek. "Lehet, hogy egyeseknél csak még jobban elmérgesedik a viszony, bár ha az idősekkel beszélgetés több opció közül választható, akkor talán nem lesz probléma, mert eleve csak azok mennek majd, akikben van egy kis nyitottság."

Ennek ellenére nagyon ajánlja a fiataloknak, hogy beszélgessenek az idősebbekkel. "Nemcsak a kötelező pontok begyűjtése miatt, hanem egyébként is, a lépcsőházban, a buszon, akárhol, ha van rá lehetőség. Nagyon izgalmas történeteket mesélnek a múltról, úgy, ahogy a történelemkönyvekben biztosan nincs benne."

Az ember mégiscsak társas lény, vagy nem?

Nem mindenki tart a helyzettől. Kocsis Szilvia 71 éves, szintén Budapesten él. Kelemennével ellentétben ő nem unja még az életet, szinte kicsattan, pedig neki aztán tényleg senkije sincsen, legalábbis közvetlen hozzátartozója nincs. Háromszor házasodott, és háromszor vált el, nem született gyereke. "Egyszer majdnem, de nem jött össze. Majdnem negyven évvel ezelőtt volt már, akkor nagyon összetört, de ma már nem bánkódva gondolok vissza rá. Persze, teljesen máshogy alakult volna az életem, de ma már nem tudok mit csinálni, nekem ez jutott osztályrészül".

Forrás: AFP/RIA Novosti

Képünk illusztráció

Hiába nincs családja, mindig nagy pezsgés volt körülötte: "Sosem unatkoztam, mindig volt mivel foglalkoznom, barátkozós típus vagyok, azokkal az emberekkel is szívesen beszélgetek, akik elsőre nem szimpatikusak" - meséli az egykori tanárnő. Nála ez szakmai ártalom, vagy inkább áldás, a pályája kezdete előtte nem volt ennyire nyitott és elfogadó, de pár évtized a gimnáziumban, és az ember rögtön nem tud haragudni másokra, mert "megismeri, hogy mennyi féle motiváció és elképzelés van az életről".

Bár Kocsis Szilvia összességében elégedett az életével, többszöri nekifutásra bevallja, hogy jobb lenne, ha lenne egy állandó társa, de gyorsan hozzáteszi, hogy így sem rossz. "Vannak barátaim, a klubtagok, akikkel nem kell mindig minden beszélgetést az alapoktól kezdenünk, jól ismerjük már egymást. De az igazi mégiscsak az lenne, ha volna valakim, akivel mindent megoszthatok, még azt is, ha épp nincs jó kedvem. Szerencsére ez ritkán van, de az ember mégiscsak társas lény, nem?"

Ő szívesen venné, ha érettségi előtt álló gimnazisták beszélgetnének. "Szoktak jönni fiatal önkéntesek, találkoztam már párral, kellemes órákat töltöttünk el együtt. Nem voltunk egymás terhére, a végére meg inkább ők lettek a beszédesebbek. Volt, aki részletesen elmesélte a problémáit, én pedig örültem, hogy segíthettem az élettapasztalatommal."