Csak a számlák nem halnak meg soha

2014.02.22. 08:45

A kilencvenes években Németországban hirdették szórólapokon a helyi telkeket, aztán majdnem művésztelep lett belőle. Mára már csak a munkanélküliség, a rossz közbiztonság, a kettesével-hármasával álló üres, lerobbant házak maradtak. És persze a ragadványnevek, na meg Kismari fenék. Mi hír Magyarország elfeledett településein? Mezőszemerén jártunk.

"Van, hogy éjjel fél kettőkor felkelek, fogom magam, kivarrok egy rózsát. Attól elmúlik az idegem is." Sárga rámában, piros vásznon félkész matyó virít Szidi néni egyik kezében, a másik a tűvel és cérnával mindig megáll egy-egy pillanatra a levegőben, ahogy a hetven körüli asszony magáról és a falujáról, a hevesi Mezőszemeréről beszél. A készülő alkotásból gyerekmellény lesz, egy vállalkozó jön hozzá négyhetente, elviszi a kész műveket, és hoz helyettük új textilt, cérnát. Valószínűleg turistáknak árulja majd, de Szidi néni is csak találgat, a kereskedő nem köti az orrára, hova kerülnek az alkotások.

Szidi néni matyó hímzést készít. Mezőszemerei galériánként kattintson a képre!Fotó: Tuba Zoltán - Origo

"Azért lettem Szidi, mert a falu gazdagjainak, a Mocsáryéknak az én időmben volt egy Szidónia nevű gyerekük, úgyhogy akkoriban itt sokan kapták ezt a nevet" – folytatja az asszony. Aztán egy olyan mezőszemerei név-gyorstalpalóba kezd, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. "Szél Szidinek ismernek, de a Szél a családi ragadványnév, ez onnan jött, hogy nagyapám, Kelemen Kálmán az utolsó házban lakott, így lett Szélsőházi, majd rövidebben Szél Kálmán. Anyám ragadványneve a Lisztes volt, pedig ő is Kelemen volt, de nem rokona apámnak" – sorolja. És hogy teljes legyen a kép, Szél Szidi elárulja "becsületes" nevét is: Bukta Ferencné.

Fél napja vagyunk csak a faluban, de már meg sem lepődünk: itt szinte mindenkit Buktának, Kelemennek vagy Jakabnak hívnak, és mivel az ötvenes évekig nem voltak utcanevek, csak házszámok, minden család kapott valami ragadványnevet. Aki ezt nem tudja, könnyen keveredhet különös helyzetekbe. "A Kánya Józsit keressék meg, ő sokat tud mesélni a faluról. Ja, és nehogy Kánya Józsit keressék" – igazít minket útba a boltos, majd kérdő pillantásunkra hozzáfűzi: Jakab Józsi az igazi neve, a Kánya csak csúfnév. "A Jézus Barnust kérdezzék meg, 90 éve él itt. Nem jut eszembe az igazi neve" – mondja egy másik helybéli, hogy pár perc múlva kiderüljön: Jézus Barnus vezetékneve Bukta. Csakúgy, mint az övé. És persze nem rokonok.

Egyik Buktától a másik Buktáig, Jakabok és Kelemenek között gyalogolva a faluban feltűnő, hogy mennyi az üresen álló, elképesztően lerobbant ház. Van, hogy egymás mellett öt is áll, ablakkereteik kiszakítva, a belső vezetékek kibontva, a vakolat leverve, a tető megrogyva, lyukasan. Mindegyikből kihaltak az idős lakók, a gyerekeknek nem volt pénzük és idejük karbantartani, eladni pedig szinte lehetetlen őket. "Ha meghallja az érdeklődő a telefonban, hogy Mezőszemere, már teszi is le a telefont" – mondja egy helyi. Pedig öt-hatszázezer forintért is hozzá lehet állítólag jutni egy közepesen elhanyagolt házhoz telkestül. De a közbiztonság nem túl jó, csak a múlt ősszel húsz házba törtek be a 650-ből, a körzeti megbízott heti egy órát van a faluban.

Néhány év alatt lepusztult, elhagyott ház. További képeinkért kattintson!Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Közben négy-öt éve az Ózdról, Kazincbarcikáról, Egerből munka- és pénzhiány miatt kiszoruló családok egyik kedvelt célállomása lett Mezőszemere, birtokba veszik az üres épületeket, majd amikor már teljesen lakhatatlanná válnak, odébb állnak egy házzal. Az eladhatatlan ingatlanok ördögi köre bezárult. Ha érdekelné a politika a helyieket – amíg ott voltunk, egyetlen párt vagy politikus neve sem hangzott el, az éppen polgármesterváltást átélő önkormányzat is függetlenekből áll –, a Jobbiknak nem lenne nehéz dolga itt, állapítjuk meg az üres házakról beszélő helyiek erősebb mondatait hallva.

Proletár, Dögös, Zsidótag, sorjáznak a földterületek elnevezései a falut és környékét ábrázoló térképen. Természetesen Bukta-házban, Bukta Ferencnél ülünk. Büszkén mondja, hogy a hetvenes években még huszonhárman éltek ilyen névvel. Ők a Bikásék, valamelyik felmenője állatgondozó volt. De nemcsak a személyneveknek, a földeknek is megvan a saját történetük. A Proletárt a Tanácsköztársaság idején osztották szét a helyieknek, a Dögös szélén dögkút állt valamikor, a Zsidótag pedig a helyi zsidók földje volt.

Bukta "Bikás" Ferenc, a falu önjelölt történésze az után kezdte gyűjtögetni az iratokat és történeteket a faluról, hogy a zenekara a hetvenes években megszűnt. Addig gitározott, dobolt, esküvőkön, mulatságokon játszottak hobbiból, közben a felesége a takarékszövetkezetben könyvelőként, ő pedig asztalosként, ácsként, bognárként kereste a kenyeret. Még a három templomharang régi megrendelőpapírját is megszerezte az egyháztól: 200, 120 és 65 kiló, 78 százalék vörösréz, 22 százalék ón, Cisz, E és Gisz hangolás, összesen 157 ezer koronáért (amikor egy kiló kenyér 7 korona, egy városi munkás órabére 5-15 korona körül volt). Egyházművészeti és Áruforgalmi Rt., Harangosztály, 1921. november.

Bukta "Bikás" Ferenc, a község történésze. Galériáért kattintson!Fotó: Tuba Zoltán - Origo

De még a Dögös és a Proletár sem tudja felülmúlni név tekintetében a Kismari feneket, az északi határban, közvetlenül az M3-as mellett elnyúló szántóföldet. A történetet már csak a helyi idősek ismerik, pedig nem egy bonyolult ügy: a szomszédos Szihalmon élt egy gazdag nő valamikor az 1920-as és 40-es évek között, ő volt Kis Mari, még az egykori házai is állnak a faluhatártól nem messze az út két oldalán. A környéknél mélyebben fekvő "fenék" földjét nevezték el így, ez került fel aztán a helyi térképekre, majd a terület a közigazgatási határok változásával Mezőszemere része lett. Az ilyen névadás persze nem ritkaság, de Kis Mari házasítása a "fenék" területelnevezéssel önmagában is jól hangzott, ráadásul az M3-as építésekor a szántó elindult az országos hírnév felé, a kötelező ásatások ugyanis szarmata régészeti leleteket, késő bronzkori urnatemetőt találtak itt, még a füzesabonyi vasútállomáson is volt belőlük kiállítás, mielőtt Pestre vitték őket. Nem meglepő persze a sok lelet: itt húzódott az egykori Római Birodalom védvonalaként épített Csörsz-árok, a helyi földvár körvonalai még kivehetők Szihalom határában a domborzattérképeken.

A helyieknek viszont ennél sokkal gyakorlatiasabb a hozzáállásuk a földhöz. "Kismari fenék? Arra mi is pályáztunk most, de nem kaptuk meg, pedig sok aranykoronás terület" – veti oda vigyorogva teakínálás közben Jakab "Kánya" József az előszobában álló tűzhely mellett. Fiatalkorában, jóval a rendszerváltás előtt az útépítő vállalatnál dolgozott, járta az országot, néha egész heteket nem volt itthon, látta tehát, hogy másutt milyen az élet. "Akkor még eszembe sem jutott, hogy elköltözzek. Senki nem gondolta, hogy egyszer baj lesz a falvakban" – mondja. Aztán a téesz gépeit tartotta karban, a szövetkezet akkor még szinte az egész falunak munkát adott, az utódcég ma már csak 16-20 embert foglalkoztat a kukorica-, napraforgó- és búzaföldeken. Ő még a szerencsések közé tartozik, egyrészt kárpótlási jegyekkel szerzett a rendszerváltáskor egy 50 hektáros, ezer aranykoronás földet, amit két fiával épp a téesz utódjának ad bérbe, évi majdnem kétmilliót kapnak érte. Másrészt mindkét fiának van munkája, igaz, egyiküknek sem Mezőszemerén. Az egyik fia a Magosz-elnök Jakab István – csak névrokon – jobbkeze, hoz elő büszkén egy parlamenti fejléces, A4-es lapot a hivatalos elérhetőségekkel, másik fia a harminc kilométerre fekvő Egerbe, a Bosch-gyárba jár be minden reggel Szemeréről, egyedül, autóval. 

Jézus Barnus 89 évesen a létrán. Kattintásra galéria nyílik!Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Hasonlóan tipikus történet a falu öregjéé, a majd 90 éves Jézus Barnusé. Állítólag azért kapta a nevét, mert kiskorában a Betlehemezésnél ő volt Jézus. Saját földje volt, amit elvettek, aztán két lovával maszekolt az ötvenes években, 59-ben pedig bement a téeszbe. 1985-ben nyugdíjazták, ekkor vett egy lovat, és szenet hordott, aztán kárpótlási jeggyel vásárolt egy tízhektáros földet, amin ma már a fia gazdálkodik. A másik fia Mezőkövesden villanyszerelő. A két történet is jól mutatja, hogy helyben szinte senki nem talál munkát, a munkanélküliség a 120 munkanélkülivel 30 százalék körüli, a 60-80 közmunkás alkalmazása csak enyhít a problémán. De a remény mindig él. "Alpolgármester asszony azt mondta, megpályáztak valami pénzt, aztán lehet, hogy épülnek majd ólak, lesznek állatok a határban, aztán kell majd ember" – mondják két mozdulat között a lapáton megtámaszkodva a közmunkások az árokparton. Párban dolgoznak, fejenként ötvenezret visznek haza, a fiatalabbik itt született, az idősebbik viszont "beköltöző", bolti eladó állását feladva jött egykor Szemerére. "Sokáig vissza akartam menni, nem volt jó döntés. Aztán mégis maradtam" – mondja bizonytalanul.

Pedig Szemere – sokáig csak előtag nélkül, aztán 1906-tól Borsodszemereként, majd a megyerendezéssel Heveshez csatolva 1950-től Mezőszemereként – egykor sokkal csábítóbb település is volt. A kilencvenes években egy Németországban dolgozó szemerei szórólapokon hirdette a falut, és csaknem tucatnyi németet is rábeszélt, hogy itt vegyen nyaralót, meséli Bukta Imre képzőművész. Ő itt született, aztán Szentendrén élt, de 1998-ban visszajött és a fejébe vette, hogy idecsábítja a festő-szobrász kollégáit, valamiféle művésztelepet hoz létre. "Párizs művésznegyede, a Montmartre is szegénynegyed volt" – indokolja az ötletet. Jól is indult a dolog, 2003 körül többen is vettek házat, mára azonban csak egy-két német kézben lévő, az év nagy részében lakatlan ingatlan és néhány művészház maradt. Kopasz Tamás, Kótai Tamás, Wahorn András, Imre Mariann, sorolja Bukta az ide is kötődő művészeket. "Nem könnyű úgy, hogy az egyik kollégám két házát egymás után törték fel. Az egyikbe betörtek, ezért odament, és míg őrizte, a másikba mentek be" – mondja.

Római kori bronz ruhatűző. Galéria kattintás után!Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Ő azért kitart, műtermében szól a rádió, régi térképeken mutatja, hogy a falu melyik részén nőtt fel, majd amikor előkerül Kismari fenék neve, egy kopott bronz ruhatűzőt hoz elő. "Ezt azon a környéken találtam, de sajnos eltörtem" – mutatja a római kori leletet. "Biztos, hogy akkori, ezzel tűzték össze a tunikát, nézzék meg, az Aquincumnál a kiállított leletek között is ugyanilyenek vannak." Nem búcsúzhatunk anélkül, hogy a ragadványnévről ne beszéljünk: apám Bugi, anyám Bebe, mondja, majd elmélázik: épp egy hete halt meg egy Bukta Imre a faluban, a Villa Imre, így most már csak hárman vagyunk ezzel a névvel.

Partizán út, Május 1. út, Vörös Hadsereg út, úgy tűnik, beletörődött a falu a régi utcanevekbe, jegyezzük meg, ahogy Szidi nénivel tartunk a templom felé. Amikor éppen nem matyót hímez, ő gondozza az épületet. Valami oknál fogva nem kapott rá engedélyt az egyházi elöljáróktól, hogy nyilatkozzon, de nem állja meg, hogy ne mondjon néhány jó mondatot. "Sokfele jártam a világban, de ilyen szép templomot nem láttam még. Esetleg egyet, a wadowiceit, II. János Pál szülővárosában. Tényleg, tudta, hogy az is Sarlós Boldogasszonynak van szentelve, mint ez?" – mondja, nem is merjük emlékeztetni, hogy nem beszélhet a templomról. Még azt is megtudjuk, hogy 1762 és 67 között a Fáy család építette, az ő birtokuk volt Mezőszemere területe. Azt nem árulja el, mióta gondozza a templomot ("mondtam, hogy nem nyilatkozhatok"), de hazafelé azzal elbüszkélkedik, hogy ő "slingolta" a templom terítőit is, szívességből, amikor épp nem matyót hímzett. Jól meg kell becsülni ezeket, Szidi néninek egyre kevesebb ideje van ilyesmire, kell a napi néhány órás maszekolásból összeszedett havi hatezer forint körüli összeg. "A férjem meghalt, a fiam meghalt, de a számlák nem halnak meg" – sóhajtja, már tűvel, cérnával és a készülő gyerekmellénnyel a kezében.

Kismagyarország
Az Origo Kismagyarország sorozatában olyan településekre látogatunk el, amelyek szinte sosem kerülnek be a hírekbe, mert helyzetükből, méretükből vagy jellegükből adódóan nem történik itt éppen semmi országos jelentőségű esemény. Ezeknek a településeknek a nevét az ország legfeljebb akkor ismeri meg, ha valami horrorisztikus bűncselekmény vagy égbe kiáltó botrány történik. Véletlenszerűen kiválasztott településeken keressük azokat a helyi történeteket, arcokat, személyes sorsokat, amelyek akkor is izgalmasak, ha nincs éppen sikkasztás vagy pedofilbotrány a faluban. Néhány jó sztori, érdekes vagy nap mint nap becsülettel küzdő ember minden településen akad, mi pedig bemutatjuk őket.