Köves Slomó: A tudatlanság a legnagyobb ellenségünk

ortodox rabbi Köves Slomó Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) óbudai zsinagóga rabbija Köves Slomó Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) óbudai zsinagóga rabbija

A holokauszt-emlékév szép lenyomata annak a mentális állapotnak, amiben vagyunk – mondta az Origónak adott interjújában Köves Slomó. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija szerint egy egyházi vezető keskeny határvonalon áll, amikor arról dönt, milyen témákban szólaljon meg nyilvánosan, a közügyek között pedig alig találni olyat, ahol több lenne az egyetértés, mint a viszály. Köves Slomót minderről a ma kezdődő hanuka apropóján kérdeztük. És ha már a zsidó kultúráról esik szó: a rabbi szerint elengedhetetlen, hogy a hazai zsidó közösség ne csak a holokauszthoz kösse a saját identitását.

A hanuka a nem zsidók körében valószínűleg a legismertebb zsidó ünnep, annak ellenére, hogy nem biblikus eredetű. Hogyan lett az?

Ennek két oka lehet. Az egyszerűbbik, hogy hanuka az az ünnep, amelyik beleesik a téli ünnepi időszakba, és a közbeszéd ilyenkor általában nyitottabb az ünnepi üzenetekre. A másik, egy ennél lényegesen szakrálisabb ok. Mégpedig az, hogy a többi, elsősorban családi jellegű zsidó ünneppel szemben a hanukának mindig is az volt a rendeltetése, hogy minél többen megismerjék az ünnep történetét és a csoda üzenetét. Több mint 2000 éve, amikor a rabbik elrendelték az ünnep megtartását, úgy határoztak, hogy a gyertyákat a közterületen is láthatóvá kell tenni, az ablakban, az utcafronti ajtófélfában kell meggyújtani. Ez az oka annak, hogy amióta erre lehetőségünk van, a gyertyákat köztereken is meggyújtjuk. A csoda üzenetének hirdetésén túl ezzel az is célunk, hogy megismertessük a teljes nemzeti közösséggel, milyen is egy zsidó ünnep.

Meg kell ismertetni a csoda üzenetét Fotó: Bielik István - Origo

A legnagyobb ellenségünk ugyanis nem a gyűlölet vagy az előítéletek, hanem a tudatlanság, amelyből ezek kinőnek.

Lassan, húsz év alatt eljutottunk oda, hogy a Nyugati téri ünnepség része lett a budapesti utcaképnek. Ezáltal nagyon sokan úgy tudnak belekóstolni egy zsidó közösségi élménybe, hogy nem kellett ehhez megküzdeniük azzal a dilemmával, hogy ennek megtapasztalásához elmenjenek egy zsinagógába vagy egy belterjesebb közösségi eseményre.

1998 óta gyújtanak gyertyát a Nyugati téren. Akkor még alsó tagozatos voltam, ezért kérdezem: előtte a többségnek fogalma sem volt a hanukáról?

Örülök, hogy olyannal beszélgetek, akinek ez már természetes. Kezdetben arról folytak érzelemmel teli viták a zsidó közösségen belül, hogy egyáltalán érdemes-e ezt csinálni: az egyik vélemény az volt, hogy ha a zsidó közösség ilyen módon kimegy az utcára, akkor az erősíti az antiszemitizmust – vagyis veszélyes. Jobb, ha meghúzzuk magunkat. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy több antiszemita attól nem lesz, hogy kimegyünk a Nyugati térre, és pár embert megkínálunk hanukai fánkkal. Sokkal inkább arról van szó, hogy sokaknak ez egy lehetőség arra, hogy kapjanak egy személyes élményt.

Attól nem lesz több anitszemita, hogy kimegyünk a Nyugati térre Fotó: Bielik István - Origo

Szerintem nekünk lett igazunk, arról nem is beszélve, hogy azok a politikusok vagy a kultúra, a nyilvánosság különböző területén tevékenykedő személyiségek, akik eljönnek egy-egy gyertyagyújtásra, kinyilvánítják, hogy közösséget vállalnak velünk és az üzenettel: büszkén és szégyen nélkül hirdethetjük a csodát. Ha az utóbbit a zsidó közösség elvárja, akkor meg is kell adni a lehetőséget erre.

Meg arra is, hogy a zsidóság közéleti megjelenései ne kizárólag holokausztmegemlékezések köré szerveződjenek, hanem mutassuk meg, hogy élő közösség vagyunk, élő ünnepekkel és üzenetekkel.

Magunkban is fontos ezt tudatosítani! Magyarországon ugyanis sok ezren pontosan azért félnek még a saját zsidóságuktól is, mert csak ezt a sorstragédiát tekintik a zsidóság részének. Visszatérve az ünnep ismertségére: a 90-es években még elképzelhetetlen lett volna, hogy a híradó bemondja, hogy ma kezdődik a hanuka, ahogyan az is, hogy valaki a közbeszédben azt a szót hogy zsidó, zavart félrenézés nélkül használja.

Ha már említette, hogy politikusok is kijárnak a Nyugati térre: egy rabbinak feladata ilyenkor közéleti ügyekben megnyilvánulni?

Egy rabbinak az a feladata, hogy a zsidó közösség sorsáért, jelenéért és jövőjéért minden lehetséges eszközzel tegyen és fellépjen. Ha ehhez arra van szükség, hogy közéleti kérdésekben megnyilvánuljon, akkor ez kötelessége. Gyakran persze nagyon keskeny az a határvonal, ahol el kell dönteni, hogy mik ezek a kérdések. Direkt semleges és abszurd példa:

ha megszólalnék az internetadó ügyében, akkor az rögtön zsidó–nem zsidó vitává alakulhat, ami nyilvánvaló nonszensz.

Vannak azonban olyan határesetek, amikor felmerül, hogy az kinek az ügye. Az állami holokauszt-emlékév esetében például ez nem volt egyértelmű. Én azon a véleményen voltam, hogy ez nem elsősorban a zsidó közösség dolga, ezért az ezzel kapcsolatos vitákban bár meg kell jelennünk, de nem válhat zsidók és nem zsidók szembenállásává, mert ezzel épp az emlékév célját nem tudjuk elérni, vagyis azt, hogy a holokauszt történelmi tragédiája azok számára is tanulsággal bírjon, akik családilag, történetileg nem érintettek.

Szeptemberben írt egy publicisztikát a Népszabadságban, amelyben úgy fogalmazott: a hitközség feladata, hogy hitközösség legyen, ha pedig megszólal, a vezetőjének egyértelművé kell tennie, hogy közszereplőként nyilvánít véleményt. Egy olvasó vajon el tudja választani a két szerepet?

Biztosan nem. Pontosan ezért terheli óriási felelősség a közösség vezetőit. Tiszta beszédszituációkat kell teremteni! A cikkben arra próbáltam utalni, hogy a zsidó közélet nagyon színes, vannak jogvédők, történeti kutatással vagy épp emlékezéskultúrával foglalkozó intézmények, civil szervezetek, és vannak a hitközségek, amelyeknek – jogilag, történelmileg, logikailag – a hitközösség létrehozása, ápolása, jövőjének biztosítása kell, hogy legyen a fő célja és feladata. Az elmúlt száz évben a történelem sokszor belekényszerítette a zsidó hitközségek vezetőit, hogy más szerepeket is magukra vállaljanak, de ezt nekünk nem kell önként, magától értetődően elfogadni. Ez a kritikai beállítódás a zsidóság logikájából is következik.

A holokauszt-emlékév nem elsősorban a zsidó közösség dolga Fotó: Bielik István - Origo

Ha mi nem tudatosítjuk eléggé, hogy a zsidó hitközségnek az emberi lét mindennapjaival, erkölcsi, lelki és spirituális jólétével kapcsolatban van mondanivalója – mert ehelyett a történelmi emlékezet nagy kérdéseivel és a politikával foglalkozik –, akkor azoknak, akiknek spirituális igényei vannak, eszükbe sem fog jutni, hogy a zsidó hitközösségben keressék kérdéseikre a válaszokat.

Azt is javasolja, hogy például az antiszemitizmushoz köthető ügyekben zsidó jogvédők járjanak el. Nem jogos elvárás, hogy – mint egy zsidó közösség vezetője – ezt ön is megtegye?

A közéletben három olyan terület van, ahol egyáltalán felmerülhetne a megszólalás. Az első az, amit mostanság a demokráciadeficit kifejezéssel írnak körül, és ami arról szól, hogy megszűnt a korábban ismert politikai egyensúly, és – sokak szerint – ezt az a szereplő, akinek a javára billent ki, könyörtelenül kihasználja. Szerencsére van elég, a demokráciadeficit-vitával aktívan foglalkozó politikai szervezet, pártok, emberjogi közösségek, elemzőintézetek, civil kezdeményezések, miközben ezzel egészen biztosan nincs egy egyháznak semmi dolga, így nekünk sem.

Nem dolgunk megszólalni a demokráciadeficit kérdésében Fotó: Bielik István - Origo

Emellett vannak olyan ügyek, amelyek a történelmi emlékezetet érintik: ez nem feltétlenül antiszemitizmus, de felveti a történelem bizonyos árnyasabb oldalaival való maszatolás gyanúját. Ilyenkor meg kell szólalnunk, de nem gondolom, hogy ennek a vitának a hitközség kell, hogy a frontvonalában álljon. Ugyanis ezek a kérdéseknek nem a zsidó közösség jóléte, hanem a nemzet egészének mentális állapota a tétje. Ezenkívül vannak a tényleges antiszemita atrocitások – amikor valakit konkrétan a zsidósága miatt bántanak –, amelyek esetében zsidó közösségi – de nem hitközségi – feladat, hogy megvédjük önmagunkat. Mi éppen a szerepek helyretételének céljából kezdeményeztük a Tett és Védelem Alapítvány létrejöttét, amely mint – egy vállaltan zsidó – jogvédő szervezet, dedikáltan az antiszemitizmus minden formája ellen lép fel. Így működik ez mindenütt a nyugati világban is, ahol számottevő zsidó közösség él.

Érintőlegesen volt már szó az idei holokauszt-emlékévről, amely kapcsán leginkább a konfliktusok jutottak el a közvéleményhez. Mi az oka annak, hogy képtelenek vagyunk ezt sérelmek nélkül lebonyolítani?

Hány olyan közügyet tudunk említeni Magyarországon, amelyben több lenne a konszenzus, mint a konfliktus? Nekem kevés ilyen jut eszembe. Ez egy tünet, de nem kizárólag a holokauszt-emlékévé vagy a zsidósághoz kapcsolódó ügyeké. Ezenfelül egy efféle történelmi trauma kapcsán ne is várjuk el azt, hogy a feldolgozás zökkenőmentes legyen!

A holokauszt nemcsak a zsidóságot, hanem a társadalom egészét is érintette.

Példának okáért: ha volt egy falu, aminek az egyötöde zsidó volt, több évtizeden keresztül békés volt az együttélés, majd egy viszonylag rövid idő alatt a zsidók előbb jogfosztottak lettek, majd eltűntek, az ott maradt javaikat pedig a megmaradt közösség egymás között felosztotta (mindegy, hogy milyen felütéssel), az egy olyan seb, egy olyan morális teher az ott maradt közösség számára is, amit bizonyára nem könnyű feldolgozni. A magyar zsidóság olyannyira szerves része volt a magyar kulturális, gazdasági, történelmi közösségnek a 19. század közepétől, hogy az, ami történt, a zsidó közösség nem teljesen érdekmentes szisztematikus kiirtása, a társadalom egésze számára egy feldolgozatlan lelki teher. Aztán jött ötven év, amikor erről egyáltalán nem kívánt senki beszélni.

A holokauszt az egész társadalmat érintette Fotó: Bielik István - Origo

Mostanság a Budapesti Fesztivál Zenekarral elhagyatott vidéki zsinagógákat járunk végig. A koncertek után beszélgetéseket szervezünk a helyiekkel. Kisvárdán mesélte egy néni, hogy milyen lelkiismeret-furdalással járt neki egy olyan házban felnőni, amely korábban a zsidó szomszédjuké volt, és egy olyan gyereknek az ágyában elaludni minden este, aki Auschwitzban halt meg.

Azt, ami történt, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy jól induló házasságban házasságon belüli erőszak történik, aztán a feleknek el kell dönteni, hogy hogyan tovább: elválnak, vagy együtt maradnak.

Ha együtt maradnak, akkor a történteket az egész családnak fel kell dolgoznia. Minden szereplőnek: a tettesnek, az áldozatnak és azoknak a szemtanúknak, akiknek a semlegesség és a közöny terhével kell szembenézniük. Még egy családon belül sem megy ez komoly szakmai segítség és elszántság nélkül, hát még ha egy egész nemzetről beszélünk.

Mi volt önnek a legelszomorítóbb az emlékévben? Elég széles a paletta, a megszállási emlékműtől mondjuk a Szakály-nyilatkozatig.

Az emlékév szép lenyomata annak a mentális állapotnak, amiben vagyunk.

Ami leginkább elszomorított, hogy amikor a zsidó-magyar együttélés sorskérdéseiről beszéltünk, a közbeszédbe úgy emelték be ezeket a témákat, mintha a zsidó közösség és a kormány „bértárgyalásokat” folytatna. Az a szenvtelen adok-kapok, ami feltételekre, bojkottokra és támogatásokra egyszerűsítette ezt az összetett viszonyrendszert, bizonyosan nem használt a közös ügynek.

Zoltai Gusztáv kinevezése is egy tünet?

Igen. Mindannak, amiről eddig beszéltünk, van egy mély rétege, a folyamatok pedig inkább a felszínen zajlanak: a politikai és kommunikációs adok-kapok szintjén. Pedig én is azok között voltam, akik javasolták, hogy legyen emlékév. Kimondott cél volt akkor, hogy ez ne a zsidó közösség ügye és ne felszínes politikai kampánytéma, hanem össztársadalmi esemény legyen.

Lehet, hogy kicsit naiv elgondolás volt, hogy mi erre érettek vagyunk.

De nem bánta meg.

Nem. Mindenképp tanulságos volt, és mindnyájan kötelesek is vagyunk leszűrni ezeket a tanulságokat.

Egy másik idei újságcikkében az emlékezésről írt. Egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „nem lehet fényes jövője annak, aki nem tud szembenézni a sötét múlttal”, majd néhány sorral lejjebb ezt írja: „Mi a zsidó közösség emlékezésfelelőssége? Biztosan nem annak sulykolása, hogy a nemzet végre őszintén nézzen szembe a múltjával.” Nincs a kettő között némi ellentmondás?

Nincs. Azt szerettem volna magam és közösségem számára is helyretenni, hogy amikor a holokauszt kontextusában azt mondjuk, hogy emlékezés, az mást jelent a zsidó közösségnek és mást a társadalom egészének. Az előbbi számára az emlékezésnek megvannak a maga hagyományos vagy akár szakrális módjai és identitásbeli vagy akár pragmatikus tanulságai. Szerintem ezek közül a legfontosabb az, hogy

a zsidóság elpusztítására tett kísérletre való emlékezés akkor a leghitelesebb, ha egyben saját magunk számára is tisztázzuk azt, hogy nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is mindent meg fogunk tenni a fennmaradásunkért.

Azért, hogy megismerjük, és büszkén megéljük gazdag 3000 éves szellemi örökségünket, és ne menjünk bele olyan identitásalkukba, ahol saját magunkból fel kell adnunk valamit, valami másnak a „kiérdemléséért”.

Naiv elgondolás volt, hogy érettek vagyunk az emlékévre Fotó: Bielik István - Origo

A nemzet egésze számára pedig nyilván az az üzenet, hogy a történelem árnyasabb részeivel is szembe kell nézni, meg kell azt küzdeni – ugyanúgy, ahogy a személyes életünkben is saját magunkra állandóan reflexív módon rezonálva kell, hogy éljünk.

Csak ezért lényeges az emlékezés, nem pedig azért, mert nekünk, zsidóknak fontos, hogy az egész társdalom lelkiismeret-furdalásban éljen, és örökre kellemetlen mementóként újra és újra hívjuk fel az elkövetett bűnökre a figyelmet.

A kínos lelkiismeret szerepe senkinek nem áll jól. Nekem legalábbis nem fontos ez, mert a mindennapjaimat biztosan nem fogja jobbá tenni.

Nem titok, hogy önnek fontos a zsidó megújulás, vagyis az, hogy az identitást ne csak a holokauszthoz kössék. Hol tart most?

Nyilván egy hosszú folyamatról van szó, aminek a célja, hogy a zsidóság a társadalmi folyamatokra érzékenyen reagáló közös, zsidó jövőt próbálja meg közös kohéziós erőként felmutatni. Ez különben a magyar nemzet egésze számára is tanulságos lehet, mert bizonyos értelemben a magyar nemzettudat is hasonló problémákkal küszködik: szeretnék, ha az emberek felsorakoznának a múlt ügyei mögé, szemben azzal a lehetőséggel, hogy a történelmi tanulságokból levont közös jövőt alapozó érték legyen az, amit felmutatunk. A legfiatalabbak számára a holokauszt, még ha akarnánk, akkor sem tudna olyan ügy lenni, ami megadja a kohéziót a zsidó közösségnek: számukra sokkal nagyobb mozgósító erő a vallás, a kultúra, a közösségi élmény, Izrael, a héber nyelv, mint a múlt szörnyű emlékei.