Hetven évet vártam arra, hogy elmondjak egy imát

nemzeti zarándoklat strasshofba

Túl korán érkezem. Van még fél óra az indulásig, de már sokan gyülekeznek. Az egykori Harmadik Birodalom egyik legnagyobb elosztótáborába indul három busz: emlékút, nemzeti zarándoklat ez az ausztriai Strasshofba. A deportáltakat onnan továbbvitték, vagy a helyi lágerben dolgoztatták.

Miért jött el ez a sok ember? Önmarcangolni? Szembenézni a holokauszt lehetetlenségével, szörnyűségével, elmondhatatlanságával? Magukat, másokat hibáztatni? Még nem tudok erről beszélgetni a gyülekezőkkel.

Balra Petrasovics Anna, a zarándoklat alapítója és Lomnici Zoltán fővédnök Fotó: Bielik István - Origo

Később beszédeket mondanak mindenféle fontos emberek, azután elindulunk. Ülünk a buszon, időnként előremegy valaki, köztük túlélő, lelkész, pap, hogy a népirtásról beszéljen.

Félálomba ringat a zötykölődés, egy marhavagonban vagyok, napok óta nem nyitották ránk az ajtót, alig kapunk levegőt, se enni, se inni nem adnak, többen meghaltak, a holttestek a lábainknál hevernek.

Mindenki érintett

A hajnal reggeli napsütésbe vált, lassan beszédbe elegyednek az idegenek. Ostoba kérdés, hogy ki miért jött el, magam sem tudom a választ.

Jöttem, mert itt a helyem.

Van, aki saját felbuzdulásból indult útnak, van, akit a szülei hoztak el, hogy ne csak tankönyvekből olvasson a borzalmakról, van, akit a barátai hívtak. Mindenkinek itt a helye. És mindenki érintett – ebben is egyetértünk.

Egy pék pogácsát küldött az útra, körbekínálják, ásványvizet osztanak, lassan megérkezünk a Bécs melletti Strasshofba. Az egykori tábor nyomait eltüntették a háború után. Ez most senki földje, pontosabban mezőgazdasági terület van a helyén, semmi nyoma annak, miféle borzalmak történtek itt alig hetven éve.

Deportálás Strasshofba

A tömeges deportálások időszakában mindössze néhány vonat kerülte el Auschwitz-Birkenaut. 1944. június végén mintegy 10-15 ezer ember Szolnokról, Szegedről, Debrecenből, Békéscsabáról és Bajáról az ausztriai Strasshof térségébe érkezett meg. Az ügy háttere nem egyértelmű. Annyi biztos, hogy a bécsi polgármester (egy SS-dandártábornok) Ernst Kaltenbrunnerhez, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) főnökéhez fordult, és magyar zsidó munkásokat kért a környéken munkaerőhiánnyal küszködő hadiüzemek számára. Kaltenbrunner informálta a zsidók deportálását koordináló Adolf Eichmannt, aki éppen ebben az időszakban bonyolódott tárgyalásba a Kasztner Rezső vezette cionistákkal.

Kasztner az "áruért vért" akció részeként a Svájcba irányított 1684 fős szállítmány összeállítása mellett további zsidó életek megkímélését követelte a nyugati szövetségesekkel állítólag zajló tárgyalások folytatásáért cserében. Eichmann valószínűleg felhasználta az alkalmat, és Kaltenbrunner kérésének eleget téve néhány szállítmányt Ausztriába irányított, miközben mindezt a cionistáknak tett engedményként tüntette fel.

Az érintett zsidókat a strasshofi elosztótáborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, egy részük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekció nem volt, a családok többnyire együtt maradhattak. Az elégtelen ellátás és a betegségek, valamint néhány SS kegyetlensége következtében sokan meghaltak, de a Strasshofba került magyar zsidók több mint 80 százaléka túlélte a háborút.

Forrás: holokausztmagyarorszagon.hu

Az egykori lágertől távolabb, a vasúti sínek mentén áll egy emlékmű, néhány éve emelték, mellette, a szélső sínpárra húzva az Élet Menete vagonkiállítása.

Itt bolyonganak közöttünk

Itt tartják a megemlékezést. Beszédeket hallunk arról, micsoda ördögi dolgokra képes az ember, hogy az itt meghaltak lelkei még mindig itt bolyonganak közöttünk, hogy ez mindannyiunk ügye, hogy a mártírok tragédiája erőt is ad, hogy nem kerülhető meg a felelősség, hiszen emberi gyűlölet, gonoszság vezetett a népirtáshoz. Meg arról, mekkora szerepe volt közömbösségnek a tragédiában.

Holokauszt-emlékmű Strasshofban Fotó: Bielik István - Origo

Azután mikrofon elé áll Alfred Braun (Braun Alfréd), az egykori debreceni kisgyerek, strasshofi túlélő, aki a buszon is mesélt.

„Hetven évet vártam arra, hogy elmondjak egy imát a teremtőnek és megköszönjem azt a csodát, amit velem tett.

Bevagonírozva vártunk arra, hogy Auschwitzba szállítsanak bennünket, amikor az amerikaiak elkezdtek bombázni. Közvetlenül az állomásra, a vagonokra, mindenhová. Mi lefeküdtünk és elmondtunk egy utolsó imát. Aztán vége lett a bombázásnak, kinyitották a vagonokat. Körülnéztünk, jobbról, balról minden kocsi fel volt fordulva. A mi vagonunk pontosan úgy állt, mint amikor bementünk. Senkinek semmi baja nem történt. A velünk lévő tóra vigyázott ránk, és a Jóisten csodája megmentett bennünket.”

A Jóteremtő megsegített

"Sorolhatnék még csodákat, amik utána történtek, és hogy miként szabadultunk fel – folytatja -, de nincsen értelme, mert az érzések csak bennem vannak, önök nem tudják elképzelni, hogy gyerekként mit éreztem, amikor itt voltam. Éhezni például. De pár hétre rá a Jóteremtő megsegített. Húsvét volt. Egy zakatoló vonat elment itt szintén, mint most, az előbb is. Utánpótlást szállított a katonáknak, mindenféle földi jó volt rajta. A szerelvényt az amerikaiak lebombázták, ebből a vonatból az

anyám felkapott egy zsák cukrot, de észrevette egy SS-tiszt. Ráfogta a géppisztolyát az anyámra, és le akarta lőni.

Elé álltam, és elkezdtem sírva ordítani németül: kérem, hagyja életben az anyámat! A katona megkönyörült rajtam, és azt mondta az anyámnak, vigye vissza a cukrot.

Alfred Braun (napszemüvegben) a beszéde előtt Fotó: Bielik István - Origo

Ő megfogta a zsák cukrot, arrébb ment, átbújt a kocsi alatt, és az életét kockáztatva bevitte a lágerbe, ahol szétosztotta a többiek között.

Megmondom őszintén, nem nagyon meséltem erről a családomnak, nem akartam fájdalmat okozni nekik, de részt vettem az Élet Menetén, azoknak a gyerekeknek elmeséltem, hogy emlékezzenek, és adják tovább ezt a barbár… ezt a…, amit tettek velünk a németek.”

Van, aki itt született

Azután Répás Péter beszél. Egy fiatalember, akinek az apja 70 éve Strasshofban született. "Hosszú napok után döbbentem rá, hogy az érzéseimet nem tudom, nem lehet egy beszédben összefoglalni, átadni.

Rádöbbentem, hogy a túlélők érezhetnek így, nem lehet szóban, írásban visszaadni mindazt, ami az ember agyában, lelkében kavarog.

Talán a sors, talán a véletlen, talán az örökkévaló gondolta úgy, hogy a vonat ne Auschwitzban, hanem itt, Strasshofban kössön ki" - mondja.

Kilátás a vagonkiállítás felől Fotó: Bielik István - Origo

Édesapja a láger melletti erdőben látta meg a napvilágot. Különös – mondja a fia -, hogy

míg sokaknak itt ért véget az életük, apámnak itt kezdődött.

Répás Péter harmadik alkalommal van itt, Strasshofban. Először 1989-ben, a határ megnyitása után jöttek el a családjával. A legtöbben hűtőgépet venni lépték át a határt, ők azért, hogy 45 év után megnézzék azt a helyet, ahol az édesapja megszületett, ahol nagyanyja emberfeletti erőfeszítéssel életben tartotta őt és saját magát.

"Bár eljöttünk ide, a bunker romjainál állva sem volt bátorságom megkérdezni nagymamát arról, mi történt, hogyan zajlott a deportálás, a tábori élet 1944-45-ben, és mit érzett akkor, amikor itt álltunk némán. Itt vagyunk, mert itt lehetünk - mondja. Mert lehetővé tették nekünk olyan nagyszerű emberek, mint az őr, aki enni adott a nagyanyámnak, hogy szoptathassa apámat, vagy mint Manci néni, aki egyetlen kabátját adta a nagymamámnak, és akivel egy életre szóló, szoros barátság kötődött itt, a rabságban. És a nagyanyám, aki küzdött azért, hogy életben tartsa apámat, sőt egy másik csecsemőt is szoptatott a lágerben.”

Ez tűnik az egyszerűbb útnak

Répás Péter arra is emlékeztet, hogy a borzalmakat nem szabad elfelejteni. Még akkor sem, ha időnként ez tűnik az egyszerűbb útnak.

Meggyőződésem, hogy bármikor előfordulhat újra, hogy emberek egy bizonyos csoportja megpróbálja kiirtani emberek egy másik csoportját.

Most is emberek ezrei halnak meg értelmetlenül hitükért, származásukért. Zsidók halnak meg merényletekben, csak azért, mert zsidók. Meggyőződésem, hogy ha emlékezünk és emlékeztetünk, csökkentjük ennek az esélyét" - mondja.

Szénási Sándor Jonatán ref. lelkész beszédet mond a temetőben Fotó: Bielik István - Origo

Átmegyünk a strasshofi temetőbe, megkoszorúzzuk a tömegsírt és a szovjet felszabadítási emlékművet.

Itt nincs vita arról, hogy a szovjetek megszállók, vagy felszabadítók voltak-e.

Diplomaták, papok, lelkészek mondanak beszédeket. Amikor a római katolikus pap elkezdi a Miatyánkot, meglepően sokan mondják vele a zarándokok közül. Ebéd a helyi vasúti múzeum csarnokában, azután kulturális program. Kihasználva a szusszanásnyi szünetet, leülök Alfred Braun mellé, hogy egy kicsit beszélgessünk a strasshofi történet végéről.

Tovább akartak vinni Auschwitzba

Ebéd a vasúti múzeumban Fotó: Bielik István - Origo

Debreceni család voltak, aranykereskedésük volt. A helyi téglagyárból deportálták őket Strasshofba. 1932-ben született, de „ezt nem árulom el sok embernek, mert nem akarok irigyeket” – mondja kacsintva.

"Ide hoztak bennünket Bécsből, a fő táborból, ahol dolgoztunk, mert lebombázták az egészet. Ágyúkat gyártottak ott. Elhoztak minket ide, innen meg tovább akartak vinni Auschwitzba. Már be voltunk vagonírozva, ez a második bevagonozás volt, de nem tudott a vonat elindulni, mert lebombázták Strasshof környékét, a síneket is. Az amerikaiak azt hitték, hogy a szerelvényünk katonai szerelvény, ezért szórták meg a környéket olyan erősen.

Annyira, hogy a vagonok föl-le dobálódtak a robbanások erejétől. Rengeteg halott volt.

A miénk volt az egyetlen vagon, ami egyben maradt.

Ott voltunk a vagonban jó egy napot, minden nélkül, se enni, se inni nem kaptunk, aztán kitereltek bennünket, és visszamentünk a táborba.

Nyalták a ruhájáról a lekvárt

Eljött a zsidó húsvét ünnepe, akkor már borzalmasan ki voltunk éhezve. Ekkor idekerült egy vonat, minden volt benne, a cipőtől kezdve az ingen át az ételig, minden. Az egyik vagonban volt egy hordó lekvár.

Egy makói palit beletettek a lekvárba, amikor kijött, az emberek nyalták a ruhájáról a lekvárt, annyira ki voltak éhezve.

Egy napra rá észrevettük, hogy az SS-ek pucolnak el. Anyám talált egy hordóban 96 fokos szeszt. Két-három üveggel eltett belőle, ez mentett meg bennünket.

83 éves, de még dolgozik Fotó: Bielik István - Origo

Másnap felszabadultunk, taligákkal mentünk el. Mondták, hogy siessünk, mert még vannak németek a közelben. Mentünk, elérkeztünk egy faluba, ahol találkoztunk orosz katonákkal. Pár szót beszéltem oroszul, az egyiknek mondtam, hogy adunk neki egy üveg pálinkát, ő meg adjon érte cserébe egy lovat meg egy szekeret. Adott.

Úgy itta a 96 fokos szeszt üvegből, mintha víz lett volna.

Egy orosz zsidó katona is segített nekünk, egy üres házban szállásolt el bennünket, odaállított egy őrt, reggel onnan indultunk tovább Pozsony felé a szekéren.

Túlélési praktikák

Pozsonyban jött egy újabb orosz katona, aki kölcsönkérte a lovat. Soha nem hozta vissza. Aztán valahogy felültünk egy vonatra, az anyám külön, a nővérem és én is külön. És végül eljutottunk Pestre, majd Debrecenbe. Ez volt a felszabadulásunk."

Míg Braun bácsi mesél, bent a Napsugár jeltánccsoport lép fel Fotó: Bielik István - Origo

Alfred Braun 1948-ban hagyta el Magyarországot, Izraelben telepedett le, később az édesanyja is követte. Nyolc évig élt ott, szolgált a légierőnél, túlélési praktikákra, földi harcra tanított pilótákat, majd, ahogy fogalmaz, a kötőszakmában helyezkedett el. Végül áttelepült Kanadába, ahol textilmérnöki végzettséget szerzett, idővel saját kötödéje lett Montrealban, ahol 42 embert foglalkoztatott. Az egyik gyermeke Izraelben, a másik három az Egyesült Államokban él.

Üzletemberből rabbi

Néhány éve már nem foglalkozik az üzlettel, mint mondja, mostanában rabbiként tevékenykedik. Az Orthodox Union szervezet kóser minősítéssel foglalkozó részlegénél dolgozik. Meddig tervez még dolgozni? – kérdezem. Az égre néz:

Teremtőm, válaszolj az úrnak, meddig tervezek még dolgozni?

Arra nem emlékszik pontosan, hogy Magyarországra mikor ment vissza először, csak arra, hogy egyszer Svájcban volt, és onnan ment át, karácsonykor. Az utóbbi években az anyósa, aki Budapesten élt, beteg volt, egy ideig évente 3-4-szer mentek hozzá néhány hétre látogatóba. Az asszony tavaly meghalt, azóta nem voltak Magyarországon. Most is csak azért érkeztek, hogy eladják a lakását, és felszámoljanak dolgokat.

Közben odajön hozzánk egy tizenkét éves kislány, szeretné hallgatni a beszélgetést. Hát te? A szüleim jöttek és engem is elhoztak.

Hetven év után először Strasshofban

Alfred Braun most először jött vissza Strasshofba. Néhány nappal ezelőtt Budapesten elment Verő Tamás rabbihoz, megkérni, menjen el az anyósa sírkőállítására. A rabbi azt mondta, nem tud menni, mert elutazik Strasshofba. "No de mi köze magának Strasshofhoz, minek megy oda?" – kérdezte Braun bácsi. Lesz ott egy holokausztmegemlékezés – válaszolta Verő Tamás. "Hát így, az utolsó pillanatban dőlt el, hogy ma itt vagyok. Így kerültem ide, teljesen véletlenül. Illetve bocsánat: nincsenek véletlenek, így vezényelt a Jóteremtő" – pontosít Alfred Braun.

Először járt Strasshofban Fotó: Bielik István - Origo

Mennyire rázta meg, hogy itt volt? – kérdezem. Megmondom magának, hogy ez egy nagy… várjon, másként mondom. Hét évvel ezelőtt mentünk Auschwitzba az Élet Menetével. Az elég nehéz volt, ott kaptam egy szívinfarktust, annyira átéreztem ott a dolgokat. Látni ezeket a helyeket, látni, hogyan égették el az embereket.

Az én családomból hatvanan vesztek oda. Köztük az apám, a testvéreim."

Hosszú csend telepszik közénk. Mi elképzelni sem tudjuk ezeket a szenvedéseket – mormogom, félig magamnak. Hát, hallja a történetet, és ennyi – válaszolja maga elé nézve Alfred Braun. Megtanítok magának valamit. Egy embernek, ha mesélnek neki valamit, abból 25 százalékot fog fel. Ha látja, ötvenet. Ha benne van, hetvenöttől százig. Ha benne van.