A menekültekről és az eutanáziáról is beszél a váci püspök

Beer Miklós váci megyés püspök megáldja a mintegy nyolcszáz zarándokot a Nyugati pályaudvaron, mielőtt útnak indul a 15 kocsiból álló Boldogasszony zarándokvonat a csíksomlyói búcsúba.

Amíg szegények vannak köztünk, nem ringathatjuk magunkat a kényelmünk illúziójában, nem ülhetünk nyugodtan a kényelmes lakásunkban, a terített asztalunknál – mondja a karácsonyra megjelent könyvben Beer Miklós. A váci megyés püspök beszél a menekültügyről, a kereszténység jövőjéről, a politikai megosztottságról, a homoszexualitásról és a fogamzásgátlásról is.

„Nem látjuk ennek az egész bevándorlásnak a végét, hiszen bőven van még utánpótlás, tudom. Éppen ezért mondom azt: szedjük össze magunkat és gondoljuk végig, hogy egész egyszerűen nem tartható a mi luxus életvitelünk.

Milyen alapon mondjuk, hogy nekünk ehhez a kényelemhez jogunk van, másoknak meg nincs?”

– kérdezi Beer Miklós a Szeressek ott, ahol gyűlölnek című interjúkötetben.

Beer Miklós megáldja a csíksomlyói búcsúba induló zarándokokat Forrás: MTI/Mohai Balázs

„Amikor a kilencvenes évek elején járni kezdtünk Kárpátaljára, nem akartam elhinni, hogy az emberek ott napi egy német márkából élnek. Ennyi pénz elég volt nekik az életben maradáshoz. Nagyon kis túlzással, ez a mai napig így van. Mi mindig csak Nyugatra tekintünk, mint az a gyerek, aki a tornasor közepén állva csak a magasak felé fordul irigykedve. Az olyan természetes, ha egy orvos elmegy tőlünk Nyugatra hatszor annyit keresni.

De ha hozzánk jönne valaki? Az maradjon csak otthon?

Nekünk ebben a tornasorban a legutolsót kellene figyelnünk. Benne ugyanis a mindent teremtő Isten van közöttünk”.

Menekültek? Terroristák?

„Látom és hallom, mennyire összemosódik itt két dolog. Egyrészt a menekültek kérdése, legyenek bár tényleges menekültek vagy csupán gazdasági bevándorlók, másrészt a muszlimok jelentette veszély az európai társadalomra, ideértve a terrorizmust is. A legtöbbször hallott érvelés, hogy

nem fogadunk be bevándorlókat, mert veszélybe kerül a vallásunk és a kultúránk,

és különben is, az iszlám az eredeténél fogva uralkodni akar. Nem toleráns, nem integrálódik. Én azt hiszem,

ilyet egy katolikus pap nem mondhat”

– fogalmaz a váci megyés püspök.

Beer Miklós szerint „a keresztény hittel nekünk mindig Jézus keresztjére kell gondolnunk. A kezdetre és a végre. Az egész kérdéskört hívő emberként nem választhatjuk el a halál titkától. Hiszünk-e az örök életben? Az örök élet távlatából nézünk-e mindent ezen a Földön? Például a menekültkérdést. Komolyan vesszük-e Jézus szavait, amikor arról az emberről beszél, aki egyre nagyobb csűrökbe gyűjti a termést: te szerencsétlen,

még az éjjel számon kérik rajtad a lelkedet. Kié lesz, amit gyűjtöttél?

Ha fékezni akarjuk a bevándorlást, akkor ezeket az egyre nagyobb csűröket ne itt építsük fel, hanem ott, ahol lényegesen nagyobb a szegénység. És ne morzsákat szórjunk az éhezőknek.”

Adminisztratív kereszténység

„Szoktam az adminisztratív kereszténység jelzőt is emlegetni. Ezt arra értem, amikor valaki csupán azért kereszteli meg a gyerekét, mert ez a szokás” – mondja Beer Miklós. „Sokan az esküvőt is csak

azért tartják a templomban, mert ott mégiscsak jobban mutat.

Szoktuk még a temetési szertartást is kérni, mert biztos, ami biztos, pap temessen, és talán még a nagyobb ünnepek alkalmával a misére is elmegyünk, mert mégiscsak úgy illik. És eközben egyiket sem belső meggyőződésből, hanem csak megszokásból tesszük. Ez a gondolkodás valami nagyon halvány mélysége a hitnek. Ezért mondom azt, hogy

manapság sokkal inkább a vallásosság dominál, semmint az élő hit.

Ide sorolom ugyanakkor azt is, ha valaki betű szerint minden előírást megtart – lélek nélkül. Minden vasárnap ott van a templomban, tartja az első péntekeket, naponta ötször imádkozik, a külső formákat hibátlanul betartja, de

valami egészen fontos, a hitből fakadó szeretet hiányzik belőle.

Mai keresztény életünk nagy próbája, hogy eljutunk-e idáig. Hitünk bizonyítéka ugyanis a tetteinkben nyilvánul meg. Ne csak szavakkal és a törvények betartásával, hanem a tetteinkkel keressük az Úristen akaratát. Ami az önzetlen jóság és a szeretet.”

Fogamzásgátlás

A kérdésre, hogy nem segítené-e az abortusz elleni küzdelmet, ha az egyház engedékenyebb lenne a fogamzásgátlás terén, Beer Miklós úgy válaszol: „Nem tudom azt mondani, hogy van egy biztos recept. Az irányokat azonban tudjuk. Az egyik ilyen irány, igazság, hogy

a megfogant élet már emberi élet.

A magzat az emberi létezést hordozza. Abból a magzatból nem lesz sem elefánt, sem bármi más, csakis ember. És teljesen önkényes és hibás gondolat arról beszélni, hogy hány hetes korától tekinthetjük embernek a magzatot. Micsoda ellentmondása a mai világnak, hogy másról se hallani szünet nélkül, mint a jogokról, például a gyerekek jogairól, közben pedig éppen a legvédtelenebbnek, a magzatnak veszik el a jogát az élettől.

A fogamzásgátlás kérdése egyházunkban ingoványos terület.

Merem mondani a kérdésre, amit egykori drága tanárom, Gál Feri bácsi is mondott: mi, papok, ebbe ne szóljunk bele. Bízzuk ezt a házaspárra. Azt hiszem, a felelős családtervezés ott van az Úristen tervében.

Okoskodónak tűnik a számomra, hogy mi mindent előírunk.

Óvatosan hozom ide Jézus szavait, aki a vallási előírásokkal kapcsolatban mondta ezt: megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Az emberi szabályokhoz ragaszkodtok, de az Isten törvényét elhanyagoljátok.”

Nem spórolható meg a kínlódás

„Mindannyiunk életében jelen vannak azok a helyzetek, amikor meg kell kínlódnunk egy döntést. Amikor nem spórolhatjuk meg a kínlódást. Ahogy nincs egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes recept a fogamzásgátlás, pontosabban a családtervezés esetében, ugyanígy nincs akkor sem, amikor a halálról, a szenvedésről beszélünk” – mondja a váci püspök az eutanáziáról.

„Van egy kedves aneszteziológus barátom. Sokszor fordult elő, hogy éjszaka felhívott és megkérdezte, nem tudnék-e bemenni hozzá a kórházba. Olyan egyedül vagyok. Nekem kell eldöntenem, hogy leveszem-e a gépről a beteget, vagy sem – mondta. Bementem, beszélgettünk, imádkoztunk. Ilyenkor mindig felmerült:

van-e még akárcsak egy hajszálnyi esély is az életre?

Borzasztó nehéz a döntés. Előfordult, hogy én is csak azt tudtam mondtam neki: a családtagok már elbúcsúztak tőle, vállalni kell, hogy most már nincs tovább. Megint csak kulcskérdés, honnan közelítünk.

Csodálatos dolog a hospice-szolgálat.

Amikor nem hagyják magára a beteget, mellette vannak, fogják a kezét, imádkoznak vele, ott lehet a család. Azt gondolom, hogy ha ott vagyunk egy betegágy mellett a szeretetünkkel, az imáinkkal, ha az Úristennek megköszönjük annak a betegnek az életét, akkor megadatik, hogy tudjuk, mikor kell elengedni őt” – mondja Beer Miklós, váci megyés püspök az interjúkötetben.