Nézz meg egy görényt a kezeddel!

Zoolimpia Vakok Gyengénlátók Zoolimpia az állatkertben a vakok és gyengénlátok iskolájának diákjai részvételével
Zoolimpia az állatkertben a vakok és gyengénlátok iskolájának diákjai részvételével
Vágólapra másolva!
A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy vak ember tévét néz, boltba megy, és internetezik, de mit csinál az állatkertben? Erre a kérdésre ad választ a budapesti zoo alapítványának élményterápiája, amely nem csak látássérülteknek, hanem mozgáskorlátozottaknak, értelmi fogyatékosoknak is szól, személyre szabva.
Vágólapra másolva!

Mondja, uram, ön szerint miért csapják be az embert az újságírók? – kérdezi kifogástalan választékossággal Bogi, egy sérült kislány, miközben a budapesti állatkert Varázshegyének egyik termében ülünk, és görényt simogatunk. Valamit hebegek válaszul arról, hogy foglalkozástól függetlenül vannak jó és rossz emberek, de nem vagyok elég meggyőző.

Nem kap nyalókát

Abban általában nincsen vita, hogy az állatkert klassz hely,

itt legföljebb azért sír kicsi és nagy, ha nem kap nyalókát vagy sört.

A zoo mindenkinek élmény lehet, ehhez azonban a sérült – jelen esetben csökkent látású, vak, mozgáskorlátozott, illetve értelmi fogyatékos – emberek sokkal nehezebben jutnak hozzá. Az Alapítvány a Budapesti Állatkertért az Új Európa Alapítványnál sikeresen pályázott arra, hogy tavasszal élményterápiás foglalkozássorozatot tarthasson fogyatékkal élő fiataloknak.

Külön útvonal minden csoportnak Fotó: Polyák Attila - Origo

Összesen 120 gyereket látnak vendégül, a tíztagú csoportok számára azonban nem csak egyszerű állatkerti látogatást szerveznek. Zoopedagógusok és az egyes fogyatékos csoportok speciális képzettségű szakmai vezetői közösen dolgozták ki azt a metodikát, ami a legjobban segíti az élmény-alapú ismeretszerzést. Így egyebek közt hanggal, tapintással, illatanyagokkal kalauzolják kis vendégeiket az állatkertiek. Külön-külön útvonalat, ismeretanyagot terveztek minden csoportnak, mi vakok és gyengén látók egy csoportját kísértük el.

Élményterápia Fotó: Polyak Attila - Origo

Mi, látók rossz irányban indultunk el, a gyerekek éppen a koaláknál tapogatják az erszényesek kizárólagos táplálékát jelentő eukaliptusz leveleit, amikor megérkezünk. Aki szeretné, haza is viheti. No nem, nem a koalát, hanem az ágakat. Valami félreértés okán az egyik vak fiú lendületesen megindul az egyik irányba, annyira lelkes, hogy alig lehet elmagyarázni neki, hogy

nem, sajnos a koalákat nem lehet megdögönyözni.

Kicsit szomorúnak érzem magam, de ezzel egyedül vagyok.

Aki a szemével is lát

Akadálypálya következik, a vörös óriáskenguru ugrása 6 méteres, mennyiből jön össze ez egy embernek? Na, ez hogyan lesz? – kérdezem csendben magamtól. Semmi különös, aki egyáltalán nem lát, az segítséggel ugrik. Fogják a kezét. Megmondják, merre ugorjon. Ennyi. Az ügyesebbeknek három ugrásból jön össze a hat méter. Van, aki nem szeretne ugrálni. Olyan is akad, akit a minket szállító elektromos kisbusz jobban érdekel. Tisztára, mint bármelyik osztálykirándulás, az ország bármelyik szegletében.

Élethű arányok Fotó: Polyak Attila - Origo

Megállunk a fókáknál, Szabon Márta szakreferens, túravezető részletesen elmagyarázza, hogyan néznek ki, azután – megint csak alapos szóbeli segítséggel, megvizsgálják a kifutó mellett álló, tapintható fókaszobrot, ami a tapizoo tárgyaihoz tartozik. Aki nemcsak a kezeivel, hanem a szemével is lát valamennyire, megcsodálja még a méltóságteljesen úszkáló állatokat is, aztán továbbmegyünk.

Szinte mindenki leküzdi a félelmét Fotó: Polyak Attila - Origo

Szépen oldódik a társaság, megy a poénkodás, hogy tudniillik a zsiráf az állatvilág létrája és ehhez hasonlók. Vannak okostojások is a csapatban, akik mindig tudnak egy érdekes adatot, aminek nagyon örülök, mert én is. Miközben kecskéket és juhokat etetünk (tényleg, azt tudták, hogy a juhok egyik jellegzetes betegsége a büdös sántaság?),

elhangzik a pákosztos szó is, amitől nyílt színi szívszédülést kapok.

Mert ilyen választékosan a Professzorok Batthyány Köre akadémiai teadélutánján sem fogalmaznak, kérem tisztelettel!

Kézi hajtányú húsdaráló

Vannak, aki félnek a kecskéktől, attól tartva, hogy a jószágok megharapják őket etetés közben. Kipróbálom csukott szemmel: hát igen, nem az igazi. (Otthoni körülmények közt ezt kézi hajtányú húsdarálóval javaslom kipróbálni.) De ezek a gyerekek kíváncsiak, szinte mindenki leküzdi a félelmét. Az egyik srác, Misi itt is osztja az észt: azt tudjátok, hogy a pankrációban van olyan fogás, hogy repülő kecske? Nem tudjuk. És becs szó, nem guglizok rá.

Megnézik a gorillát is Fotó: Polyák Attila - Origo

Próbálom beleélni magam a helyzetbe és lehunyt szemmel megtapogatni a gorillát, mármint a gorillaszobrot, de nem megy, látóként nekem élénk vizuális emlékeim vannak, nem lepnek meg a formák. Alapvetésem, hogy nem tekintem az itt lévő gyerekeket gyengén látónak vagy vaknak. Azok, persze, és van, akinek egyéb egészségi problémája is van – na és? Baromira nem ez a lényeg. Hanem az, hogy miként lehet leküzdeni a hátrányos helyzetből adódó nehézségeket. Például így, az ilyen túrákkal.

Félelmetes Fotó: Polyak Attila - Origo

Az előzőekben vázolt okokból kifolyólag nem faggatom őket olyan hülyeségekről, mint például, hogy milyen dolog vakon távolugrani, hiszen: természetes. Csendben nézem, ahogyan a gorilla tenyerének mását tapogatják, a maguk kezéhez mérik, és közben ugyanazt érzik, amit én, aki látom is: félelmetes.

Golo nem viccel

A hímgorilla, mármint az igazi egyébként nem szereti a nagydarab szakállas embereket, ha egy ilyen odamegy hozzá, konkurenciát sejt, és elkezdi püfölni a biztonsági üveget. Marci, aki vékony és a szakáll ügyében is volna még tennivalója, azért szívesen bemenne hozzá egy ölelésre, azt mondja, a versenysúlya ötven kiló. Golóé, a vezérhímé úgy kétszáz, és meglehetősen kekec fickó, nem kínálná meg habos kávéval a vendéget. Márton egyébként bátor srác: tandembiciklivel bejárta már fél Európát.

A Varázshegyben folytatódik az élményterápia, kis intermezzo gyanánt pisiszünet. Három tanárnő kísérte el a gyerekeket, az alapítványiak is nők, majd én segítek elkísérni a fiúkat a mosdóba.

Hárman megyünk egymás kezét fogva, semmi kis feladat, de ez is megizzaszt.

Vigyázz, itt kicsit lejt, ajjaj, balról ajtófélfa, nem-nem, rosszul mondtam, nem bal, jobb – de azért megy ez, ha nem is könnyen. Védenceim megértően mosolyognak a bénázásomon.

Nézz meg egy görényt a kezeddel! Fotó: Polyak Attila - Origo

Egyébként mindketten voltak már állatkertben. – Naaaa, milyen? – kérdezem. – Hát ilyen. Klassz. – Miben klassz? – Hát, hogy nem csak elmesélik a látnivalókat, hanem jó sok dolgot meg lehet tapintani, meg megszagolni, és a kisbusz is klafa. Visszamegyünk, a terembe, a gyerekek körben ülnek, egy állatkerti ember két macskaszállító dobozzal érkezik. Előbb Pipikét, a selyemtyúkot, aztán Bendegúzt, a görényt lehet gondozói felügyelet mellett megsimogatni.

Pipike kézről kézre jár

A királypiton volt a legnépszerűbb Fotó: Polyak Attila - Origo

Ez a programpont a legnépszerűbb, Pipike kézről kézre jár, de szép, mondják többen is, miután végigtapogatták. Egy srác diktafonra veszi az élményeit, otthon „újranézi” majd. A gyerekek közül csak ketten nem simogatják meg az állatokat.

Aztán egy terráriumból csinos királypiton kerül elő

(a legkisebb óriáskígyók egyike), ő a legnépszerűbb, talán azért, mert egyedül is engedik kézben tartani. Az egyik srác teljesen lázba jön: – Ez az első alkalom, hogy fogok egy kígyót! – És milyen? – Jó – mondja átszellemült arccal.

Mindenféle tollak, koponyák – köztük egy jegesmedvéé – kerülnek elő, ezek járják az útjukat körbe, de nem tudnak annyira népszerűek lenni, mint az élő állatok.

Ön nem eszik?

Ekkortájt szólít meg a bevezetőben említett kislány, Bogi, azt kérdezve tökéletes választékossággal, hogy miért csapják be az embert az újságírók. Nem érzem meggyőzőnek az érveimet arról, hogy minden szakmában vannak jó és rossz emberek, de más hirtelen nem jut eszembe. Boginak rosszak az emlékei a kollégáról:

az engedélye nélkül lefényképezték, és egyből a betegségéről kérdezték.

– Miért nem arról, hogy mit tanulok, mivel foglalkozom? – kérdezi. – Nem tudom, de én ugye nem kérdeztelek a betegségedről? – Tényleg, nem – mosolyodik el, innentől barátok vagyunk.

Vigyáznak egymásra Fotó: Polyák Attila - Origo

Az alapítványiak szendvicseket kínálnak. – Ön nem eszik? – kérdezi a kislány, immár házigazda. Aztán később azt is, hogy önnek mit adhatnak, üdítőt vagy vizet? Közben arról beszélgetünk, hogy legnagyobb szenvedélye az énekkar, ahová jár, a közelmúltban fellépésük volt, háromszor is visszatapsolták őket.

– mondja nekem. Azt is meséli, nemrégiben csodálkozott rá, hogy a Down-szindrómásoknak micsoda ritmusérzékük van.

Bendegúz, a büdös barát Fotó: Polyak Attila - Origo

Ha felnő, Bogi énekléssel és hajléktalanokkal szeretne foglalkozni. Mert elvégre ők is emberek. – Nem akarom, hogy annyira lent legyenek – magyarázza –, azt szeretném, hogy foglalkozzanak velük is.

Vége a foglalkozásnak, a kisbusz az állatkert bejáratáig viszi a társaságot. Ott aztán előkerülnek az összehajtható fehér botok, a srácok egymásba és kísérőikbe kapaszkodnak, majd elballagnak hazafelé.

A cikkben szereplő gyerekek nevét megváltoztattuk, és nem készültek róluk olyan fotók, amiken felismerhetők.