Menetelt az élet a haláltáborban

2016.05.16. 14:30

Túlzottan hűvös levegőt fúj a busz klímaberendezése, kikapcsolom. Elmajszolok egy szendvicset, a bőrfotelt hátradöntöm és szunyókálni próbálok. Megyünk Auschwitzba, az Élet Menetére.

Csendesen és feszélyezetten várunk a buszra. Idegen emberek. Kicsit félünk. Nem egymástól, magunktól. Mert hát mi végre megyünk a népirtás helyszínére? Szörnyűségek emlékeit nézni? Én egyelőre csak annyit tudok válaszolni, hogy szembesülnöm kell. Aztán elindulunk, mindenki magába burkolózik, olvas, vagy a telefonját nyomkodja.

Indulás előtt, a Dohány utcai zsinagógánál

Forrás: Grimm Balázs

A második világháború alatt végrehajtott népirtás, a holokauszt, vagy héberül Soá hatmillió zsidó ember életét követelte, köztük 600 ezren voltak magyar állampolgárok. Közülük 430 ezret 1944. május 15. és július 9. között hurcoltak Auschwitz-Birkenauba. A magyar zsidóság gettókba zárása és deportálása páratlan gyorsaságú volt.

Kaptak két vödröt

Egyszerűen működött mindenhol: amikor kiadták a parancsot, az embereket a gettóból a közeli vasútállomásra hajtották, marhavagonokba zsúfolták. Egy-egy vagonba legalább 70 embert. Jó esetben kaptak egy vödör vizet, meg egy üres vödröt vécé gyanánt, a vagonokat lezárták, és indulás. Alkalmasint több napig ment a vonat velük fel s alá, hogy megtévesszék őket a végső célt illetően. Összesen 136 vonat indult útnak (majd még egy július 20-án), naponta akár 3-4 is.

Háromóránként megállunk pihenni, dolgot végezni. Frissítők, cigaretta, nyújtózó tagok, szendvicset kér valaki? Magyar kártya fizet cseh sört lengyel benzinkútnál. Egyik útitárs pálinkát kínál. Szilva.  

A vagonokban a nyári melegben elviselhetetlen volt a hőmérséklet. A deportáltak fulladoztak. A kisgyerekek anyjuk szeme láttára száradtak ki, az idősek, betegek közül mind többen haltak meg. A vödröket az utazás ideje alatt egyszer cserélték ki, voltak, akik abban a vödörben kaptak inni, amely a toalettjük volt.

Mária mennybemenetele

Az Élet Menete Alapítvány buszával megérkezünk a lengyelországi Oswiecimbe. Ez egy 800 éves hajdani kereskedelmi központ, várral, Mária mennybemenetele templommal, házasságkötő palotával. Német neve: Auschwitz. Mindig azt gondoltam, hogy az első számú, Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz) feliratáról hírhedt anyatábor valahol a puszta közepén áll. Hát nem. A városban. Valaki azt mondja, a helybéliek nem vettek tudomást a településen működő haláltáborról. Megegyezünk abban, hogy lehetett ez közöny, de akár félelem is.

Mindenki próbál fesztelenül viselkedni. A szelfi kötelező

Forrás: Grimm Balázs

Egy étteremben svédasztalos reggeli vár bennünket. Néhány útitárs imádkozik. Bőséges a választék, de nincsen rántotta, és főzés közben megrepedt a virsli. Azért falatozom. Kiderül, hogy a busz nem visz el egészen a táborig, sétálni kell. Hát jó. Az utat rendőrök biztosítják.

A kettős, anno elektromos áramot hordozó szögesdrótos kerítés a látogatók miatt lett megbontva

Forrás: Grimm Balázs

A tábor belesimul a városba. Megérkezünk. Onnan veszem észre, hogy kék színű, Élet Menete-kabátba öltözött embereket látok, egyre többet. Ez nem a feliratos bejárat, hanem valami oldalsó. Mindjárt egy nagy, négyszögletű objektum mellett találjuk magunkat: ez itt a krematórium kéménye. Lassan esik le a tantusz, igen, itt embereket égettek el. Eleinte lelőtték őket, aztán Himmler utasítására dolgozták ki a tömeges agyonlövésnél humánusabbnak tartott gyilkolási módszert, az elgázosítást.

Még tartjuk magunkat

A gázkamra kicsi volt, egyszerre 800 embert lehetett csak megölni benne. Itt még tartjuk magunkat, aztán mindenki máshol rendül meg teljesen. Egy fiatal apa például akkor, amikor egy tárlóban kiscipőket lát. Én akkor, amikor az egyik edényen meglátom a „Kakaó” feliratot. Más meg akkor, amikor megpillantja a tízes és tizenegyes barakkok közötti falat. Itt húszezer embert lőttek le. Oswiecimben jelenleg 40 ezren élnek.

Kettéválnak a dolgok

Forrás: Grimm Balázs

És itt kettéválnak a dolgok, teremről teremre haladunk, közben a barakkok közötti tereken, utcácskákon egyre csak gyűlnek az emberek, az Élet Menete résztvevői. Jöttek Brazíliából, Japánból, a Kökörcsin utcából, összesen 54 nemzet képviselői. Végül 12 ezren leszünk.

A 28. Élet Menetében vannak holokauszttúlélők, zsidók, nem zsidók, romák, de ami leginkább meglep, hogy a legtöbben középiskolás korú fiatalok. Jó a kedvük. Ahogy a neve is jelzi, a menet az élet igenlése.

Megemlékezés a 18-as számú magyar barakknál, Latorcai Csaba helyettes államtitkárral, Verő Tamás rabbival, dr. Lebovits Imre professzorral, holokauszttúlélővel. Nem szabad elfelejtenünk a világ egyik legnagyobb tragédiáját, hogy a jövő generációi ne követhessék el ugyanazokat a szörnyűségeket, amelyek már megtörténtek. Aztán Oláh Gergő és Szabó Ádám tolmácsolásában felcsendül a magyar zsidó népdal, a Szól a kakas már, ami – súgja meg valaki a csoportból - valójában a Messiásról szól.

Visszaköszönő cinizmus

Még mindig csak gyűlnek az emberek, mi addig is megnézzük, amit még lehet. Nem a hegyekben álló emberi haj, a tárgyi emlékek, hanem a falakon és fényképeken minduntalanul visszaköszönő cinizmus vágja mellbe az embert. A nyomorúságos mosdó falára pingált festmények, mintha csak egy szállodában lennénk, a fotókon látható SS-tisztek, amint mosolyognak, miközben kínoznak vagy gyilkolnak. Nem jó szó rájuk a gyilkológép. Az részvéttelenül teszi a dolgát, nem élvezi.

Az egyik teremben találkozunk egy idős cseh férfival. Mögötte az egész falat beborító fénykép, rajta emberek, a tábor egykori lakói. Az idős cseh férfi egy fiatal nőre mutat, akiről a kezében is van egy fotó: „A feleségem testvére. Nem jött haza.”

Indulunk

Forrás: Grimm Balázs

Aztán elindulunk lassan, a 3 kilométerre lévő Auschwitz-Birkenauba. Ennek felállítására azért volt szükség, mert az I-es táborba 1942-ben már annyi ember érkezett, amennyit nem tudtak meggyilkolni. Miközben sétálunk, a kékbe öltözött emberek egy hömpölygő folyóra emlékeztetnek. Isten nem tudja, mit csináljon, esik az eső, de közben süt a nap.  

„Transzport érkezik” - mondja valaki. Talpra ugrunk. Minden szem egy irányba fordul. Közel a kanyarhoz egymás után begördülnek a marhavagonok. A vonat visszatolat az állomásra, kihajol egy kalauz, integet a kezével és megfújja a sípot. A gőzmozdony sivító zajjal visszajelez, pöfékel, a vonat lassan gördül a rámpa mentén. A kicsi ablakokban sápadt, fonnyadt, kimerült emberi arcok, megrémült, összekuszált hajú nők és borostás férfiak jelennek meg. Csendben bámulják az állomást. És akkor, egyszer csak mozgás támad a kocsik belsejében, és dörömbölni kezdenek a fadeszkákon. „Vizet!” „Levegőt!” – kimerült, kétségbeesett kiáltások.”

Eláll az eső

Amikor 2016-ban a 3 kilométeres séta után a menet megérkezik Birkenauba, eláll az eső. Mindenki ülőhelyet keres. A szervezők figyelmességének hála több helyen is hegyekben áll az ásványvíz. Már megy a megemlékező műsor, az emberek többsége ezt hallgatja, miközben ücsörög és falatozgat.

Lehetne úszómedence is. Ebben a gödörben (és több hasonlóban) holttesteket égettek. Halott társaik kiégett zsírját vödrökkel kellett merniük a halál elől rövid időre menedéket kapóknak

Forrás: Grimm Balázs

Auschwitz-Birkenau a legnagyobb koncentrációs tábor volt, amelyet a nácik létrehoztak: a holokauszt szimbóluma. A holokauszt minden tizedik, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt. A táborban összesen 1,3-1,5 millió ember halt meg, több mint 90 százalékuk zsidó. A többiek romák, melegek, Jehova tanúi, fogyatékkal élők, szabadkőművesek voltak.

A tábor méretei elképesztenek. Nem lehet annyi, de negyedórányinak tűnik, míg elsétálunk a főkaputól a beérkező sínek és a hírhedett rámpa mellett. Ide érkezett meg a másfél milliónyi áldozat. Itt szorongtak, miután kiszállították őket a vagonokból.

Ikreket keresett

Rögtön eldőlt a sorsuk. Két csoportra osztották őket, az egyik nyomban ment a halálba, a másik kapott némi haladékot, őket dolgozni vitték. Egy feltűnően jó kiállású orvos is gyakran ácsorgott itt. Ha éppen nem a munkára alkalmasságról, vagy az azonnali halálról döntött, akkor ikreket keresett az emberkísérleteihez. A neve Josef Mengele volt.

Ott, a messzi távolban látszik a bejárat tornya

Forrás: Grimm Balázs

A kiszállított zsidók mintegy harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket megérkezésük után elgázosították, holttestüket a krematóriumokban elégették.

Ahogyan az emberi kegyetlenség, úgy a humánumba vetett hit is végtelen. Sokan nem tudták elképzelni, hogy megölik a csoportjukat, mert hiszen ki képes meggyilkolni egy kisgyereket? Utolsó békés pihenő, arra várva, hogy a gázkamrák, amelyek közelében várakoztak, kiürüljenek. Nem tudtak arról, mi vár rájuk. Néhány méterrel odébb az eredetileg rovarirtóként használt Zyklon-B-t az őrök bedobják a zuhanyzónak álcázott gázkamrába, ahol a kint várakozók testvére, férje, felesége, gyereke, anyja, apja, más rokona, szomszédja, barátja van. Az ideggáz olyan hatással van az emberre, hogy elevenen tépi magáról a húst, véresen szakadó körmökkel az ajtót, hogy kijusson.

Ilyesmikről beszélgetünk egy hetven év körüli férfival. Ezt mondja:

egyre kevesebb a túlélő, egyre nehezebb lesz majd emlékezni. Ezért is van itt a helyem.

A döbbenet órái

Bejárjuk a hatalmas tábort, közben véget ér a megemlékezés. Indulunk haza. Ballagunk a kijárat felé, ahol a gondosan temperált busz vár bennünket.

Megkérdezem néhány útitársamat, mit fogott fel az egészből, milyen érzései vannak. Szinte kivétel nélkül úgy gondolják, az érzésekről csak napok múlva tudnak majd beszélni. Ezek még a döbbenet órái. Akik nem először vannak itt, azok is olyasmiket mondanak, hogy igénybe veszi őket a látogatás, sokadszorra is. Az biztos, hogy egy meghatározó élmény, amelynek hatására az ember sokat szerényedik – teszik hozzá.  

Egyik csoporttársam szerint az emberiség nem tanul semmiből. A holokauszt óta eltelt 71 évben újból és újból tömegeket mészárolnak le faji, vallási, vagy más okokból - emlékeztet. Egy csettintés, és szörnyeteg lesz bárkiből – mondja. Nem tudok vitatkozni.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK