Kölnből repült volna Budapestre egy fiatal magyar nő. Elvileg hétkor indult volna a gépe, természetesen már órákkal korábban a repülőtéren volt, hogy nyugodtan becsekkolhasson.
Egy fapados járattal repült volna. Ezeken a járatokon nem ritka a késés, ugyanis a kisebb társaságoknak általában csak néhány gépük van, amelyek gyakorlatilag egész nap úton vannak.
Ha pedig, mondjuk délután történik valami, egy esti járat akár több óra késéssel is indulhat.
Hogy most pontosan mi történt, nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy a hét órára kiírt járat hét órakor még meg sem érkezett. Már ekkor tudták az utasok, hogy biztosan késéssel kell számolniuk. Olvasónknak, aki azt kérte, ne írjuk le a nevét, további problémát okozott, hogy pécsi, a férje onnan ment érte a budapesti repülőtérre.
Fél órával a tervezett indulás után érkezett egy repülő. De valami azzal sem volt rendben, a kiszálló utasok ott jöttek ki, ahol ők vártak a beszállásra.
Órák teltek el a várakozással, de az információs pultnál semmilyen tájékoztatást nem kaptak.
Egy zöldmellényes nő ugyan kisebb csoportoknak elmondta, hogy mi fog történni, ezek az információk azonban általában nem úgy történtek, ahogy elmondta.
Újabb óra elteltével – vagyis már közel két órával a tervezett indulás után – szóltak, hogy elkezdték takarítani azt a gépet, amivel utazhatnak.
Közben a vécére sem mertek elmenni, nehogy pont akkor kelljen beszállniuk. Az utasok között több idős, beteg ember és kisgyerek volt.
Közben a technikai probléma után kihozott géppel, illetve egészen pontosan a személyzettel újabb probléma akadt:
lejárt a munkaidejük, így egy másik csapatot kellett behívni.
Végül 1 óra 55 perc után – ez azért fontos, mert két óra késés után köteles adni a légitársaság enni-, illetve innivalót adni a várakozó utasoknak – kísérték le őket a buszhoz, amely elvitte őket a garázsba a várakozó repülőhöz. A nő szerint a légiutas-kísérők már a beszállásnál sem voltak túlságosan boldogok.
Végül szakadó esőben, koromsötétben elindult a gép. Csakhogy
emelkedés közben komoly füstszagot éreztek.
Ráadásul a repülési szintet csak 25 perc alatt érték el. Ekkor mindenki arra számított, hogy a légiutas-kísérők elkezdenek ételt-italt osztani, árusítani. De ez nem történt meg, olyannyira, hogy az egyik stewardess ijedten ment hátra kollégájához, aki mint később kiderült, pánikrohamot kapott az után, hogy megérezte a füstszagot, és összekulcsolt kézzel imádkozott a helyén.
Az egyik légiutas-kísérő azt kérte, hogy nyugodjanak meg, a pilóta azonban sokáig egyetlen szót sem mondott.
Egy férfi – aki a nő előtt ült, és rengeteget utazik– végül odahívta a stewardesst, és megkérdezte, hogy mi a baj. Akkor már egy órája a levegőben voltak. A nő idegesen, gyakorlatilag elhadarva annyit mondott, hogy
ő is és másik két stewardess is rosszul vannak, ezért vissza kell fordulniuk”.
Arra a kérdésre, hogy miért nem Budapesten mennek kórházba, amihez sokkal közelebb vannak, mint Kölnhöz, azt a választ kapta, hogy azért, mert azt a betegbiztosításuk nem fizeti.
Egy percre rá – ideges hangon – bemondta a pilóta, hogy
a személyzet rosszulléte miatt vissza kell fordulni a kölni repülőtérre.
Végül valóban Kölnben szálltak le. Az egész olyan volt a fiatal nő szerint, mint a filmekben, a kifutón tűzoltóautó, mentőautó, biztonsági autó várta őket.
A stewardessek ekkor már nem voltak rosszul.
A személyzetnek egyenként kellett beülni egy autóba, ott hallgatták meg őket. Az utasok a hátsó ajtón szálltak le.
Leszállás közben a nő megkérdezte, hogy:
ugye, a büdös szag miatt jöttek vissza.”
Erre, ahogy fogalmazott, felcsillant a személyzet szeme, és arra kérték, hogy ezt a szakembereknek is mondja el. Enni és inni ezután sem kaptak.
Másfél óra sorban állás után a szerencsések kaptak taxi- és szállásutalványt.
Három embernek azonban nem jutott, ők a repülőtéren aludtak.
Ekkor már elmondták nekik az igazat, vagyis, hogy nem a személyzet lett rosszul, hanem meghibásodott a repülőgép.
Elnézést egy alkalommal kértek tőlük, azt sem szóban, hanem írásban. A másnapi gépen egy A4-es papírt kaptak, arra volt írva, hogy elnézést kérnek, és remélik, hogy a kellemetlenség után is megbecsült utazópartnerek maradnak.
Arról, hogy ha valóban elromlott a gép, miért fordultak vissza, és miért nem egy közeli repülőtéren szálltak le, a nő csak nem hivatalos tájékoztatást kapott. Eszerint
az összes műszaki alkalmazás Kölnben van, egy meghibásodott repülőt pedig parkoltatni, majd visszavinni Kölnbe nagyon drága.
Ahogy a nő fogalmaz:
A mi életünk nem számított semmit.”
Budapesten később azt is megtudta, hogy a magyarországi személyzet nagyon meg volt rémülve, ugyanis azt látták a radaron, hogy Csehország felett – Budapesthez jóval közelebb, mint Kölnhöz – fordult vissza a gép.
Az utasok – így a fiatal nő is – a társaság szerint maximum 600 euró, vagyis 180 000 forint kárpótlást kaphatnak, első körben azonban még ennek is jóval kevesebbet, 200 eurót ajánlottak fel neki.
Kerestük az érintett légitársaságot, egyelőre azonban nem reagáltak kérdéseinkre.