James Bond afférjai Latinovits Zoltánnal

2017.06.23. 20:57

Hűséges típus: majdnem hatvan éve házas, ötvenötödik éve tagja a József Attila Színháznak. Élete kiadja az elmúlt évtizedek kórképét is. Színházi pályafutása során játszott főszerepet Avar István, Páger Antal, Ruttkai Éva és sok más színész partnereként. Ám a sors úgy hozta: a legtöbben Roger Moore magyar hangjaként ismerik. Akad benne is az Angyal Simon Templarjának, a Minden lében két kanál brit főnemesének, vagy éppen James Bond – vagyis a Roger Moore által megformált, híressé lett film- és tévészerepek karaktereinek – eleganciájából. A kalandok sem kerülték el: üzletelt az Aranycsapat tagjaival, volt konfliktusa Latinovits Zoltánnal. Amúgy pedig az elsők között volt dunai motorcsónakja, és vízisízőként is megelőzte a korát. Megélt tragédiát is: két fia volt, egy van ma. Roger Moore halála megérintette, de még nyolcvanhárom évesen is újabb feladataira koncentrál. Láng József szavaiból is érzékelhető derűje nem csak álca. Segítik túlélni mindazt, amit megkeseredve aligha lehetne.

Többször említette: pályafutását meghatározta, hogy 1945 után családi háttere miatt a hátrányokkal járó „egyéb" kategóriába sorolták. Miért tapasztották önre a címkét?

Nevelőapámnak szerszám- és faipari vállalta volt. 1945 után elvették tőle. Az itthoni rendszer azt sem vette jó néven, hogy az ötvenes években kiment Svájcba. Ahol egyébként kiváló mérnökként azonnal állásba is került, és tervezte a családegyesítést. De akkoriban az ilyen ábrándból ritkán lett valóság.

Láng JózsefFotó: Szabó Gábor - Origo

Vér szerinti atyjáról mi tudható?

Hároméves voltam, amikor lelépett. Vígszínházi színész voltam már, amikor a féltestvéreim azzal bukkantak elő: talán megkereshetném apámat, mert nagyon fogy az ideje. Két órát beszélgettünk, ám az nem került szóba, miért hagyott ott minket. Hamarosan elhunyt, s anyám sem beszélt arról soha, mi törött el közöttük. Édesapám cukrász volt Pécsett, majd Szekszárdon. Ennyi biztos.

A szülők titka mennyire volt nyomasztó?

Nem éreztem ilyesmit. Anyám már a háború végén összekerült a nevelőapámmal, aki remek ember volt. Az ő atyai habitusa, polgári kultúrája erősen hatott rám. Együtt találták ki: papi gimnáziumba adnak Esztergomba, mert a háború alatt elkanászodtam egy kicsit.

Partizánnak állt, vagy miként?

Például elhagyott német fegyvereket gyűjtöttünk a haverokkal. Nem harcolni akartunk, de az ilyesmi akkor sem volt jó ötlet. Más kérdés: ma is gyűjtök szép régi szablyákat, kardokat. Miközben nem vagyok harcos alkat.

Jó hatása volt az esztergomi kollégiumnak?

Nem bántam meg, hogy odakerültem. Ám hamarosan államosították, akkor átmentem a budapesti Petőfi Gimnáziumba. Ott több „egyéb" kategóriás, egyetemekről kiebrudalt tanár tanított. Erős képzést kaptam. A magyartanárunk például megtanított olvasni: nemcsak felfogni a leírtakat, de mindjárt értelmezni is a sorok mögöttes tartalmát. Sokat szavaltam a suliban, sőt még a rendezőszakra készülő Kazimir Károly színkörének is tagja voltam. Szinkronizálni is petőfis diákként hívtak el először.

Az miként történt?

Kijött hozzánk a stúdióból egy csaj, aki hangokat keresett. Rám és osztálytársamra, a későbbi híres beszédpedagógusra, Montágh Imrére esett a választása. Első, és diákként egyetlen szinkronszerepemben német katonát adtam. A pasas lényegében csak fütyült, majd nyögött egyet, amikor fejbe csapták egy szeneslapáttal. A nyögés kapásból ment. De a nácik kedvenc, Erika című indulóját kicsit gyakorolnom kellett. Azt ne kérdezze, miért kellett a füttyöt is leszinkronizálni. Mindenesetre a színészet akkor még nem tűnt komoly dolognak. Szívem szerint orvosnak készültem. Aztán maximális pontszámom ellenére, az „egyéb" kategória miatt mégsem kerülhettem be az orvosi egyetemre. Vittek volna katonának, már bele is törődtem. Ám Kazimir lehülyézett, és az ő pressziójára csak jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Ahová felvettek.

Láng József múltidéző fotóiFotó: Szabó Gábor - Origo


A felvételin alaposan megforgatták?

Volt egy gyors előkészítő kurzus, amelyen Lehotay Árpád csupán egyetlen verset, Petőfi Sándor Megy a juhász szamáron című költeményét kérte tőlem. Talán arra volt kíváncsi: át tudom-e élni egyéb kategóriásként egy juhász bánatát. Én viszont azt gondoltam: ez rém egyszerű feladat. Ágáltam, hogy van nekem érdekesebb műsorszámom is. Ott volt például Zelk Zoltántól a Hűség és hála. Olyan szépet Sztálinról alig írt más! De csak azt kellett fújnom: „Megy a juhász szamáron/ Földig ér a lába/ Nagy a legény, de nagyobb/Boldogtalansága." Aztán Lehotay a hivatalos felvételin is sutyorgott valamit az elnöklő Básti Lajosnak és Várkonyi Zoltánnak. Mire Básti a szemembe néz: „Kérem, mondja el Petőfitől a Megy a juhász szamáront." Felhorgadtam: „Ne hülyítsenek már!" Erre Básti begorombult: "Azt mondta, hülyítjük? Na, menjen ki!" Gondoltam, le vagytok ti tojva. Hazamentem. Másnap hívott Vaskóné, a főiskola titkára: „Jöjjön be gyorsan, csak szórakoztak magával a tanár urak, be kellene iratkoznia!" Hát, 1953-ban még így mentek a dolgok. Vagy kéttucatnyi jelentkező került a két színészosztályba. Ám végül hatan végeztünk a tagozaton. A pályán pedig csak öten maradtunk meg: Medgyesi Mária, Harkányi Endre, Lőte Attila, Garas Dezső és én. Fülöp Zsigmond is velünk kezdett, de neki osztályt kellett ismételnie, mert megbukott a marxizmusvizsgán.

A szakmát kik tanították?

Várkonyi lett az osztályfőnököm. Vezető tanár volt még Básti és Sulyok Mária. Körmendi János volt a tanársegédjük: vékony volt, elegáns, finom.

Várkonyitól mit tanult el?

Én voltam az osztálybizalmi, és Garas fél év után megkért: mondjam el a tanszéket vezető Gellért Endrének, hogy Várkonyit még nem láttuk. Gellértet megdöbbentette az információ. Aztán másfél évig bejárt hozzánk Várkonyi helyett. Tőle sokat tanultunk darabértelmezésről, szerepformálásról. Várkonyival is összefutottunk itt-ott. Őszintén mondom: kölcsönös és erős volt közöttünk a szimpátia.

Láng József ad interjút 2017. június 13-ánFotó: Szabó Gábor - Origo


A Major Tamás vezette Nemzeti Színházban volt gyakorlatos, majd két évet a Pécsi Nemzeti Színháznál töltött. Aztán néhány évre a budapesti Vígszínházhoz került. Véletlenek vagy lehetőségek?

Főiskolásként sokan voltunk gyakorlaton a budapesti Nemzetinél. Major Tamásról azt beszélték: ritka gonosz ember, ám jó színész, és elvekkel átitatott rendező. Engem szeretett. Nekem azt is elnézte, hogy egyszer málnaszörppel töltött óvszert helyeztem a lovagi lánccsuklyám alá. Futár voltam az általa játszott III. Richárdban, és mivel rossz hírt hoztam, minden este iszonyatos nagy pofonokat adott a csontos kezével. Mikor ezt eluntam, megtréfáltam a málnás óvszerrel. A gumi kiszakadt az ütéstől, fröccsent a szörp, de Major meg sem rezdült. Illetve észrevétlen megízlelte a folyadékot, nem vér-e. Az öltözői folyosón kezdett csak vadászni rám, rázta a kezét, kiabált, hogy agyoncsap. Menekültem, de éreztem, valójában mulattatja az eset. Miután diplomáztam, Major azt mondta, kihagyhatom a vidéki éveket, ami akkoriban elvileg kötelező volt. De én – részben Gellért kurzusainak hatására – úgy gondoltam: nem fog ártani néhány „gyakorlatos" év vidéken. Pécsett aztán Lendvay Ferenc várt komoly szerepekkel. Az ő rendezésében játszottam File-t Az esőcsinálóban 1959-ben. Mások mellett Fülöp Zsigmond, Koós Olga partnereként. Az egyik előadáson, amikor a Starbuckot alakító Szabó Ottó kiütötte a kezemből a pisztolyt, az ráesett a lábamra. Éppen aznap nézte a darabot egy fiatal filmrendező, Mészáros Gyula, aki mondta a végén: tetszett neki, ahogy adtam aztán sántát. Nem volt nehéz, az ujjam is eltört, ám így kaptam meg életem első filmfőszerepét Gyulától a Szombattól hétfőig című mozijában. Vass Éva volt a partnerem, Kiss Manyi is fontos szerepet alakított. A Római parton forgattunk, nagy buli volt. Én voltam a csónakmester is, hiszen értettem a motorcsónakokhoz, volt sajátom is. Különben még vízisízni is tudtam, az elsők között csináltattam magamnak az országban. Kijött egyszer a forgatásra Vass Éva akkori párja, a filmrendező Bán Frigyes. Felfigyelt rám – a szerepben, meg ahogy szeltem a habokat –, és elhívott a Szegény gazdagok című film főszerepére. Vele volt akkor egy barátja, Somló István is, aki meg akkoriban az éppen Néphadsereg Színházának átnevezett Vígszínháznak volt a direktora. Ő is kiszúrt, mondta, leszerződtet a társulatához.

Láng József és Raksányi GellértFotó: Szabó Gábor - Origo

Érdekelne: margón jegyzett, egyéb kategóriás polgárként honnan volt önnek motorcsónakja?

A nevelőapám vett még anno egy kielboatot, hogy a munkásai evezgethessenek a hétvégeken. A hajó a családunknál maradt az államosítás után is. Utóbb eladtam, az árából hoztam össze egy motorcsónakot. Persze fenn is kellett tartani, de nekem még azokban a kollektivizáló években is volt érzékem a magánbizniszhez. Lakott például a házunkban egy töltőtollkészítő, fele haszonért terjesztettem a termékeit. Másik érdekelteltségem az Aranycsapathoz fűződött. Nevelőapám mérnök öccse remek kötőgépalapokat készített. Én meg ledumáltam Puskás Öcsiékkel, hogy hozzanak kötőtűket a nyugati túráikról. Egy pesti órásnál adták le, ott kapták meg az árát is. Töltőtollra, kötőgépekre nagy volt a kereslet pár évvel a háború után. Mindkét üzlet jól futott.

Visszatérve a teátrumi világhoz: a Néphadsereg Színházánál, majd a Vígben a karakterszerepek mellett főszerepeket is játszott. Ilyen volt például a fiú a Kazán István rendezte Egy csepp mézben, amelyben Ruttkai Éva volt a partnere. Három évad után mégis távozott a teátrumtól. 

Fotó: Szabó Gábor - Origo

 

Akkoriban lángolt fel Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva szerelme. Zoli zseniális színész volt, de ha ivott, átalakult a valósághoz való viszonya. Utóbb persze már világos: nemcsak az alkohol, egyéb pszichés problémák is nehezítették számára a létezést. Nem von le színészi értékeiből, de talán normálisabb megemlíteni, mint eltitkolni. Az Egy csepp mézben volt egy csókjelenetem Évával, Zoli erre iszonyatosan féltékeny lett. Gyanakodott, és ha berúgott, folyton verekedni akart velem. Megjegyzem: én már akkor házasságban éltem a szerelmemmel, Zsuzsával, akivel máig együtt vagyunk. Kellemetlen volt Zoli arroganciája, de ki tudtam térni előle. Ám egyszer Éva ellen fordult a dühe. Somlót akkor már Várkonyi váltotta a direktori székben, neki jelentettem be: a történtek után inkább elmegyek a színháztól. Várkonyi tartóztatott: elintézi, hogy még csak találkoznunk se kelljen Zolival. Ám Fodor Imre éppen hívott a József Attila Színházba, gondoltam, jobb lesz, ha addig lépek, amíg van hová.

Alapvetően mégiscsak arról volt szó: a gentleman legyőzte önben a színészt.

A dologban az az ironikus, hogy Zolit két évvel később Várkonyi küldte el, amikor már Sulyok Máriába is belekötött. Várkonyi mindig védte, de akkor Zoli túllépett egy határon.

Ön beszélt később Latinovitscsal a történtekről?

Már nem volt rá mód, egyre rosszabb állapotba került. Utolsó napjaiban egy rádiófelvétel alkalmával találkoztunk össze. Előttem mondott verset. Nagyon hosszan vártam a soromra a stúdió előtt. Végül csak szólítottak. Zoli a stúdió és a várakozóhelyiség közötti zsilipezőben kurtán rám köszönt. Majd a hangfogó vasajtók között kedvetlenül odabökte még: „Ez sem megy már." Utóbb hallottam: az öccse várta, vitte le a Balatonra. A későbbi tények közismertek, a körülmények máig talányosak.

Ön sosem bánta meg, hogy városszéli társulathoz ment a nagykörútról?

Akkoriban a legjobb színészek játszottak ott – többen persze száműzetésüket töltve valamilyen mondvacsinált politikai marhaság miatt. Ezzel együtt komoly feladatok jutottak nekem is. Mi kaptuk a legtöbb túlórapénzt Bodrogi Gyulával. Egyébként soha nem vágytam hősszerepekre. Talán ezért is éreztem jól magam a József Attila Színházban, ahol aztán ától cettig megvalósíthattam mindazt, amire leginkább a karakterszínésznek van lehetősége. A furfangos maszkolásokat, az olykor soványkaként megírt karakter figurák élőbbé színesítését, a szótlanabb szerepek szavakkal való felruházását. Olyan, még nem említett mestereim, mint például Egri István is abban erősítettek meg: az én igazi világom a karakterszerepek világa. Azok megformálásával indokolták a Jászai-díjamat is, amelyet 2005-ben kaptam meg.

Láng József és Bodrogi Gyula egy főzőversenyenFotó: Szabó Gábor - Origo

Nem siették el a díjazást.

Többször fel voltam terjesztve, de életem nagy részét még akkor is meghatározta az „egyéb" kategória, amikor az elvben már nem létezett. Soha nem illeszkedtem semmiféle szakmai klikkhez. Ha nem is kaptam díjakat, de például már a magyar szinkrongyártás indulása idején is fontos szinkronszerepeket osztottak rám.

Simon Templar, James Bond, a Minden lében két kanál Lord Brett Sinclairje, sok más. Kérdezzem, vagy meséli lendületből?

Roger Moore előtt szinkronizáltam márt Marcello Mastroiannit, Gene Hackmant, másokat. 1958-ban Albert Finnes volt az első főszerepem. Moore-ral pedig a Simon Templar sorozat volt az első munkám. Keresték hozzá a színészt, de engem elfelejtettek behívni. Viszont ott dolgoztam a stúdióban a válogatás idején. Benéztem hozzájuk, figyeltem a figurát, majd mutattam a rendezőnek egy „hangmintát": laza, mégis kiművelt, magabiztos, egyben kicsit gejl fickó hanghordozását. 1962-től '75-ig nyomtam. Aztán '78-ig futott a Minden lében két kanál, amelyben Sztankay István, vagyis az ön édesapja adta a hangját a Moore partnerét alakító Tony Curtisnek. Aztán a nyolcvanas években a Bond filmek sorát szinkronizáltam. Roger Moore ötvenhét évesen játszotta el utoljára a 007-est.

Láng József és Roger MooreFotó: Szabó Gábor - Origo

Személyesen is megismerhette.

Az első találkozást a tévések szervezték a hajdani Intercontinental Szállóban 1972-ben. Moore közvetlen volt, mondta, az én hangom karakteresebb, mint az övé. Fordítva volt persze. Dumáltunk mindenről. Kiderült, ő sem szereti a lövöldözést, időbe telt, mire szemhunyorítás nélkül el tudta sütni a fegyverét Bondként. Az is szóba került: neki is két fia van. A fotózásnál azért egy lépcsőfokkal feljebb állt nálam. Szóltam neki: „Gyere csak le!" Nevetett, megtette. Korai találkozásaink bizonyították: egy színész a vasfüggöny mindkét oldalán hasonló figura. Később mindig összefutottunk, ha Magyarországon járt. Amikor néhány hete végleg elment, az megrázott, de az én koromban kezdi szokni az ember az efféle történéseket. Ami nem jelenti azt, hogy nem hiányzik, aki már nincs itt. Az ön édesapja is. Emlékszem: a kilencvenes években újra elkészítették a Minden lében két kanál szinkronját Kautzky Armanddal és Szolnoki Tiborral, mert a régi felvétel megkopott. Rólunk meg azt gondolták: elöregedett a hangunk. Igen ám, de kitört a népharag, és harmadszor is meg kellett csinálniuk: ismét a mi szinkronunkkal. A hangunk egyáltalán nem volt öreges. Pista nagy figura volt, remek barát és kolléga. Gondolom, apaként ő is annyit ért rá a gyerekeivel foglalkozni, mint én. Pillanatokra.

Szatmári István, Sztankay István és Láng József a szinkronstúdióbanFotó: Szabó Gábor - Origo

De azok tartalmasak voltak, még a felmenők válása után is. Ön mindenesetre végtelenül hűséges típus. Ötvenöt éve tagja a József Attila Színháznak, és csaknem hatvanadik éve él együtt párjával, akiről tudható, hogy modell volt egykor. Könnyű ez a rendületlen hűség?

A József Attila Színház minden eddig direktora megbecsült. Az nagy mágnes. A tisztességes, őszinte párkapcsolatot pedig a nehézségek, nem várt tragikus fordulatok is erősíthetik.

Az utóbbi mondat sejtelmesen szorongató.

Két fiunk volt, egyiküket harmincnyolc éves korában veszítettük el. Nem betegség vitte el, ő döntött arról: elég már. Jó üzleti érzéke volt, aztán idővel bekerült egy külhoni milliomos köreibe. Nagy életet éltek, mindenhez hozzájutott, ami pillanatokra elbódít, de hosszú távon tönkre tesz. Éveken át próbáltunk segíteni neki, hiába. Nem lehettünk ott, amikor tíz emelet magasában úgy érezte: itt a vége. Unoka nem maradt utána, de a másik fiunktól van négy. Miattuk is újra és újra észre kellett venni azt, ami bármilyen történés ellenére értelmet ad a létezésnek. És közben még jobban figyelni egymásra. Elmondtam, tanulság lehet másoknak.

Láng József és felesége az 1960-as évek elejénFotó: Szabó Gábor - Origo


Nyolcvanhárom évesen mennyit bír még vállalni?

Jövőre öt darabban leszek benne. Nem kényszer: öröm.

Sosem bánta, ha úgy említették: szinkronszínész?

Aki nem rest, az utánanézhet: mennyi, milyen súlyú színpadi feladat van mögöttem. Sokan láttak is bennük. A szinkron pedig része a szakmának, büszke lehet, aki magas szinten műveli. Amit a színészetről, az abban rejlő lehetőségekről gondolok, azt egy szinkronos sztorival is érzékeltethetem. Ha nem untatom.

Ugrat.

Mastroiannit szinkronizáltam, Várkonyi Gyula rendezésében. Az egyik epizódban Mastroianni egy telt keblű, izgága, okoskodó nőszeméllyel váltott pár szót. Várkonyi Gyula kereste hozzá a hangot, istennek sem találta. Akkor eszembe jutott egy hangminta. Mindjárt mutattam: taszító, fertelmes hangfekvésű, leszorított artikulációjú némber. Gyula kérdezte: „Megcsinálnád?" Így abban a jelenetben Mastroianni szerepében önmagammal csevegtem, vagyis az ugyancsak általam szinkronizált hárpiával. Utóbb többen kérdezték: ki volt az a remek színésznő, aki odakölcsönözte hangját a fúriának? Sokáig tartottam a titkot, s csak magamban derültem.