Az emberhez méltó helyzet az, hogy van hol laknia

2017.07.05. 18:27

Két fiatal - de talán inkább a harmincas éveikben járó - fiatalemberrel autózunk Nyíregyháza útjain. Kertvárosi részeken, volt ipari negyednek tűnő környékeken, diszkontáruházak parkolóin vezet keresztül az utunk. A csomagtartóban csomagok zötykölődnek: jó pár szeletelt kenyér és konzerv babgulyás. Hajléktalanokat keresünk a városban. Pontosabban nem is annyira keresünk: szokásos napi körúton vagyunk ugyanis. Ez azt jelenti, hogy már évek óta menetrendszerűen körbejárják Nyíregyháza hajléktalanjait. Az évek során kialakult, hogy melyek legyenek a találkozási pontok, hol a legjobb az otthontalanoknak egy-egy ilyen találkozó. Az autóban ülő szociális munkások mindketten már tizenéve dolgoznak ezen a területen. Méghozzá a Periféria Egyesületnél. Mindketten követték egykori tanárukat, Szoboszlai Katalint az egyetemről. Mesélnek arról, hogy ki miért választotta ezt a munkát. Van, aki mély elhivatottságból, van akit egyszerűen erre területre sodort az élet, van, aki dacból. Változatos sztorik. Az ő történeteiknél már csak az ügyfeleik - így hivatkoznak rájuk - történetei változatosabbak. Igaz, szomorúbbak és jóval rögösebb életutakat vázolnak fel.

A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány díja azokat a szociális területeken tevékenykedő professzionális és önkéntes segítőket szeretné elismerni, akik áldozatos és példaértékű munkájukkal sokat tesznek a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekért. Az Origo a díj médiapartnereként hetente mutatja be az idei díjazottakat. A Periféria Egyesület intézményi kategóriában, a hajléktalanokért végzett szociális munkájáért kapott Jószolgálat-díjat.

Ahogy erről beszélgetünk, befordulunk egy hosszú betonfal után egy valamivel erdősebb részre, nem messze egy dombtól, vagy inkább gáttól. Egy csapat már összegyűlt, tudták, hogy jövünk. Kevesebben vannak, mint általában - hónap elején vagyunk ugyanis, ilyenkor pedig mindenki megkapja a maga szociális ellátását, ami lehet segély, nyugdíj, vagy hasonló. Azok között, akikkel találkozunk szinte mindenki régi, ismerős figura a szociális munkások számára. Van, aki már 25 éve él az utcán hajléktalanként. El sem bír képzelni más életformát. Most is érezni, hogy ivott, nagyon rossz állapotban van, viszont szívós. Ezt a többiek mesélik róla. A legutóbbi kivételesen kemény, téli hideget is egy egyszerű ponyva alatt vészelte át. Remegő kezeikkel elveszik az ételt, amit vittünk, a segítők váltanak velük pár szót. Néhány jelentéktelennek tűnő mondat, gyors kérdés mindenkihez, kinek hogy állnak az ügyes-bajos dolgai. Az autóba visszaülve kiderül, hogy ezeknek a körutaknak nem is feltétlenül az ételkiszállítás a lényege, hanem az informálódás. Kivel mi a helyzet, van-e bármilyen változás a hajléktalanok között, vannak-e újak, kinek mire van szüksége illetve a gesztus, hogy érezzék és lássák azt, hogy valaki figyel rájuk.

Fotó: Balázs Attila

A következő helyszín egy parkoló, egy éppen zárva lévő áruház mögött. Itt rendezettebb emberek várnak. Hamarosan kiderül, hogy egyikük nagyon közel áll ahhoz, hogy kitörjön ebből az ördögi körből és lefelé tartó spirálból: munkát szerzett és albérletbe költözött. Ez óriási siker! Van olyan, akinél viszont pont az utolsó szalmaszál is vékonyodik: Budapestről jött le építőmunka miatt, még szinte fiatalember. A meló elmaradt, a papírjait elvesztette, senkije sincs. Minden kapaszkodó számít ilyenkor, mert pillanatok alatt elkezdődik a lecsúszás folyamata. Van, aki próbál még küzdeni, van, aki már feladta és csak túlélni próbál. Akad olyan, akinek egyetemi végzettsége van, jól keresett, saját vállalkozása volt, köztiszteletben állt, de aztán úgy kicsúszott a lába alól a talaj, hogy már nem találta a visszautat és elvesztette a reményt.

A körút végén visszaérünk az Eötvös utcai bázisra. Lesz egy másik kör is, majd este, azt már másik műszak viszi végig. Másokkal találkozni éjjel és másokkal nappal, fontos tehát mind a két "túra". Itt, az Eötvös utcában tartják az ún. ügyfélfogadást is, amely az utcai szolgáltatás eleme. Bár elsősorban ott keresik fel a hajléktalanokat, ahol leggyakrabban előfordulnak, ám ahhoz, hogy ne legyen esetleges a találkozás, ezért olyan szolgáltatási pontokat is kialakítottak, ahová bármikor bejöhetnek. Természetesen nem mindenki akar bemenni az irodába, ezért továbbra is ugyanolyan fontos a terepmunka.

Fotó: Balázs Attila

"Ilyenkor mindig viszünk valamit, tisztálkodási szereket, vagy élelmiszert, mindig mást, azért, hogy fenntartsuk az érdeklődésüket, de azért a szociális munka ennél többről szól" - magyarázza Szoboszlai Katalin, a Periféria Egyesület elnöke. "A feladatunk alapvetően az, hogy megpróbáljuk vele együtt kezelni azokat a problémákat, amelyek az ő hajléktalanságát fenntartják azért, hogy az utcai létből tudjon továbblépni. Például a hajléktalanszállók felé, aztán akár a saját albérlet felé is". Ehhez azonban szükség van a megfelelő környezetre, ezt biztosítja ez az iroda.

Itt történik ugyanis a segítés adminisztratív oldala, mint mondjuk az elveszett papírok pótlása, vagy a hozzátartozókkal való kapcsolattartás, esetleg, ha valaki már nézegetett álláshirdetéseket, szeretne munkába állni, akkor innen tud telefonálni. "Gyakorlatilag az ügyfeleknek olyan lehetőséget adunk, amellyel a saját életükben kicsit előrébb tudnak lépni. Sajnos csak kicsit, mert a szociális munkában kis lépésekkel tudunk haladni. Mondjuk úgy, hogy megnyerjük az ő bizalmukat azért, hogy egyáltalán elfogadjanak ételeket, téli-nyári ruhákat. Kell, hogy kialakuljon egy együttműködés, e nélkül nem megy."

Fotó: Balázs Attila

Katalin hangsúlyozza, hogy az utcai hajléktalanság nem természetes helyzet. Ez fontos alapvetés. "Az emberhez méltó helyzet az, hogy legyen hol laknia, legyen lakhatása. Ez a lényeg! Nekünk pedig az a dolgunk, hogy a lehetőségeinken belül ehhez mindent megteremtsünk." Akik az utcán élnek, már kikerültek a számunkra megszokott mindennapokból, kiszakadtak a rendes kerékvágásból, így fontos, hogy legyen egy olyan hely, egy olyan iroda, amelyben megbíznak és amely a napjaik része lehet. Fontos azt tudni, hogy kevés az olyan hajléktalan, aki teljes mértékben elzárkózik a segítő szándék elől. A legtöbben olyan trauma nyomait hordozzák, amelyek mélyen beléjük ivódtak. Emiatt - önvédelemből - fenntartják az elzárkózást, alapvetően bizalmatlanok. Hetek, hónapok hosszú munkája, míg eredményt lehet elérni. Például választ egy kérdésre. "Ezeknek az embereknek nagyon nehéz sorsuk van. Ezt kell megértenünk. Az is eredmény, ha egyáltalán elfogad tőlünk valamit. Ebből kell felépíteni a bizalmukat."

Katalin egyébként maga is kutatta a hajléktalanságot. A doktoriját a nők hajléktalanságából írta - Ferge Zsuzsa volt a témavezetője. Ezzel a témával ugyanis korábban nem foglalkoztak. "Abból indultam ki, hogy ők speciális helyzetben vannak. Az utcai hajléktalan lét ugyanis elég veszélyes, a túléléshez pedig olyan technikákra van szükség, amelyek a dominanciához kötődnek. Ezek az utca farkastörvényei. Az az általános a nőkkel kapcsolatban, hogy ők már a hajléktalanná válásuk előtt is sebzettek voltak. Sok olyan trauma történt velük, ami egyre inkább ebbe az irányba sodorta őket. Egyre több rossz kapcsolatban voltak, nagyon gyakori a párkapcsolati bántalmazás. Sokan közülük már korán gyökértelenek lettek, azaz a szüleik magukra hagyták őket. Nem ritka a mentális betegség vagy valamilyen függőség."

A statisztikai adatok szerint a hajléktalanok mindössze 20 százaléka nő. Azért alakult így ez az arány, mert a nők képesek nagyon sokáig eltűrni a rosszat. Akár az erőszakot is. Egyrészt vagy nagyon ragaszkodnak a társukhoz - még akkor is, ha az rossz. Ez fakad a lányok szocializációjából. Másrészt - ez is gyakori ok - már saját gyerekeik vannak, akikkel a férfi sokszor zsarolni tudja a nőket. Például úgy, hogyha elhagyják őt, akkor a gyerekkel történik valami. De sokszor csupán annyi van a háttérben, hogy a nők egyszerűen bíznak abban, hogy a párjuk megváltozik. Gyakorlatilag addig kitartanak, amíg ők vagy a gyerekek nincsenek közvetlen életveszélyben.

Fotó: Balázs Attila

A gyökértelenség sajnos általános a hajléktalanok körében - nem köthető nőkhöz, vagy férfiakhoz. Az egyik legtipikusabb eset az, amikor valaki kikerül az állami gondozásból és nincsenek kapaszkodói, amelyek fontosak a felnőtt lét kezdetéhez, a munkakereséshez. Ezek a továbblépés alapjai. Ezt nem lehet támogatással kiváltani. Egy lakás például ilyenkor önmagában nem elég. Nagyon fontos, de nem elég.

A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik gyengébb mentális állapotba kerültek, például súlyos pszichiátriai tünetekkel rendelkeznek. "Ott nagyon nehéz" - mondja Katalin - "az a cél ugyanis, hogy bekerüljenek a pszichiátriai ellátórendszerben. Magukat veszélyeztetik, ha nem kapnak gyógykezelést. Nem lehet természetesnek tekinteni, hogy gyógykezelésre szoruló emberek az utcán tengődnek. Nekik hatványozottan védett helyre van szükségük, az éjjeli menedékhely nem elég".

Fotó: Balázs Attila

Joggal merülhet fel persze a kérdés, hogyha valakinek ilyen nehézségekkel kell szembenéznie, akkor vajon miért akar szociális munkás lenni? A válasz kifejezetten prózai: így alakult. "Nem volt ilyen gyerekkori álmom, nem láttam ilyen példát a szüleimtől sem, egyszerűen csak szerettem volna továbbtanulni és felkeltette az érdeklődésemet egy hirdetés, amely a szociális képzés elindulásáról szólt. Megnéztem, hogy melyek a felvételi tantárgyak. Kiderült, hogy töri és magyar, azokból jó voltam, hát jelentkeztem" - mondja Katalin. Persze, hiszen nem is létezett Magyarországon ilyesmi korábban. Miért is létezett volna? A szocializmus évtizedeiben a lehető legtöbb dolgot igyekeztek eldugni az emberek elől. Így a szociális problémákat is. A rendszerváltás éveiben azonban mindazok, akik hazahozták a külföldi tapasztalatokat - Ferge Zsuzsa és társai - tudták, hogy szükség lesz ilyen tudásra. Hat felsőoktatási intézményben elindult a képzés, köztük a debreceni egyetemen is - ide jelentkezett Katalin.

A képzés megalkotói és tervezői természetesen nem szerették volna a véletlenre bízni azt, hogy kik kerülnek erre a pályára. Ezért a jelentkezőknek tartottak egy háromnapos ún. érzékenyítő programot, egy tábort, ahol egyrészt önismereti munka folyt, másrészt pedig kivitték őket terepre, hogy lássák egyáltalán melyek a szociális munka intézményei. Így került Katalin egy olyan egyházi intézménybe, ahol halmozottan sérült fogyatékos emberek élete végéig történő ápolása zajlott. "Akkor az mélyen megérintett. Olyannyira, hogy el is gondolkoztam azon, hogy egyáltalán akarok-e jelentkezni. Végül úgy döntöttem, hogy igen".

Fotó: Balázs Attila

A képzés egyik bája kétségkívül az volt, hogy nem csak a tanárok, de maguk a hallgatók is úttörőknek számítottak. A tanárok mindössze egy nappal jártak a diákok előtt: az ELTE műhelyében megkapták a képzést, aztán visszajöttek a hallgatókhoz, akiknek másnap átadták a hallottakat. "Szinte már az első évfolyamtól harcosokká álltunk össze, az első héttől kint voltunk terepen. Nagyon elszántak voltunk."

Végzés után világos volt az, hogy szükség lesz tanári utánpótlásra, így hát Katalin és szaktársa, Pattyán László maradtak az oktatói stábban. Igaz, hogy nem egészen erre készültek: ők mindenáron terepre vágytak. "Laci hallott arról, hogy van valami utcai szociális munka, Budapesten már ezt el is kezdték, meg Tatabányán és valami van Debrecenben is. Gondoltuk, hogy kezdjük el mi is! Elkezdtük hát esténként járni Nyíregyházát, csatlakoztak még hozzánk páran. 4-5-en jártuk az utcákat, odamentünk hajléktalanokhoz, megszólítottuk őket, beszélgettünk velük. Jó volt a fogadtatás."

Hamarosan azonban felmerült az a probléma, hogy nincs a hajléktalanok számára valamiféle ellátó intézmény, nincs hozzájuk kapcsolódó segítő munka. Érezték azt, hogy a beszélgetés itt már nem lesz elég, valamit vinni is kellene a hajléktalanoknak. Mivel nem akarták az önkormányzat segítségét két lelkes magánemberként kérni, azért úgy gondolták, hogy alapítanak egy egyesületet, hogy meglegyen a profi háttér. "Pattyán László lett az elnök, én az elnökhelyettes. Örültünk, hogy végre megvan a háttér, de persze fogalmunk sem volt arról hogyan kell működtetni. '95-ben járunk ekkor. Nem tudtuk, hogy mit fog csinálni egy elnök, de mi azért zavartalanul jártuk tovább az utcákat." Közben az önkormányzat segítségével megnyílt az akkor még mindössze 25 férőhelyes éjjeli menedékhely, ami óriási előrelépés volt. "El tudtunk kezdeni valami újat a szociális munkás létben. Voltak olyan emberek, akikhez nem kapcsolódott semmilyen szociális szolgáltatás a városban, mi pedig elkezdtünk dolgozni velük. Mindannyian tudtuk, hogy ez egy lényeges dolog. Tenni akartunk valamit ezekért az emberekért, hogy ne fázzanak, ne éhezzenek, és ne maradjanak szállás nélkül."

Fotó: Balázs Attila

Az első években szinte semmi pénzük nem volt. Az adományokat más szervezetektől kapták - például a Vöröskereszttől. Az uniós csatlakozás előszele aztán elhozta az első jelentősebb pályázati lehetőségeket és pénzeket, így a kilencvenes évek vége felé végre fel tudtak venni egy szociális munkást főállásba. Az ő feladata volt elintézni azt, amit Katalin és László napközben nem tudott az oktatói munka miatt - esténként aztán ugyanúgy járták az utcákat, mint korábban. Mivel az önkormányzatnál is látták, hogy alapvetően közfeladatokat látnak el ezek az egyre inkább nem csak lelkes, de egyúttal profi fiatalok is, leszerződtek velük.

 Katalin azt mondja, hogy ez nem csak úgy hangzik, mintha könnyen ment volna, hanem valóban: könnyen ment. "A húszas éveink elején jártunk. Bennünk volt a vágy, hogy tenni akarunk, bennünk volt a lendület. Ez tényleg könnyen ment. Elkezdtük a szakmai hálózatot is építeni. Találtunk más szervezeteket. Tömörültünk velük, konferenciákat csináltunk, beszélgetni kezdtünk. A kilencvenes években szinte csak mi voltunk ezen a területen a szociális munkában. Nagyon hamar elfogadtak minket. Folyamatosan kíváncsiak voltunk arra, hogy mások hogy csinálják, beszéltünk arról, hogy mi mit csinálunk. Benne voltunk azokban a körökben, amelyek a tapasztalataikat folyamatosan megosztották. Beépült az életünkbe ez az egész."

Egyik legbiztosabb jele az egyesület növekedésének és fejlődésének az, hogy Katalin egy ideje már nincs a terepen. Hiszen már nem csak a hajléktalanoknak igyekeznek segíteni, hanem a gyerekeknek is. Azt mondja, hogy természetesen jött a szolgáltatásaik és munkaköreik bővülése, amelyekhez mindig csatlakoztak új munkatársak vagy önkéntesek. Ő maga a kétezres évek közepéig önkénteskedett, utána jött a doktori disszertáció, amely rengeteg időt elvett, és amely miatt úgymond professzionalizálódnia kellett. "Döntenem kellett, hogy az addigi munkákból mit tudok továbbvinni. Ez volt az egyesület vezetése, de csak azzal a feltétellel, hogy olyan vezetőtársak vannak körülöttem, akikkel meg tudom osztani a munkát. Emiatt egyre kevesebb volt a jelenlétem a terepmunkában, de minden olyan értékelésben és előkészítő munkában részt veszek, ami a szolgáltatásokhoz kapcsolódik. Azt gondolom, hogy csak úgy tudom vezetni az egyesületet, ha mindenre van rálátásom, azzal együtt, hogy én abszolút demokratikus vezető vagyok."

Fotó: Balázs Attila

De vajon megbánta-e, hogy annak idején fejest ugrott egy szinte vadonatúj és egyáltalán nem könnyű szakmába? Természetesen nem. Hiszen "ez egy nagyon emberi szakma, emberi történetekről szól. Sokszor persze nem a legvidámabb történetekről. Szociális munkásként meg kell tanulnunk azt, hogyan rendezzük el ezeket a történeteket magunkban, amelyek nyilván hatnak ránk. Tudnunk kell azt, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magányos harcosok. Vannak segítőink, akik ott vannak mögöttünk azért, hogy ne égjünk ki, hogy továbbra is tudjunk inspirálódni, megtaláljuk az új kihívásokat. Ez fontos számunkra, de fontos a klienseknek is. Ugyanis a világban sajnos még szükség lesz ránk, és szükség lesz a segítségünkre."

A Jószolgálat-díjról és a 2017-es díjazottakról ide kattintva olvashat még.