A német és osztrák választók nem kértek a migránsokból

Talán a sors akarata volt, hogy 2017-ben egy időben tartsanak választásokat Németországban és Ausztriában. A két választás időbeli közelsége önmagában elég indok egy alaposabb összehasonlításhoz, de az időbeli azonosságon túl sok egyéb hasonlóság is megfigyelhető, ami a német és osztrák társadalom mai lélektanát illeti.

Ha a gazdaság helyzetéből indulunk ki, akkor elmondható, hogy mindkét ország alapvetően jó makrogazdasági mutatókkal rendelkezik. A GDP nő – igaz, már nem a 80-as, 90-es éveket idéző számokkal büszkélkedve – de egy stabil, pár százalékos növekedés mellett fegyelmezett államháztartási hiánnyal, biztos lábakon áll mindkét ország gazdasága, alacsony munkanélküliséggel. Az a generáció, amely a második világháborút követően a porból és hamuból építette újjá a saját hazáját, mára már nyugdíjba vonult és munkája gyümölcseit élvezve szeretné nyugodtan, biztonságban eltölteni élete hátralevő részét. Ők gyanakodva és félelemmel tekintenek a hazájukba kontroll nélkül beözönlő bevándorlókra, akik szemmel láthatóan soha nem fognak integrálódni, ellenben közel annyi eurót kapnak segélyben, mint amennyi a német vagy osztrák átlagpolgár nyugdíja. Ők viszont a keresztény-konzervatív néppártok fő szavazóbázisa. És ott vannak a fiatalok is, az a generáció, akik már beleszülettek a jólétbe és valószínűleg mára már eljutottak arra a felismerésre, hogy bármennyit dolgoznak, sokkal jobb nem lesz már az életük – legalább is az előző generációhoz képest. Erre mutatott rá a Századvégnek az Európai Unió valamennyi tagállamára kiterjedő felmérése, melyben – a görögöket követően – az osztrákok a legpesszimistábbak a saját jövőjüket illetően.

A német és osztrák néplélek mai állapotán túl érdekes módon a politikai helyzet is hasonló volt mindkét országban. Az osztrák néppárt és a német uniópártok is egy nagykoalíciós kormány tagjaként indultak neki a választásoknak. A szociáldemokratákkal közös nagykoalíciós kormányzás ugyanazt a hatást érte el mindkét országban: a választópolgárok körében végzett kutatások szerint az elmúlt években Németországban és Ausztriában is balra vagy középre tolódott a pártok politikája ( az AfD-t és az FPÖ-t kivéve!). Vagyis az, hogy a választók szerint a pártok balra tolódtak, valójában azt jelentette, hogy időközben

a német és osztrák társadalom jobbra mozdult.

Másképpen fogalmazva: a német és osztrák emberek számára ismét fontossá vált az értékek, az identitás megőrzése, a határok védelme és a saját státuszuk fenntartása. Egy ilyen történelmi helyzetben gondolták a kormányon lévő baloldali pártok, hogy a társadalmi igazságosság gondolatának eladásával lehet majd választásokat nyerni. Az SPD és az SPÖ politikusai arra építettek, hogy „bár jól megy az ország gazdasága, ebből Te, Választó azonban mit sem érzel, hiszen nem jut el hozzád az a plusz euró, de nem baj, mert majd ezt mi szépen odaadjuk Neked!". Vagyis a baloldal klasszikus Wunderwaffe-ját bevetve, az osztogatással akartak nyerni. Ez a gondolatmenet azonban két okból is hibás volt: egyrészt igazságos elosztásról prédikálni kormánytagként kissé átlátszó dolog. A másik ok, amiért az erre a gondolatra épített kampány kudarcot vallott, az a baloldal elhibázott bevándorlás politikája volt. A választók dühösek voltak a baloldali politikát folytató elitre azért, mert úgy érezték, hogy nem védi meg őket (és a státuszukat) a bevándorlókkal szemben, sőt még őket részesíti előnyben a nemzetállam saját állampolgárai helyett.

Hogyan is hitték volna el a választók a társadalmi igazságosságról szóló mesét, ha az elit a saját társadalmával szemben sem volt igazságos?

Egy választási kampány sikere azon múlik, hogy a közösség élén álló (vagy annak vezetésére aspiráló) politikus az emberek számára hitelesen tudja képviselni a számukra legfontosabbnak tartott ügye(ke)t. Vagyis meg kell győznie a választókat arról, hogy ő a megfelelő ember – a megfelelő időben – a probléma megoldására. Ezt nevezik hitelességnek. Míg azonban az Angela Merkel vezette CDU/CSU-pártszövetség mellőzni próbálta a kampányban a legfontosabbnak tartott ügyet – és ebben a német liberális média is cinkosa volt -, addig Sebastian Kurz és az új ÖVP ezzel ellentétes nyíltsággal vállalta fel a bevándorlás problémáját. Az egyik országban a vezető éppen a maga által kitalált szerepével ellentétesen cselekedett, hiszen a német nemzet Muttijaként elárulta saját gyerekeit és helyette befogadott egymillió idegent, addig a szomszédban egy fiatal tehetség hitelesen tudta megújítani pártját és annak politikáját pusztán azzal, hogy volt bátorsága az elittel szemben az emberek oldalára állni a számukra fontosnak tartott ügyben.

Nyilván korai még hosszú távú következtetéseket levonni, hiszen még egyik országban sem alakult meg a koalíciós kormány és - különböző okokból - nem is várható gyors eredmény. Az is nyilvánvaló, hogy Ausztria legfiatalabb jövendőbeli kancellárjára óriási nemzetközi nyomást fognak helyezni Brüsszelből és Németországból Európa gazdái. Valószínűleg még a kormányalakítás előtt útba fogják igazítani a kis újoncot, hogy „merre is az arra". Nem tudni, hogy Sebastian Kurz államférfiként is képes lesz-e majd bátor döntéseket hozni és vállalni a megfelelő konfliktusokat a megfelelő időben. Egy dolog azonban biztos: ha a Donald Trump-pal és brexittel terhelt 2016-os év a tabudöntés éve volt, akkor 2017 az európai elittel szembeni lázadás éve lett. És ha a válságba sodródott európai politikai elit elszenvedett kudarcainak okát csak a populistázással, orosz hekkerezéssel vagy az egykori keletnémetek lesajnálásával hajlandó megmagyarázni, akkor a 2018-as évtől sem várhat majd sokkal jobbat. Elegendő csak Csehországra gondolni, ahol az éppen most zajló parlamenti választások legesélyesebbje a populistának tartott, elitellenes retorikát használó Andrej Babis-vezette párt.

Maurer Szemere
A Századvég kampányszakértője