Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Másfél hete hívtam azzal, hogy szeretnék önnel interjút készíteni. Akkor azt mondta, hogy nincs a legjobb állapotban. Most hogy van?
Nem vagyok jól, nem érzem magam a legjobban, de élni nagyon szeretek. A családdal is rendben van minden, a feleségemmel, gyerekeimmel, unokáimmal, de sajnos most betegségben szenvedek. Arra még emlékszem, ahogy megcsavarodtam, és beleestem egy karosszékbe. Aztán szólítottam Imolát, a feleségemet, aki mentőt hívott.
Agyvérzés, kórház, rehabilitáció de ebből ennyi elég.
Egyébként a feleségem szintén zenész. Én énekelek, ő zongorázik, az egyik fiam meg szintén énekel, szóval néha olyan ricsaj van otthon, hogy szörnyű.
Az egyik nagyon ismert magyar hegedűművész mondta azt, hogy zongoristát kell feleségül venni, hogy otthon mindig lehessen gyakorolni. Egyetért vele?
Hát ez az, nem rossz! Ebben van valami, de speciel a 44 év, amit a feleségemmel töltöttünk, azért azt is bizonyítja, hogy ez nem elég.
A zene összetarthat párokat, és még mondjuk meg is fiatalíthatja őket?
Hát persze, nagyon is!
Úgy tudni, nem volt egyszerű a felvételije a Zeneakadémiára...
Verdi Traviátájából, Germont áriáját akartam előadni, de nem volt kottám, hogy énekeljek. Azt mondták nem baj, csak énekeljek. Azt hittem, hogy majd kísérnek. De csak ült a kísérő a zongora előtt, és nem csinált semmit.
No de miért?
Talán azt akarták tudni, hogy van-e abszolút hallásom, hogy eligazodom-e kotta nélkül. Leütötték a kezdőhangot, és énekelnem kellett.
Ha jól tudom, ez a darab Desz-dúrban van, és igen nehéz.
Ma már tudom, hogy Germont-t nem nagyon nehéz kísérni. Nekem minden esetre így is teljesen hibátlanul sikerült elénekelnem, nem esett le a hang egyszer sem.
Igaz, hogy ezt a darabot, a nagyon gazdag pályafutása alatt később egyszer sem énekelte?
Igen, ez igaz. Münchenben egyszer megkaptam a szerepet a Bayerische Staatsoperben. Carlos Kleiber volt a karmester, de sajnos én a próbákon azt éreztem, hogy nem akarom magam túlterhelni. Rosszul ugyan nem voltam, de jól sem. Kleiber kikelt magából. Azt gondolta, hogy a próbán én majd eléneklem vagy húszszor. Elkezdett velem ordítozni németül. Én akkor még nem beszéltem olyan jól németül, ez is problémát jelentett.
A lényeg az, hogy bementem személyesen a főintendánshoz, de addigra ő már telefonált, és elmondta neki, hogy én nem akarok énekelni. Én azonban csak nem akartam, hogy ilyen sokszor egymás után kelljen énekelni.
Bretz Gábor operaénekes az mondta nekem néhány hónapja, hogy ő nagyon vigyáz a hangjára, megint mások pedig, akár az előadás előtt is megisznak egy jéghideg sört. Ön mennyire vigyáz a hangjára?
Soha nem óvatoskodtam különösebben a hangommal, de egyszer volt vele probléma, erre ráérzett, vagy olvasott róla, erről sokat írtak, én nem csináltam belőle titkot. 160 napig nem tudtam foglalkozni a gyerekeimmel, törődni a családommal.
Ez volt az, amikor egy műtét előtt az érzéstelenítést elrontották?
Igen, stimmel. Valahogy a szúrást nem odaadták, ahová kell.
A 160 nap alatt, volt olyan pillanat, amikor azt gondolta, hogy ez nem fog menni?
Hát hogyne. Jó darabig minden pillanat ilyen volt.
A vége felé aztán elkezdett valami megszólalni. Még most sincs teljesen, száz százalékosan rendben. Közben a pályám rendeződött, Rigolettót énekeltem, és a Kossuth-díjat is ezután kaptam.
Hosszú ideig tanított a Zeneművészeti Főiskolán. Mit tartott a legfontosabbnak átadni a tanítványainak?
Azt, hogy nagyon szeretni kell énekelni.
A nap minden percét, gyakorlattal bemutatva, énekelve, vagy rágondolva, vagy tanulva kell tölteni. Ez nem csak egy odahintett szöveg, ez tényleg így van.
Aki egyszer ebbe a társaságba belépett, annak szeretnie kell élete végéig ezt a dolgot. Nem lehet azt mondani, hogy én két hétig inkább nyaralok.
Sokan nem énekelve készülnek egy szerepre, hanem sokszor prózában, csak elmondják a szerepet. Ön is ezt tette?
Volt egy nagyon klassz tanárnőm, Kutrucz Évának hívták, azóta szegény meghalt. Maleczky Oszkárnál kezdtem, de csak két évig tudott segíteni nekem, aztán nyugdíjazták szegényt. Na most Kutrucz Éva egy kiválóság volt. Annyi mindent kaptam tőle! Zenében, kiállásban, színpadban... Azt mondta, hogy „Sanyikám, ezt tessék elolvasni", és a kezembe nyomott több kiló kottát.
Állandóan ellátott olyan anyaggal, ami biztosította azt, hogy intelligensen nyúljak minden szerephez. Ez a fontos!
Nem csak énekelni kell tudni, tudni kell, hogy miről szól az a dolog, de a legfinomabb részletekig.
Először értelmezett egy darabot, hogy hol vannak a hangsúlyok, és csak azután kezdte el átnézni a nehézségeket az ének részében?
Jó pár napig csak azzal foglalkoztam – németes fordulat -, hogy bírom-e azt az erőt, tudást, hozzáállást, amit a szerep megkíván.
Azt mondja, hogy németes fordulat, talán nem véletlen, rengeteg időt töltött Németországban. A Bayreuth-i Ünnepi Játékokon 22 évig szerepelt. És emellett számtalan országban fellépett. Volt ahol nagyon szeretett lenni?
A Bayreuth-i Ünnepi Játékokat nagyon szerettem, de az olyan volt, mint egy család.
Wolfgang Wagner meglátott, és már jött is oda, a feleségemnek kezet csókolt, velem kezet rázott. Mikor megszületett a harmadik gyerekem, kapott egy gyönyörű ruhácskát tőle.
Ott 238 előadást énekeltem. De nem kell félreérteni, és nem is szeretek nagyokat mondani, volt egy pár dolog, amelyben, mint tartalékos – covernek hívják ma – voltam. Amit énekeltem a színpadon, azok nem voltak nagy szerepek, kis- és középszerepek voltak, de amit tartalékban énekeltem, azok nagy dolgok voltak. Ez plusz pénzt jelentett, nem is kicsit. Segítettek rajtam. Azokat a szerepeket nekem tudni kellett, mert azt nekem bármikor tudni kellett abszolválni.
Soha nem fordult meg a fejében, hogy tartósan külföldön maradjon?
Nem, soha.
Ehhez gondolom, az is hozzájárult, hogy nyolcvanas években is, de a kilencvenes évek elejétől, gyakorlatilag a magyar komolyzenei élet egyik meghatározója volt. Ön volt a Művészeti Tanács elnöke, az Operaház főigazgató-helyettese, és a Magyar Zeneművészek és Táncművészek szakszervezetének elnöke.
Nem is mondok többet, csak két dolgot. Az egyik az éneklés, a másik a respekt.
Volt respektem a színházban. A kisebb szereplők, és a velem azonos szerepet éneklők előtt is. Én mindenkit tiszteltem, becsültem. Mást nem tudok mondani, mint, hogy volt súlyom. Sajnos később kilóra is.
Milyen volt a viszonya Svéd Sándorral, akivel a Rigolettóban együtt énekelhetett, és aki a kor egyik sztárja volt?
Az volt az érdekes, hogy akkor egyszer énekelhettem vele. Ő volt a Rigoletto – aztán hosszú-hosszú évekig én voltam Pesten is, meg külföldön is –, és nem féltem tőle. Bekopogtam hozzá, és bemutatkoztam neki. Ő közben rakta föl a sminkeket magára. Megfordult, és csak nézett, hogy valaki bekopog az ő öltözőjébe? Tisztességesen köszöntem, és bemutatkoztam. Ez lehetett az, ami rá olyan hatással volt, hogy onnantól kezdve nekem mindig visszaköszönt.
Ő akkor nagyon nagy sztár volt. Az más kérdés, hogy nem mindenki szerette, meg ő sem szeretett mindenkit, de ez nem volt probléma.
A rengeteg színpadi szerep mellett több filmben is játszott, többek között a Bánk bánban is. A film operatőre az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos volt, Káel Csaba rendezte. Milyen volt azt a Petur bánt alakítani egy filmben, amelyet előtte több mint százszor alakított a színpadon?
Szerettem nagyon. Marton Évával voltunk benne, és még nagyon sok más kiválósággal. Nem akarok belekezdeni a felsorolásba, mert félek, hogy kihagyok valakit. Nagyon nagy dolog volt.
Írt egy önéletrajzi könyvet. Úgy érezte, hogy a tanítás mellett, még át kell adnia valamit?
Úgy éreztem, hogy a jóisten a lábamat kinyírta, és nem tudtam, hogy mit csináljak. A könyvet abban az időszakban írtam, amiről már meséltem, amikor elment a hangom. Ráadásul akkor járni, mozogni sem tudtam.
Hajnalban felkeltem, és azt mondtam: ötvenéves vagyok, és becsukhatom a boltot. A gyerek a másik szobából nézett, és egyszer csak jött a hang. És azt mondta a fiam, hogy apa, ez a hang szép és összefüggő hang. Csak ketten voltunk otthon. Megfogtam a kezét, ráborultunk a zongorára, és sírtunk.
Óriási volt. Azt hitték, hogy apa már befejezte. Most már rendes, nagy hangom van, tudok is énekelni. De nem akarok, 76 éves vagyok.
Ma is kikérik a véleményét?
A régi tanítványaim néha. Szabad nagyon őszintének lennem?
Kérem, hogy legyen az!
Szeretem őket, kedvesek, aranyosak, de csalódtam néhányukban! Más a világ, lehet, hogy ők nem tehetnek róla. Ma már az Operaház is teljesen másként dolgozik. A szólisták, a balettesek tekintetében is. Más lett minden.
Mire gondol?
Magánjellegű lett az egész. Azelőtt mindenkinek volt egy biztos állása, fizetése, most pedig úgy szétmentek a dolgok. Megy azért, nem azt mondom, hogy nem, nagyon szép dolgok vannak az operában.
Ön szigorú tanár? Van, aki azt mondja, hogy „engem nem érdekel, hogy otthon gyakorolt-e a tanítvány, csak az, hogy leadjam az órát". Megint mások pedig azt, hogy „hozzám akkor gyere, ha felkészültél". Ön melyik csoportba tartozik?
A feleségem kiváló zongoraművész és korrepetitor. Ő az, aki helyettem mennykő módon szigorú.
A növendékeknek azért a végén mindig bejut a lelkébe, az agyába, hogy mit hogyan kéne csinálni. Volt aztán olyan is, aki elért az út végére, és elkezdett egy másik tanárhoz járni. Nem hozta azt, amit kellett volna.
Én mindig elmondom, hogy a darabnak miről kell szólnia, az éneket azonban aztán ő adja.
Ön előénekel, ha kell? Sokan azt mondják, egy tanár ettől lesz hiteles.
Hogyne, mindig megmutatom. Hiteles? Nem tudom. Legyen, de elsősorban az kell a gyerekekkel éreztetni, hogy milyen nagyon szép ez a dolog.
Ha valaki erre adta a fejét, akkor haláláig kell csinálni. Ebben a pályában nagyon sok öröm van, de nem könnyű.
Nagyon sok olyan növendékem van, aki ezt megcsinálta. Itt vannak az operánál, és jóban vagyunk, de nem járnak hozzám. Én nem zargatom őket! De ha valaki megkér, hogy „Tanár úr, mutass már meg nekem valamit!", akkor azt mondom, hogy „gyere drágám!". És akkor órákig hajlandó vagyok dolgozni. Ilyen azonban csak ritkán van, pedig mindig kéne, hogy legyen. Nem tanítani akarok, nem kell a pénz. De azt, hogy elmondjam, hogy mit hogyan kell csinálni, azt igen.
Jár operába?
Sokszor kapok tiszteletjegyet, és azt látom, hogy noha már évek óta nem tanítottam az adott szereplőt – nőt, férfit, teljesen mindegy – ugyanolyan stílusban adják elő a dolgokat, ahogy én mutattam nekik.
Visszahallja azokat a dolgokat, amelyeket tanított?
Igen, de a hibákat is! Azokat, amelyeket én elkövettem tanítás közben, vagy a diák akkor rosszul tudta, de közösen kijavítottuk, és most megint rosszul énekli.
Olyat hall, amit már az órán sem sikerült kijavítani, és még most is rossz?
Olyat igen, hogy nem arról van szó, hogy nem akarta, hanem nem tudta, nem tudja. Nem sikerült megcsinálni.
Amikor a közönség soraiban ül, gondolkodik azon, hogy ha ön állna a színpadon, mit csinálna másként?
Hogyne!
Mi a legszembetűnőbb? Mondok egy sportpéldát: azt mondják a futball nagyon felgyorsult az elmúlt harminc évben. Hogyan változott az opera?
Van, hogy egy hónap alatt összeraknak egy előadást. Ez nem jó. Régen ez négy hónap volt.
Voltak például olvasópróbák, tisztában voltak a darab előadásmódjával – zenés és szöveges értelmezésével – ez most nem történik meg.
Ez látszik a produktumon is?
Persze. Nem mondom meg a nevét, dehogy mondom meg, de olyan, aki szintén nagy szerepeket szokott kapni, játszott már a Porgy és Bessben is szerepet. Hát vele sem voltam megelégedve. Amikor meghalt a Radnay, én is voltam Porgy. Én máshogy játszottam.
Ha már ezt említi: a Porgy és Bess dalszövegírója, Ira Gershwin arról rendelkezett halála előtt, hogy a darabot csak fekete énekesek adhatják elő. Előtte mindenféle korlátozás nélkül lehetett játszani, ahogy mondja, ön is játszott benne. Mit szól ehhez? Pont a napokban Magyarországon is nagy vihart kavart a dolog, hiszen a szereplők már a premierre készültek.
Ez egy őrület, ez valami borzalom, ilyet csinálni. Ez nagyon rossz, ez nem antidiszkrimináció, ez butaság.
Előfordul, hogy nincsenek ott az unokák, nem tanít, van néhány szabad perce, és átpörget egy korábbi szerepet a fejében?
Nagyon sokszor! De nem az egész darabot, csak egy-egy szép jelenetet. De olyan is van, hogy a feleségemmel megiszunk egy korty bort vagy sört, és énekelgetünk. Előfordul, hogy elsírjuk magunkat, mert nagyon jó dolog emlékezni a gyönyörű zenékre, a szerepekre...
