A fél Magyarország elveszett, magukért sem kár

Nemes Katalin

Egy dunai stégen laktak Nemes Katalinék, 1944-ben leszakították a stéget a két fehér faépülettel együtt – amelyben a lakásuk volt –, és Bécsig vonszolták a többi magyar kikötővel. Onnan orosz katonák hajtották őket haza gyalog – többen meg is haltak egy fertőzésben, amelyet akkoriban csak „ukránkának” neveztek. Nemes Katalin ekkor 14 éves volt – az ő nagymamája is ebben a fertőzésben halt meg. 1956-ban pedig műtősnőként a Róbert Károly Kórházban dolgozott az akkor huszonéves Katalin. Tíz napig éjjel-nappal bent voltak, és folyamatosan műtötték a sérülteket. Többször jöttek a „Kádár-katonák”, és el akarták vinni az ellenállókat, de ők nem engedték. Nemes Katalin ma 87 éves. Az ő személyes története az élő történelem.

- Kati néni! Ha ma azt mondanák, hogy menjen be egy műtőbe, és segítsen az operáló orvosnak a műtétben, meg tudná csinálni?
- Ó, hát persze, minden eszközt ismerek, és több évtizednyi tapasztalat van mögöttem. Nem esnék kétségbe. Csak ne mozognék ennyire nehezen... De hát már 87 éves vagyok. Mindig elborzadok, amikor hallom a hírekben, hogy egy betegben bent felejtettek egy hasi törlőt. Ez nálam soha nem fordulhatott volna elő. Addig nem engedtem kitolni a beteget, amíg meg nem számoltam a kendőket és a csipeszeket.
Kati néni 87 éves, energikus, vidám, nagyokat nevet egy-egy történeten, amit mesél, egy pillanatra sem érzem azt, hogy fáradna. Egyetek, drágáim, kínál a pogácsából, van kávé is, narancslé és ásványvíz, na, ne kéressétek magatokat. Aztán a fotós kollégámra néz, és határozottan mondja: legalább te egyél, férfiembernek enni kell.

Nemes Katalin fotó: Talán Csaba

Pedig Nemes Katalin történetei nem mindig vidámak. 1930-ban született, a második világháborút tizenévesként élte át, 1956-ot pedig már műtősnőként a budapesti Róbert Károly Kórházban. A forradalom 10 napját végig a kórházban töltötte, sorban hozták a sérülteket, és csak dolgozott, és dolgozott. És meglehet, hogy életeket mentett meg – nemcsak a műtőben. Ő volt ugyanis, aki elrejtette a kórházban a munkakönyveket.

87 éves fotó: Talán Csaba

A stégen laktunk

„Nagyszüleim neveltek egészen kicsi koromtól." – kezdi a történetét Kati néni. „Nagyapám Szegeden volt hídőr. Ott is jártam óvodába. Aztán átirányítottak minket Pócsmegyerre, ahol a stégen volt a lakásunk. Ott éltünk. A nagymamám, a nagyapám és én – később pedig az öcsém is.”

1941-ben Újpestre járt iskolába, de – ahogyan mondja – akkor már a fiúk is átjöttek a lányiskolába, mert az ő iskolájukat berendezték elsősegélyhelynek.
1944-ben már nem Budapestre íratták iskolába Katalint a nagyszülei – tudták, hogy ott már nem biztonságos. Szeptemberben Szentendrén kezdte az iskolát. Kis hajóval ment át a Dunán, visszafelé pedig a leányfalui oldalon gyalogolt a kompig, amely aztán egészen a stégig, a lakásukig vitte.

Nemes Katalin kislányként a stégen fotó: Talán Csaba

„44 őszén véletlenül leesett egy bomba Leányfalun egy kertbe. Nagyot robbant, és éreztük a légnyomást is. Nem történt komoly baj, de akkor mindenki megijedt. Láttuk a repülőt, de nem gondoltuk, hogy ledobnak – akár véletlenül is - egy bombát. Ez egy hétköznap délután volt. A következő napok estéin kiálltam a stégre, lényegében a vízen álltam, szemben Budapest volt, és láttam, ahogyan potyognak a Sztálin-gyertyák a főváros fölött, amikor bombázták Budapestet. Nálunk még nem bombáztak, de a fővárost már igen. Emlékszem, egyszer valami miatt be kellett mennünk nagymamámmal Budapestre, de nem tudtuk elintézni délelőtt a dolgunkat, mert azonnal egy légópincébe kellett menekülnünk a Vas utcába. Meg kellett várni, amíg elmennek a repülők, utána intézhettük el, amiért Pestre mentünk."

1944-ben leszakították a dunai stégeket, és Bécsbe vontatták fotó: Talán Csaba

Október végén, legkésőbb november első hetében általában befejeződött a hajózás a Dunán, így a stégeket kikötötték. Üzentek, hogy megkezdődik a hajóállomások kikötése, egymás után, folyamatosan. Szentendre, Szigetmonostor, Leányfalu, Pócsmegyer, Tahitótfalu, Tahi, Kisoroszi és Dunabogdány stégjeit kötötték ki, és bevontatták az újpesti kikötőbe. Hosszadalmas, két hétig tartó munka volt ez. Általában – hangsúlyozza Kati néni. De 1944 novemberében nem így történt.

„Éppen Leányfalun voltam, amikor láttam, hogy közeledik a vontatóhajó. A kompnál álltam, és azt vettem észre, hogy egészen egyszerűen leszakították a stégünket, és már vontatták is – rajta a nagymamám, a nagypapám és az öcsém. Én pedig szemben, Leányfalun álltam a parton, és azonnal sírva fakadtam. A községháza egyik alkalmazottja segített. Megállított egy motoros katonát, felültetett mögé, és a katona elvitt a legközelebbi Tahi-hídig. Én a hídon álltam, sírtam, alattam pedig vontatták a stégünket a házunkkal együtt, rajta a családommal. Aztán tovább vittek engem az országúton, egy helyütt leszálltam a motorról, leszaladtam a partra, sáron, mocsáron, gazon keresztül. Nagyapám pedig kijött értem egy csónakkal. Így kerültem én is fel a stégre. Szinte semmink sem volt, hiszen olyan hirtelen jött értünk a hajó, hogy csaknem minden holmink a parton maradt."

A család fotó: Talán Csaba

Nyergesújfalunál kötötték ki őket először. 8 stéget vontatott a hajó – egy nap alatt rángatták ki a 8 hajóállomás. Közöttük Nemes Katalinék stégjét is. Katalin ekkor 14 éves volt.

„Nagyapám bement a nyergesújfalui MEFTER központjába – ez a Mahart elődje volt -, és elmondta, hogy 8 stéget vonszol a Dunán a hajó, de lényegében ő az egyetlen hajós rajta, ugyanis a többi stégen nem laktak, csak nekünk volt lakásunk a stégen. A többi hajósnak a parton volt háza. Az igazgató csak ennyit mondott a nagyapámnak: A fél Magyarország elveszett, magukért sem kár. Nem engedett minket kipakolni Nyergesújfalunál, pedig mi arra gondoltunk, hogy ott kiszállunk, és visszamegyünk Pócsmegyerre. Nem így történt. Másnap jött egy hajó értünk, és elkezdte kihúzni a stégeket kifelé. Nem Budapest felé, hanem Bécsbe. Menekítették a magyar hajókat"

A bécsi kikötőbe vontatták a magyar stégeket. 8 darab hajóállomást. Katalin nagyapja bement ott is a vonalfőnökséghez, ahol azt mondták neki: az ő feladata lesz, hogy vigyázzon erre a 8 állomásra.

Bécsben is a stégünkön laktunk 1945 áprilisáig fotó: Talán Csaba

„Még szerencse, hogy előtte vágtunk disznót, így volt húsunk és nagy bödön zsír, de kaptunk jegyeket is, amelyeket élelmiszerekre válthattunk. Novembertől áprilisig éltünk Bécsben, a stégünkön. Áprilisban már nagyon bombázták Bécset, később a hajók környékét is, ezért éjszakára mindig egy földbunkerbe rejtőztünk el több uszályossal – köztük néhány magyarral. Aztán egyik reggel, hat óra lehetett, belépett egy alacsony orosz katona, és csak annyit mondott: davaj, davaj. A többi orosz katona pedig az ott lévő bicikliket vitték – erre nagyon emlékszem. Volt köztünk egy ember, aki korábban orosz fogságban volt, és kicsit beszélt oroszul. Ő fordított. Mi pedig fogtuk a kis táskáinkat, amelyeket a földbunkerbe vittünk magunkkal, és az oroszok hajtani kezdtek bennünket a hídhoz, amelyen keresztül minden nap jártunk a bunkerig. Akkor vettük észre, hogy a hidat is lebombázták, és középen beszakadt a vízbe. Az orosz csak intett, hogy azon kell átkelnünk. Mentünk hát, egymást segítve, kapaszkodva, csomagokat adogatva át a hídon, a vízen."

Egy ismeretlen lány mentett meg minket az orosz katonától fotó: Talán Csaba

Amikor átértek a túlpartra, ott mindenki kapott egy tál ételt – az oroszok főzték a foglyaiknak. Megették, és azonnal hajtották őket tovább. Körülbelül 20 magyar embert, akiket egy ukrán csoporthoz csaptak. Magyarország felé gyalogoltak, napokon át.

„Egyik este behajtottak minket egy udvarba, hogy ott alszunk majd. Nagy szalmakazalok voltak mindenfelé. Leterítettük a szalmát a földre, és arra feküdtünk. Nagymamámnak volt egy nagy, szőrmés kabátja, amelyet az öcsémre adott. Éjjel jött egy orosz katona, nézegetett minket, aztán megfogta öcsit, és felállította. Amikor meglátta, hogy kisfiú, és nem egy lány, káromkodott, mint a ménkű. Aztán jött egy lány, aki nem a mi csoportunkban volt, fogalmam sincs, hogyan került oda, a jó Isten küldte, térdzokni volt rajta, és szép ruha. Azt mondta, nyugodjunk meg, ne féljünk, és elment a katonával. Reggel pedig ételt hozott nekünk. Áldottuk őt utána, sokáig. Ő nem jött velünk tovább, egyszerűen eltűnt.”

Tíz nap alatt értek Magyarországra Bécsből fotó: Talán Csaba

Tíz nap alatt értek Magyarországra. Ekkor viszont már Katalin nagymamája nagyon beteg volt. Néhány nap alatt lefogyott, irdatlan hasmenése volt.

„Ukránkának hívták akkor ezt a fertőzést. Elkapta. Semmi nem maradt meg benne, még a víz sem. A 80 kilós asszony addigra már 40 kilóra fogyott. Esztergomnál mindenki a pesti útra fordult, mi pedig lejöttünk a Duna-partra, hiszen Leányfalura akartunk menni. Még a magyar határ előtt, az út mentén találtunk egy elhagyott szekeret, nagyapám kibélelte egy halott német katonáról levett pokróccal, abba tettük bele a nagymamámat, úgy húztuk haza. Amikor végre hazaértünk, ott álltunk úgy, hogy semmink sem volt. Se ruha, se élelem, semmi. A Pócsmegyeriek adtak össze mindent, és egy házhoz befogadtak minket. Akkorra már a nagymama ágyban fekvő beteg volt. Jött hozzá az orvos, de azt mondta, nem tud segíteni. Május 9-én hallottuk a díszlövéseket Budapestről, innen tudtuk, hogy vége a háborúnak. Nagymama felnézett rám, és kérdezte, hogy mi ez. Már nem tudtam válaszolni, mert lehunyta a szemét, és meghalt. Ezt soha nem felejtem el. Gyerek voltam. Nem voltam még 15 éves sem. Átszaladtam a szomszédokhoz szólni, hogy meghalt a nagymama. Ők kizavartak engem az udvarra, amíg felöltöztették, rendbe tették. A nagypapám éppen Budapesten volt – gyalog, persze -, és mikor hazajött, akkor tört elő belőlem a zokogás. A stég deszkáiból készített a keresztapám koporsót, abban temettük el a nagymamámat. Közben előkerült az anyukám is, aki addig mit sem tudott rólunk. A testvéremet elvitte magával, én pedig ott maradtam a nagyapámmal, kettesben. Ő tanított meg főzni. Később édesanyámhoz költöztem, és Budapesten laktunk."

A legfelső kép a nagymama temetésén készült fotó: Talán Csaba

A műtősnő

„Édesanyámmal jártunk egy orvosi csoporttal Újpestről a közeli falvakba. Az orvosi csoport betegeket vizsgált, mi pedig anyukámmal segítettünk nekik – ez 1946-47-ben volt."

Az újpesti tisztifőorvos mondta Katalin édesanyjának, hogy „olyan rátermett ez a kislány, menjen felvételizni az ápolónőképzőbe." Nemes Katalin el is ment, felvették a kétéves iskolába. Gyakorlatra a Rókus Kórházba és a Korányiba jártak.

„A Korányiban apácáktól tanultunk. Nem sokkal később azt mondták: le kell váltanunk az apácákat – borzalmas volt. Le kellett dobálni a falról a kereszteket. Senki sem vállalta. Aztán jött egy traktoros lány, ő elkezdte leszedni a kereszteket. Még a betegek is csak nézték. Az utolsó előtti keresztnél leesett a létráról, és eltört a keze. A húgom, aki épp sárgasággal feküdt bent a kórteremben, ezen akkor nagyon nevetett – körülbelül 10 éves lehetett."

Nemes Katalin – tizenévesen fotó: Talán Csaba

Miután befejezte az iskolát, az újpesti kórházban dolgozott, és elvégzett egy műtősnői tanfolyamot is. A végzősöket elosztották az ország kórházai között. Katalin Szekszárdra került gyakorlatra. Amikor odaért, még kint volt a kórház bejárata felett a felirat: Horthy Miklós Kórház. De nem sokkal később letakarták. Tizenegy hónapig volt Szekszárdon, aztán Budapesten, a Szabolcs utcai kórházban vizsgázott. A Róbert Károly Kórházba került. Ott dolgozott 1952-től.
Közben találkozott a későbbi férjével.

„Annyira jóképű volt. Nézd meg a képen! Olyan nagyon jóképű fiatalember volt. Székelyudvarhelyre vonult be 42-ben katonának, onnan jött haza 44-ben, aztán tovább harcoltak, végül a Tiszánál megsérült és hazajött. Kérdeztem is tőle, hogy te annyira szép ember vagy, nem hagytál te ott Erdélyben gyereket?”

Kati néni nevet, és a férje képét nézi. Aztán pedig könnycseppek jelennek meg a szemében. Huszonöt éve temette el, súlyos betegségben halt meg.

És akkor jöttek a „Kádár-katonák”

Amikor 1956-ról kérdezem, csak lenéz, és annyit mond: „annyi mindent hallani, hogy így volt, meg úgy volt, és alig fedi a valóságot. Én ott voltam. Én átéltem. Mint műtősnő. Nekünk 1956 egészen más volt, mint az utcán harcolóknak."

Nemes Katalin - huszonévesen fotó: Talán Csaba

„Nálunk, a kórházban október 25-én jött az első igazi roham. Amikor a tömegbe lövettek az Országház előtt. Mi ebből annyit láttunk, hogy tömegével hozták be a kórházba a sebesülteket. Zavaros volt a helyzet. Folyamatosan dolgoztunk, a műtőben voltunk. Csak egy műtőt és egy kötözőt használhattunk, mert a másik műtőben voltak azok a kötszerek, eszközök, amelyeket Bécsből küldtek nekünk. Műtöttünk forradalmárt, de orosz katonát is. Nekünk csak az létezett, hogy újabb és újabb sérültet hoztak. Mindegy volt, hogy kicsoda."

fotó: Talán Csaba

„Egyik nap karszalagos katonák állítottak be, és azt mondták: mi vagyunk a „Kádár-katonák”. Az ellenállókat keresték. Azt akarták, hogy mutassuk meg, ki a forradalmár. Őszintén szólva mi nem tudtuk, hogy ki az ellenálló, és ki nem az, nekünk emberek voltak, akiknek az életét mentettük. A főnököm, Lumniczer tanár úr pedig bátran odaállt eléjük, és annyit mondott: innen senkit sem visznek el. Ez egy kórház. Itt én mondom meg, hogy mi lesz. Az utcán azt csinálnak, amit akarnak, de itt nem. Ekkor persze már a főnökünket féltettük, hogy nehogy elvigyék. A „Kádár-katonák” összeszedték volna azokat is, akik nem sérültek voltak, hanem esetleg kollégák. Még ezelőtt ki kellett választanunk magunk közül egy embert, a forradalmi munkástanács-vezetőt. Egy orvost választottunk. A Kádár-katonák ekkor őt akarták elvinni, de mi hatalmas cirkuszt csaptunk, mondtuk, hogy nincs az az Isten, hogy elvigyék, így végül nem vitték el. Megvédtük."

Jöttek a "Kádár-katonák", de nem engedtük, hogy bárkit elvigyenek fotó: Talán Csaba

Volt ugyan óvóhely a kórházban, de nem ment le senki, mert sok volt a munka – nem volt erre idő. Néhány igazgatót, személyzetist rejtettek el az alagsorban – senki nem tudta, hogy kiket akarnak elvinni -, de az orvosok, a műtősök és az ápolók dolgoztak. Az élelmiszert teherautóval szállították vidékről a kórházba. A vidékiek csirkét, zöldségeket küldtek Budapestre, így a Róbert Károly Kórházba is.
Nemes Katalin – tudta nélkül – talán több életet is megmentett, mert a zűrzavar közepén úgy döntött – maga sem tudja, hogyan jutott eszébe -, hogy felmegy a személyi irodára, és elviszi onnan az összes munkakönyvet. Elrejtette. Így a Kádár-katonák nem tudták, hogy kik dolgoznak ott, milyen beosztásban, senkiről lényegében semmit sem tudtak.
Tíz napig folyamatosan bent voltak a kórházban az orvosok, műtősök és ápolók – haza sem mentek.

Régi fotókat nézegetünk fotó: Talán Csaba

„Számunkra a forradalomnak úgy lett vége, ahogy kezdődött. Egyszer csak hirtelen rengeteg sebesültet hoztak újra. A földön feküdtek egymás mellett, mert már nem volt sehol hely. Soha nem felejtem el, hogy egy vérző férfi a földön fekve a feleségét kereste, pedig az ott volt mellette. Csak már nem élt. Senki nem merte neki megmondani, hogy a felesége már meghalt. Undorító világ volt. Nekünk, az egészségügyben dolgozóknak ez volt 1956."

Nemes Katalin fotó: Talán Csaba

Amikor arról kérdezem Kati nénit, hogy ennyi borzalom után hogyan tudta megőrizni ezt a csillogó életkedvet, rám néz, és csak ezt mondja: „Én mindig ilyen voltam." Aztán megint csak nagyot nevet, feláll, és az asztalhoz megy: „Na, gyerekek, ne kéressétek magatokat, egyetek már, itt egy egész tál pogácsa."