A világhírű énekes vállalja, hogy sok embert megbánt majd ezzel az interjúval

2018.04.01. 19:59

Őszintén beszélt mindenről az Origónak adott interjújában a Kossuth-díjas Gulyás Dénes. Például azt is elmondta, ha egy adott szerepre, egy adott énekes hangja megfelelő, de a külseje nem, akkor bizony nála nem fog szerepet kapni. A világhírű operaénekes azt is mondta, hogy tudja, ezzel sok embert megbánt, de nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Egyetlen dologról nem akart beszélni, a politikáról. Még az interjú előtt, a szervezés alatt azt is mondta a korábbi fideszes parlamenti képviselő, hogy természetesen mindent úgy gondol, ahogy a Parlamentben töltött két ciklus alatt. Semmi nem változott.

Azt kérte, hogy a Zeneakadémián találkozzunk, az órái után. A tanítás mellett - megszámoltam -, csak a Pécsi Nemzeti Színházban hat előadása lesz a következő három hétben. Marad idő, így a hobbikra, például a borászkodásra?

A borászkodásra annyiban igen, hogy kinyitom a hűtőt, és kiveszem a bort. (nevet)

Gulyás DénesFotó: Polyak Attila - Origo

Akkor ön nem az a fajta, aki retteg a hideg italtól, mert megfájdul a torka, mondjuk így a hangszere?

Egyáltalán nem.

Ha az ember normálisan él, ha nem alkoholista, ha nem dohányozza halálra magát, akkor egy hideg ital, vasárnap kora este a teraszon egy jó szivar, vagy pipa abszolút belefér.

Persze van, hogy beteg az ember... Én asztmás voltam, az nehéz volt. Ami még inkább megterhelő az, ha zsinórban kell sokat énekelni. Előfordult a pályámon, hogy négy nap alatt öt előadást kellett énekelnem. Az nehéz volt.

Korábban azt mondta, hogy a szakma, a színház fontos, de igyekszik ezt nem túldimenzionálni. Mindezt úgy, hogy alig van szabadideje, gyakorlatilag négy hete egyeztetünk arról, hogy mikor találkozzunk, annyira kevés ideje van.

Ez egy munka, amelyet rendesen el kell végezni, tehetség és tudás szerint. Az éneklést, a színházvezetést, vagy akár a tanítást. Ugyanígy tennék, ha cipőfelsőrész készítő lennék. Ebben nincs semmi nagy szentséges titok. Magában a művészetben persze van. Brahmsot tanítok például egész évben, hogy ahhoz hogyan közelítek, és mit gondolok arról, hogyan adom át az anyagot, az nagyon fontos. Abban vannak csodálatos titkok.

Biztosan ismeri a 70-30- as arányszámot...

Persze.

Előbbiből sokak szerint szorgalom kell ennyi, utóbbiból tehetség. No de ezt leginkább a hangszeresekre mondják. Vitatkozik azzal, ha én azt állítom, hogy ez az énekesekre nem igaz, hiszen ha nincs meg az adottság, mondjuk önnél a kiváló orgánum, testalkat, akkor lehet valaki a világ legszorgalmasabb embere, nem fog eredményeket elérni?

Na jó, de minden egyes orgánum jó lehet valamire. Nekem az enyém persze nagyon tetszik – viccelek csak (miközben mondja, nevet). Egy csomó világhírű nagy énekes van, akiknek nekem nem tetszik a hangja. De attól ők nagy művészek. Igen, persze kell hozzá egy hang, de tudja, hogy hány ember rohangál itt előttünk a Liszt Ferenc téren (az interjú a Zeneakadémián készült – a szerk.), akinek jó hangja van, de nem tud róla? Nekem volt egy kollégám – rengeteget énekeltem vele Amerikában és Németországban is -, aki 42 éves korában vette észre, hogy van valamilyen adottsága. Előtte kikötői munkás volt. Minden adott volt nála, a muzikalitása, a hangja, minden. Óriási énekes volt.

Ön pedig lakatosipari szakmunkásképzőt végzett...

Ötéves koromban szüleim észrevették a tehetséget, csakhogy rossz tanuló voltam, és nem vettek föl gimnáziumba. Az én időmben – „bezzeg az én időmben" – kellett egy 4,5-ös átlag ahhoz, hogy egyáltalán gimnáziumba lehessen menni. A 3,8-cal nem nagyon lehetett mit keresni! Egyébként, ha egy fiatalember elmegy 14 évesen egy gyárba dolgozni, az nem olyan nagy baj.

Az igaz, hogy ott is mindig énekelgetett? Ne haragudjon, hogy ezt a szót használom: énekelgetett, de gondolom, nem a Don Giovanniból adott elő részleteket a kollégáknak.

Nem, ebben a korban – 14 évesen – a gyerekek mást énekelnek. Például az összes Illés számot. Vagy: „Isten véled, édes Piroskám". Meg 14 évesen az ember mit tud? Semmit. Sokat járok színházba, nem csak Pécsett, Pesten is, és nagyszerű előadásokat látok. Odaszögeznek valamivel a székbe, és nem tudok elmozdulni. Az maga a varázslat. De a színész is ugyanúgy beleizzad a próbába, ugyanúgy kétkedik, ugyanúgy lehet rossz, kirohanhat a próbáról sértődötten, lehet rossz napja, lehet jó napja.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Kováts Kolos például úgy fogalmazott nekem néhány napja, hogy addig marad színpadon, amíg illúziót tud kelteni. Erről mit gondol?

Hogy az illúzió nagyon fontos! Nagyon fontos nekem is, színészként és rendezőként is.

Ön mikor hitte el végérvényesen, hogy tud illúziót kelteni? Mondjuk miután nagyon fiatalon megnyerte Philadelphiában az első Pavarotti-énekversenyt? Illetve kellett-e ez ahhoz, hogy tudja, hogy ön nemcsak Magyarországon, hanem a világon is a szűk értelemben vett elithez tartozik?

Azt nem tudom, hogy mennyire tartozom az elithez, vagy, ha igen, akkor miben. Én már az amerikai előtt két versenyt megnyertem. Egyet Pármában, egyet itthon Budapesten. A Pavarotti-verseny nyilvánvalóan nagyon kinyitotta a pályámat. De előtte én már énekeltem a Bohéméletet, Traviatát Hamburgban, tehát tudtam, hogy mit jelent kiállni a színpadra, és megpróbálni olyannak lenni, hogy az emberek elhiggyék, hogy Mimi szerelmes ebbe a Rodolfba.

Régen egyébként ez nem volt elvárás.

Mire gondol?

Arra az illúzióra, amit egy szép nő és egy szép férfi kelt a színpadon.

Azt mondja, ha néhány évtizeddel ezelőtt felment a színpadra, egy nem kimondottan jóképű férfi, és egy nem tökéletes alakú nő, és nekik a szerepük szerint annak kellett volna lenni, azt elnézték nekik?

Ha gyönyörűen énekelt – operáról beszélek most – akkor igen. Akkor elnéztek neki mindent.

Ez ma már máshogy van?

Igen. Hála istennek! Én fogom rendezni Pécsett ősszel Massenet Manonját, és a meghallgatáson bizony nagyon erős szempont volt, hogy a szerepeket olyanoknak adjam, akik nagyon jól énekelnek, és illúziókeltők. Ha felnézek a színpadra, és nincs az az illúzióm, hogy valakibe bele tudok szeretni, mert úgy néz ki, hogy bele lehet szeretni, akkor baj van. Akkor is, ha gyönyörűen énekel, ha a hangi adottságai megvannak. Ha ilyen előfordul, nem tudom ráosztani a szerepet, mert nem hiszek neki. Érti a konfliktust? Ez egy nagyon nehéz helyzet. A mai színházban igen, nagyon fontos az, hogy elhiggyem, hogy a Violetta tüdőbeteg, és vékony, és meg fog halni, és hogy van valami elképesztő varázsa.

Tudja, hogy ezzel sok embert fog megbántani?

Már megbántottam korábban is.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Szóval azt mondja, csak azok léphetnek önnél színpadra, akiknek a hangjuk mellett – ha az adott szerep azt követeli – a külsejük is tökéletes, és nem köt kompromisszumokat?

Nem szeretnék.

Egy olyan színház, mint a Pécsi Nemzeti Színház, és egy olyan intézmény, amely ezt a nevet viseli, az bizonyos dolgokban kérlelhetetlen kell, hogy legyen. Megpróbálok olyan szerepet találni mindenkire, amire alkalmas az alkata, a teste, a hangja és a felkészültsége.

Mondok egy példát, hogy mindenki tisztán lásson, aki ezt olvassa: én Pavarottival nagyon jóban voltam, szinte baráti viszonyba kerültünk, miután a versenyét megnyertem. Sokat jött az előadásomra, én az övére. A világ egyik legcsodálatosabb előadója volt. Varázslatosan énekelt, tökéletes technikai tudással.

Volt egy előadása a Metropolitanben. Én nézőként ültem ott. Egy Tosca, ahol Luciano Pavarotti Cavaradossi és Montserrat Caballé Tosca volt. Ők a világ legnagyobb énekesei voltak, de nagyon rosszul éreztem magam, amikor színpadra léptek, mert ott állt Luciano, akkor körülbelül 160 kiló volt, Caballé meg 140. Mindketten istenadta tehetségek, de a külsejük szempontjából alkalmatlanok a szerepre.

Ön felteszem akkor bőven 100 kiló alatt volt.

Én akkor voltam 85. Nehezen hiszem el - még akkor is, ha világhírű -, hogy egy énekes el tudja velem hitetni, hogy ő a tüdőbeteg Mimi, és az éhező Rodolfo, akinek nincs pénze, ha kövér. Ha ezt a szerepet játssza, nem lehet ilyen alkatú. Én azt szeretném szinkronba hozni, hogy jól énekeljen, rendben legyen a hangja, és ha ránézzek, elhiggyem, hogy ez tényleg egy éhező poéta. Ez nagyon nehéz, mert halálra bántok vele sok embert.

Akkor tegyünk rá még egy lapáttal! Mi van akkor, ha egy tehetségkutatóban kell dönteni arról, hogy egy olyan, aki nem tölti be a színpadot, nyerhet-e?

Ha én a zsűriben ülnék, biztosan nemmel szavaznék. A mostani tehetségkutatóknak vannak vadhajtásai, amelyek nem jók. Én például a Virtuózokban nem mennék filmzenék felé. Ahogy nem kacsintgatnék kifelé könnyebb populáris műfajok felé sem. Más... Az a pech - az enyém -, hogy azokat a darabokat, amelyeket énekeltek, vagy énekeltem, vagy rendeztem, hangról hangra ismerem a kottáját, és bizony volt olyan versenyző, aki ezt a versenyt megnyerte, és mondjuk hat oldalon a kottában volt 42 hiba.Intonációban?

Nem, abban az utasításban, amelyet a szerző előírt, hogy így kell csinálni. Hogy „itt piano van, itt crescendo ott, gyorsítás, itt nincs korona, itt van..." Ez a szám, amit mondtam nem túlzás.

Ön, amikor rendez, ragaszkodik ahhoz, hogy a kottában leírt piano valóban piano legyen?

Igen, nagyon, de ez nemcsak a halk vagy hangos éneklésre vonatkozik, hanem minden – a szerző által leírt - kottafejre. Mondok egy példát: a Macbethet rendeztem most. Előszedtem Verdi levelezését, és amit utasításként írt, az volt, hogy „nem ismerem el a karmesterek és az énekesek alkotói jogát, én vagyok az alkotó, kötelesek azt énekelni, amit én leírtam". Ha meghallgatjuk a világ legismertebb Macbeth-felvételeit, és közben nézzük a kottát, azt látjuk, hogy hemzseg a hibáktól. Olyan hibáktól, amelyektől Verdi haja az égnek állna, ha élne. Mindez azért van, mert nagyon sok énekes, és nagyon sok karmester elmegy a popularitás irányába, hogy az énekes „inkább álljon meg azon a hangon, mert akkor nagyobb lesz a siker". Holott a szerző nem írt olyan kiállást, sőt odaírta a kottába, hogy in tempo, azaz tempóban! Ezekben az elvárásokban én kérlelhetetlen vagyok.

Mi van azokkal a darabokkal, amelyek jóval korábban íródtak, azokban az időkben, amikor a hangszereken még nem lehetett azt és úgy előadni, ahogyan most? Mondok egy példát: ma már teljesen más vonót használnak, mint mondjuk 150 éve, amikor még egy jóval ívesebbet használtak. Ma bizonyos darabokat dupla tempóban adnak elő, mint akkor.

Mi a zene időben elfoglalt helye? „Sém nemzé Lámeket, és élt 800 évig" – írja a Biblia. Egy emberi élet
léptékében a 800 év értelmezhetetlen, hacsak nem generációk sorában gondolkodunk. Sokszor gondolom, hogy a zenében is csak érzések, és nem konkrétumok alapján értelmezhető a tempó. Hogy mi a tempója egy zeneműnek az - ha a szerző írt metronóm jelzést - egyértelmű. Azonban az esetek igen nagy részében csak karakterjelzést írt, mint pl. andante, allegro, grave... és még többtucatnyi hasonló utasítás. Ez a tény ad bizonyos szabadságot az előadónak, hiszen mindenki a saját mércéje szerint értelmezi, mondjuk az andante jelzést. Andare, magyarul annyit tesz, menni. Én ilyen gyorsan megyek, más lassabban vagy gyorsabban. Grave, szélesen. Igen, de milyen szélesen? Mit jelent ez? Hogyan kell szélesen énekelni? Elsősorban technikai utasítás ez, ami a hang képzésére vonatkozik, vagy zenei elvárás? Ennek eldöntése a művészi szabadságra tartozik. Aztán ott vannak azok a szerzők, akik egyáltalán nem írtak a kottafejeken túl utasításokat, hiszen többnyire maguk vagy növendékeik adták elő a műveiket. Ők pedig tudták hogyan akarják. Néhányan közülük talán nem is gondolták, hogy műveik évszázadokig fennmaradnak. Ha meghallgatjuk Richter és Gould Bach-felvételeit, jó példát hallunk a tempó különféle értelmezésére. Mégis, mindkét előadó zseniális.

A korabeli vagy régi hangszerek alkalmazása nemes törekvés, hiszen hallhatjuk azokat a színeket –furcsa, de színeket hallani is lehet –, melyek századokkal korábban voltak hallhatók. Magam kevésbé rajongok ezért, mert sokszor hallom hamisnak. Egyébként, ha az időutazás valóra válna, és Bachot meginvitálnánk a MÜPA koncerttermébe, hogy hallgassa meg a Wohltemperietes Klaviert egy Fazioli zongorán, azt hiszem elájulna a hangzás gyönyörűségétől.

És mi a helyzet a modern technikának azzal a részével, amelyet a színpadon tud használni? Például egy fényjáték. Ezeket szereti használni?

Ha annak van egy funkciója, akkor igen. Ha nem önmagért való. Ha elhiszem azt a rendezésben, a színpadra állítás eszközeiben, hogy mondjuk a Bohémélet a Hold bázison játszódik, akkor jó. Akkor jó az is, hogy kimennek Holdport gyűjteni. Persze nehezen hinném ezt el, de némi esély lenne rá... mindent meg lehet csinálni.

Szereti ezeket a modern dolgokat?

Nem. Én a művet soha nem arra használom, hogy üzenjek a mának. Mondhatok egy példát. Ugye, miről szól a Macbeth: patak vér és a zsarnokság. Ezt meg lehet rendezni így is, úgy is. Bármelyik nagy
XX. századi politikus maszkját rá lehet adni a Macbethet játszó színészre. De én azt gondolom, ha a darab zseniális, akkor a közönséget nem kell befolyásolni. Majd ő megérti, ha akarja, vagy ha nem akarja, nem érti meg. Én nem szeretem, ha rám tukmálnak valamit, nem szeretem, ha azt mondják, ez a párhuzam a mai korral. Ilyen szempontból nem akarok üzenni. Egyébként meg, ha megtenném, meghamisítanám a darabot. Én szeretem azt, ha elengedi a fantáziáját a közönség.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Rendezőként, úgy, hogy több évtizedes énekesi múlt van ön mögött, nagyjából vagy szinte pontosan tudja, hogy mi forog az adott énekes fejében, hagyja, hogy a kollégái öncélúak legyenek? És ha észreveszi, mit tesz?

Ordítok, mint a sakál. Ezt nem a hangerőre, hanem egy ragadozó kitartására értem. De a rendező a főpróbán elengedi a darabot, és azután a bemutatón az történik, amit a művészek csinálnak. Én minden alkalommal, mielőtt az első próbák elkezdődtek volna, leültem a karmesterrel, és végigbeszéltem a darabot hangról hangra, hogy én azt hogyan képzelem el, miért gondolom, hogy így legyen. Még egy példát: a Machbeth egy világhírű felvételen, világhírű karmester, nagyon nagy énekesek, imádom őket, hallgatom a felvételt s egyszerre hallom, más hangot énekel a tenor. Fél hanggal följebb énekel egy magas hangot, így abból „bé"-lesz, „bebé" helyett azért, mert akkor hosszabb lesz a taps. Szerintem ez Verdi zenéjének legyilkolása! A kétszer alterált „bebé" ugyanis fájdalmat, az egyszer alterált „bé" hősiességet fejez ki. Így a zene mondanivalója sérül, hovatovább, pusztul. Elnézést, ha túl szakmai lettem volna.

Jelenet a Pécsi Nemzeti Színházban futó A Denevér című előadásbólForrás: Mihály László

És ilyen esetben ön azt mondja, hogy nem, márpedig az a hang nem az a hang?

Pontosan.

Mi van akkor, ha a próbán ezt megbeszélték, aztán az előadáson mégsem úgy csinálja?

Ilyen van. Utána valaminek történnie kell. Egy színház vezetője egy dolgot tehet, hogy minden előadáson ott van, és nézi. Ha az adott konfliktus nem tisztázódik a sorozat végéig, akkor az az énekes ott többet nem énekelhet. Pont. Másutt meg csinálhatja, amit akar. De ilyen nem nagyon fordul elő. Egyébként annyira ránevelték arra a közönséget, hogy ezeket az úgynevezett zsonglőrködő pillanatokat szeresse, és azt tartsa etalonnak, hogy ezt várják el. Pedig érdemes volna végignézni a kottákat. Én azt kérem itt a Zeneakadémián a növendékektől, hogy ne hallgassák meg, hogy az adott darabot hogyan énekelte, a „Z" vagy a „K". Ha úgy énekelem az adott darabot, ahogy előttem ez vagy az a művész, akkor az szellemi restség. Én szeretnék tradícióteremtő lenni. Én azt várom a növendékeimtől, hogy ők teremtsenek tradíciót, hogy úgy csinálják, ahogy előtte senki, kottahűen, átéléssel. A Bohéméletben a tenorária vége jó példa. Ott a „c" ossziában van írva az ária végén, és ráadásul nem is abban a ritmusban, ahogy éneklik, ott a „c" csak egy érintett „c", és az sem kötelező.

Ön ezt hogy énekelte?

Hátha a karmester azt mondta, hogy „állj meg a „c"-n, akkor megálltam. A karmester a zenei irányító, azt nem tehettem meg, hogy én megyek tovább, a zenekar meg nem. Én ezzel mindig harcoltam és küzdöttem. Természetesen, ha itt ezt a Zeneakadémián, a vizsgán valaki úgy énekelné, ahogy azt a szerző írta, akkor nagyon sokan azt mondanák, „hogy mi az, elment a magassága?" Tudja nekem ez a bajom az egésszel, hogy egy kicsit beáldozunk a valódi szent művészetből a hírnév miatt. Azért, hogy azt mondják, hogy „hallottad milyen hosszan énekelte a „c"-t?"De nem arról beszélnek, hogy a szöveg mit jelent a Bohéméletben, és hogy miért írta úgy a szerző, oda nem jut el, nemcsak a közönség, hanem a szakma egy része sem. Hú, de fognak szeretni ezek után...

Azzal kezdtük az interjút, hogy a következő 3-4 hete gyakorlatilag betelt, de mennyire van
betáblázva az egész éve, mire jut, mire hagy időt?

2018-19-re minden be van tervezve, tudom, és persze a tanítás is fix.