Egyszer még vissza tudták csábítani a világhírű énekesnőt, többször már nem

2018.11.25. 16:48

Pontosan 25 évet énekelt a legmagasabb szinten a világhírű operaénekes, Kasza Katalin. Aztán visszavonult. Hogy így fog tenni, azt már 18 évesen megfogadta, mert hallott egy énekest, akinek szerinte már nem kellett volna színpadra állnia. A 25 év alatt azonban többek között fellépett a Covent Gardenben is. A 70-es évek egyik ünnepelt sztárja volt, a nagy drámai szopránok egyike. Visszavonulása után egyszer sikerült visszacsábítani a színpadra, igaz, ehhez a világhírű karmesterre, Yurij Simonovra is szükség volt. Az énekesnő az Origónak többek között azt mondta: „Engem odaállított a teremtő a színpadra. Mindenestől. A figurámat, a hangomat, minden adottságomat.”

Jó pár hete egyeztetünk arról, hogy mikor találkozhatunk. De ennek megvan az oka, az elmúlt időszakban minden idejét lekötötte az új kötete.

Az új kötetem címe Skarlát öv. Elvittem Lator Lászlónak pénteken, és már vasárnap csengett a telefonom, és azt mondta Lator László, hogy ez nagy szerelem. És valóban, ez egy nagy szerelmes verseskötet. Állítólag fantasztikus versek vannak benne. Pedig én kritikusa vagyok önmagamnak. Valóban van benne néhány nagyon jó vers.

Kasza KatalinFotó: Polyák Attila - Origo

Még azután is kritikus saját műveivel, hogy leadta őket, vagy addigra már megbarátkozik velük?

Amikor megvan a vers, elolvasom, érzékelem, hogy jó, vagy nem, hogy maradjon, vagy sem. Az új verseimet egy hang inspirálta, egy hang, amelyet a rádióban hallottam. Az új kötetem a zene nyelvére fordítva egy variáció. Variáció egy hangra.

Lefordította a verseit a zene nyelvére, miközben az egész életét talán ez a két dolog határozza meg a leginkább: a zene és a vers.

Miből gondolja ezt?

Úgy tudom, már hároméves korában rendszeresen kérték: „Katika, tessék énekelni!”, ha vendégek érkeztek, néhány évvel később pedig versmondó versenyeket nyert, azután pedig következett a páratlan énekesi karrierje és a versírás.

Említette, hogy sokszor kértek arra: „Katika, tessék énekelni” – és ez tényleg így volt. Az ember életében meghatározó az, amire vissza tud emlékezni – korai gyermekéveiből –, az mindig sokatmondó. Az emlékezetem egy képet őrzött meg... A hely, ahonnan jövök, Szentmihálytelek, ahol annak idején apám bérelt egy kocsmát, hogy meg tudjon élni a család.Oda mindennap bejött egy csodálatosan szép, mesebeli öregember, hófehér szakálla volt, óriási bajusza, hófehér haja, úgy hívták, hogy Szeles Jani bácsi. Mindig odaültetett a térdére, és ezt mondta: »Kati, énekelj!« És én énekeltem úgy, ahogy a levegőt vettem.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Mi lett volna önnel, ha a bölcsészkaron végez? Merthogy csak oda adta be a felvételijét a gimnázium után, a Zeneakadémiára nem.

Akkor egészen biztosan tanár lennék. A történet arról szól, hogy az énektanárom barátja volt Rösler Endre, aki lejött Szegedre, és meghallgatott engem. Azt mondta, hogy abban a pillanatban jöjjek fel Budapestre, hogy a Zeneakadémián is meghallgassanak.

Ragaszkodom a kérdésemhez! Hogy bírta volna ön, aki a színpadra született, hogy gyerekeket tanítson? Mi lett volna, ha akkor Rösler Endre, a Zeneakadémia tanára nem megy le Szegedre?

A költészet is tanít!

Azt mondja, hogy a versei által így is tanár lett?

Abszolút! Van egy versem, amely az első kötetemben jelent meg: az a címe, hogy a Szavak hatalma.

„Ne félj a kimondott szavaktól,

Hisz látod az arcukat,

Válaszra várnak, csendesen, hogy

Te is megmutasd arcodat.

De félj, a mélyben kimondatlanul élő szavaktól,

Arcuk örökre rejtve marad,

Csak erejüket érzed, ahogy

Belülről formálják az arcodat”

Lator László a következőt mondta: Katalin, amit leírt, az már ott is marad. Jól gondolja meg, hogy mit ír le!

Idézettel válaszolok: „Tanulom a sikert és a bukást.” Ezt is ön írta. Önnek utóbbit is tanulnia kellett, hiszen mi, kívülállók csak az önt körülvevő – mondjuk így – csillogást látjuk.

Ezt a versemet Az istenek alkonya Brünnhildéje inspirálta. Amikor ott van a szerencsétlen, nyomorult asszony, és azt mondja, hogy: „Tanulom a fájdalmat úgy, mint ahogy senki még nem tanulta.” Wagner Az istenek alkonyában egy világot teremtett, és mélyen belelátott az emberi lélekbe és az időbe. Direkt nem azt mondom, hogy prófétikusan!

Azt mondja, hogy az életéről írt, miközben most egy szerepéről beszél. Akkor ön nemcsak belebújt egy szerepbe, hanem azt meg is élte? Mert ha ez így van, akkor a bukás nem az öné volt, hanem azé, akit akkor alakított.

Nem, nem. Nem vagyok annak híve, hogy egy művész a szerepeit a privát életébe kivigye, de a színpadon magától értődően azt az életet élje, annak teljességében: és akkor mondják, ő az, akit éppen alakít. Minthogy sok nézőtől hallottam magam is: szemükbe égett a kép, ahogy a Kundrit a harmadik felvonásban játszott.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Volt rá alkalom, hogy egy szereptől nehezen tudott elszakadni?

Egyetlenegy szerep volt, ami a szó szoros értelmében olyan erőteljes energiával átsugárzott a privát életembe. (Kasza Katalin nem mondta el, hogy mi volt ez a szerep - a szerk.)

Korábban azt mondta, hogy Wagner elindult egy úton az első darabjával, aztán az utolsóval megérkezett az út végére...

Én Wagner minden darabjának tudom a női szerepét. Van, amelyiket nem énekeltem el, de mindegyiket tudom.

És azt is mondta, hogy amikor Wagner utolsó művének a női szerepét eljátszotta, az út végére ért...

Amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, a Csarnok áriát daloltam el. 18 éves voltam. 25 évesen végeztem a Zeneakadémián. Én akkor, 18 évesen tudtam kottát olvasni, de mást nem. Zongorázni is a Zeneakadémián kezdtem. Akkor még volt két előkészítő, mert bizonyos dolgokat be kellett pótolni. Ez alatt a hét év alatt rengeteg előadást hallottam. Az egyik ilyen előadáson – magától értetődő módon a színésznő nevét nem mondom – azt mondtam magamban: »Uram, ha én 25 évet énekelhetek azon a szinten, amire a hangszer a torkomban képes, akkor, amilyen állapotban leszek, leteszem a hangszeremet, a köntösömet, abbahagyom.«

Mert úgy érezte, hogy a színésznőnek, akit látott, már nem kellett volna fölmennie a színpadra?

Igen. Amikor közeledtem a karrierem végéhez – akkor én asszony voltam –, a férjemnek erről beszéltem, ő mosolygott, és az mondta, majd meglátjuk. Meglátták,

25 év után valóban letettem a hangszeremet, a palástomat, és a Parsifallal elbúcsúztam.

Vérteskozmán éltem. Apám azt mondta, hogy ez a hely a világ vége. Egyszer csak nyílik a kiskert ajtaja. Kit látnak szemeim, Kovács János karnagy úr és a Nagy Viktor jöttek le hozzám.

Merthogy még egy szerepre azért elcsábították...

Akkor újították fel Nagy Viktor rendezésében a Ringet, és szükségük volt egy Brünnhildére.

Úgy tudom, hogy nem mondott rögtön igent.

Természetesen! Mondtam, hogy kell egy hónap, amíg fényesítem a hangomat, azután majd meglátjuk.

Abban, hogy végül elvállalta a szerepet, mennyire volt döntő tényező, hogy a világhírű karmesterrel, Jurij Simonovval dolgozhatott együtt?

Egyértelműen. Az ő kedvéért vállaltam el.

Mit érzett, amikor két év után ismét a közönség elé állt?

Engem odaállított a teremtő a színpadra. Mindenestől. A figurámat, a hangomat, minden adottságomat. De ez nem azért van bennem, hogy csak a színpadon legyek. Nem! Ez a hangszer, ami a torkomban van, ez bizonyos szerepekre született. Nem véletlenül vagyok Wagner-énekes. Nem véletlenül daloltam azokat a nagy drámai szerepeket, amelyeket daloltam. Ez a hangszer van a torkomban. Amikor 25 évesen bekerültem az Operába, abban a pillanatban ott voltak azok a szerepek, amelyek tényleg óriásiak, mint a hegycsúcsok.

A Zeneakadémia és az Operaház közötti út, úgy gondolom, nem volt minden átmenet nélküli. Lukács Miklós volt akkor a Zeneakadémia tanszékvezetője és az Operaház vezetője is. Ez mennyiben segítette önt?

Lukács Miklós köztudottan nagyon szerette Wagnert. Lukács Miklós személye meghatározó a pályám indulásában. Tőle tanultam Wagnert énekelni. Fantasztikus volt az az intelligencia, ami áradt belőle. Az a magától értetődő természetes állapot, ahogy zenélt. Nemcsak Wagnert daloltam vele, hanem többek között Richard Strauss Saloméját is, ami rendkívül izgalmas volt. Rendkívüli volt, hogy ezt a zenét milyen elegánsan vezényelte, és érezte a másféle kitágulását. Elképesztő módon figyelt a művészeire.

A walkürt daloltam a Covent Gardenben. Két nappal a hazaérkezésem után felhívott, és azt kérte tőlem, hogy ugorjak be Janáček Jenufa című operájába. Azt mondtam: „Direktor úr, tegnapelőtt daloltam A walkürt, ami egy magas, ez pedig egy mély fekvésű darab. Nem tehetem meg.” Azonnal megértette, elfogadta a döntésemet.

Akár csak ez az egy történet is megerősít abban, hogy a művésznek tudnia kell igent vagy nemet mondania. És ha egy művész nem tud nemet mondani, mert úgy gondolja, hogy az neki kárára válik, azt rosszul teszi.

Volt olyan, hogy megpróbáltak önre erőltetni egy szerepet?

Nem volt. És akkor egy másik direktor neve is legyen itt, Mihály Andrásé. Daloltam Erkel Bánk bánjában Gertrudist. Az egy mezzo szerep. Nekem valóban egy mélyebb fekvésben is szól a hangom, de én nem egy mezzoszoprán énekes, hanem egy drámai szoprán vagyok. Amikor a játszott előadások alapján úgy éreztem, hogy nem érzem jól magam, azt mondtam a direktor úrnak, hogy ezt a szerepet szeretném visszaadni. Ő elfogadta a döntésemet.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Az egyik verseskötetét Ferencsik János emlékének ajánlotta. Felteszem, vele is különleges kapcsolata volt...

Igen, a verseskötet címe: Egy lélek útja a mindenségben, Kundri versek. Ha azt kérné, hogy művésznő, summázza, hogy az élettörténetében mi az a három a szerep, ami a „leg” volt, akkor ezt válaszolnám: mind a három Ferencsik Jánoshoz társul. Az egyik a Fidelio rádiófelvétele, a Florestan, Simándi Józseffel. Ha már beszéltünk korábban a bukásról, hát nekem a legnagyobb bukásom a Fidelio színpadi változata volt a kritikusok szerint.

Foglalkozott ezzel valaha, hogy mit írnak, mit gondolnak önről mások? Tudtak rossz napot szerezni önnek?

Nem. Neki az a dolga, ha úgy gondolta, úgy gondolta... De jól emlékszem arra, hogy amikor nem sokkal később hazamentem, anyám kérdezte: „Hogy vagy kicsikém, hát ez borzasztó!”Miután én erőteljes kritikával illettem azt a produkciót, nem is rejtettem véka alá a véleményem, azt mondtam: valakin csattanni kellett az ostornak. Én voltam az, akin csattant. Én egyetlen premier után nem mentem át az Operaklubba. Kivétel volt ez az egy. Jól emlékszem, hogy az előadás után Mihály Andrásnak a következőt mondtam: »Örülök, hogy mezítláb is feljutottam a Himalájára!« Mire gondolok a hasonlattal: a premier és a főpróba egymás utáni napon volt, és a főpróba nyilvános volt. Magától értetődő, hogy nem teljes hanggal énekeltem. Túl azon, hogy Beethovent énekelni csak úgy lehet, ha valamilyen módon az ember közelít a hangszeres éneklési módhoz. Az áriában, megkockáztatom, a kürtökkel konkurál az énekszólam.

Volt még két szerep...

A második a Kékszakállú, amiről főiskolás koromban, nem csak álmodni nem álmodtam, még csak nem is gondoltam rá. Tudtam, hogy van, foglalkoztatott is, hiszen a Kékszakállú a férfi és a nő kapcsolatának bibliája. Ezt játszottam filmen, lemezre daloltam, és óriási, hogy benne lehettem egy olyan tíz évében, amelyben az Operaház járta a fesztiválokat a három Bartókkal, a Kékszakállúval, A fából faragott királyfival és A csodálatos mandarinnal. Judit szerepére Melis György választott ki. És a harmadik szerep a Parsifal, amely Ferencsik János vágya volt, hogy bemutatásra kerüljön. Abban a korszakban, amikor éltünk, nem volt bemutatható. Óriási nagy dolognak tartom, és operatörténeti jelentőségűnek, hogy ebből a premierből lemez készült. Az a folyamat, ahogy mi erre készültünk – hat előadás ment az Erkel Színházban, egy gombostűt nem lehetett leejteni, annyi néző volt –, az a szereposztás, az tényleg olyan volt, hogy így visszagondolva rá, azt mondom: Ha semmi mást nem daloltam volna el, csak ezt, akkor is azt mondanám: »Igen, köszönöm az Úrnak, hogy ott lehettem.«

Budapest, 1976. január 11. Kasza Katalin Richard Strauss: Elektra című operájában a Magyar Állami Operaházban. A darabot Békés András rendezteForrás: MTI/Keleti Éva

 

Azt látom, hogy elképesztő aktív, hiszen most jelent meg a legújabb verseskötete, de meséljen egy picit, hogyan éli a mindennapjait?

Megjelent már négy verseskötetem, az ötödiken dolgozom. Dolgozom a mesémen, és műfordítással foglalkozom, Szergej Jeszenyin verseit fordítom. Ebben erőteljesen ösztökél Lator László is.

Az interjút a világhírű énekesnő az Út közben című versével zárta le, amelyet el is mondott.

„Tanulom az örömöt és a bánatot,

A mosoly és a könny gyöngyház fényű ragyogását.

Tanulom a sikert és a bukást,

A magasság és a mélység szédítő vonzását.

Tanulom az igazságot és a hazugságot,

A hó és a vér megfejthetetlen titkát.

Tanulom az életet és a halált,

A sírás és a csönd örök minisztériumát.”

Az interjú rendhagyó módon ér véget. Kasza Katalin egy kérdést tesz fel, nekem, önöknek, mindenkinek:

Elhiszi, hogy minden embert ezt tanulja?