Az egyetemek és a katedrapolitizálás

2018.12.05. 08:56

Az előadóteremben, ahol az ember szemben ül a hallgatóival, ott nekik nincs szavuk, ott a tanár beszél. Felelőtlenségnek tartom, ha az oktató kihasználja azt a körülményt, hogy a hallgatóknak előmenetelük végett látogatniuk kell kollégiumát, ahol senki sem száll vele szembe bírálóan, s ahelyett, hogy feladata szerint hasznukra lenne ismereteivel és tudományos tapasztalataival, személyes politikai felfogásának bélyegét nyomja rájuk. (...) A prófétának és a demagógnak megmondatott: »Menj ki az utcára és szólj nyilvánosan.« Vagyis oda, ahol lehetséges a bírálat.”

A fenti mondatok akár ma is elhangozhattak volna, jelen idejüket csak a régies nyelvezet teszi idézőjelbe. Valójában Max Weber mondja mindezt száz évvel ezelőtt, 1917-ben a Tudomány mint hivatás című előadásában. Weber személye azért különösen érdekes, mert a hazai egyetemek humántudományi fakultásain neve a legbefolyásosabb, legkiemelkedőbb szerzők között szerepel. Ő az, aki a tudomány művelését az erkölcs horizontján fogalmazta meg. A tudományos tevékenység tehát etikai értelemben elköteleződést is jelent: az igazság keresését, az ebben megmutatkozó alázatot és önmérsékletet.

Weber – hivatkozott előadásában – két érvelést vonultat fel a katedrapolitizálás ellen. Az egyik a fent idézett erkölcsi argumentum, ami a diák és a tanár szükségképpen aszimmetrikus pozíciójából indul ki. Ebből az aszimmetrikus helyzetből önmagában következnek erkölcsi imperatívuszok: a tanár nem teheti meg, hogy visszaél hatalmával, és ezt az aszimmetriát arra használja fel, hogy „személyes politikai felfogásának bélyegét nyomja rá” hallgatóira. A hallgatóknak ugyanis „nincs szavuk”, a tanár az, aki beszél.

Weber érvelésének másik iránya magának a tudománynak a működését érinti.

A valódi tanár azonban nagyon is óvakodik attól, hogy a katedráról – akár nyíltan, akár sugalmazottan – valamilyen állásfoglalást erőszakoljon a diákra, hiszen ez volna a legillojálisabb akkor, amikor »maguk a tények beszélnek«. (...) Megeshet, hogy nem sikerül teljesen kiiktatnia szubjektív rokonszenvét. Ekkor viszont saját lelkiismeretének fóruma előtt kell szembenéznie a legélesebb kritikával. És ez nem bizonyít semmit, hiszen másfajta, tisztán ténybeli tévedések is lehetségesek, melyek mégsem cáfolnának rá arra a kötelességére, hogy az igazságra törekedjék. A politikai állásfoglalást tisztán tudományos szempontból is, sőt éppen ebből a szempontból utasítom el. Hajlandó vagyok pontról pontra kimutatni, hogy történészeink munkáiban, amint a tudomány embere a saját értékítéletével hozakodik elő, vége a tények teljes megértésének.”

Ebben az esetben a „tények” és az „igazságra törekvés” tudományos erőfeszítésének logikája áll szemben a politizálással, az értékítéletekkel, azaz végső soron a „prófétával” és a „demagóggal”. S itt most tekintsünk el a politikai filozófia tudományosságára irányuló nevezetes vitától, Weber és Leo Strauss szellemi ütközetétől a tudományok objektív és értéksemleges voltáról. Itt most egy másik vitáról van szó, hogy a tudomány meg tudja-e védeni autonómiáját a politikától abban az értelemben, hogy maga a tudós meg tudja-e állni, van-e benne annyi önmérséklet, alázat és tudományos igazság iránti elköteleződés, hogy nem vedlik át a katedrán prófétává és demagóggá.
A próféta és a demagóg kifejezések nem számítanak pejoratív vagy lekicsinylő szófordulatoknak. Egyszerűen azt jelölik, hogy a politikai nyilvánosság piacterein más szabályok szerint folyik a vita, mint a tudomány „piacán”. Weber állítása az igazságról nem ismeretelméleti jellegű, hanem a tudományos tudás autonómiájáról szól. A tudomány autonómiája nem keletkezik magától. Nem jön létre az igazsághoz fűződő erkölcsi elköteleződés nélkül. Nem jön létre alázat és önmérséklet nélkül. És felveti a személyes felelősség kérdését: ha a tudós elbukik abban a vállalkozásában, hogy tisztán az igazságra törekedjen, és engedi, hogy a katedrán démonjai kerítsék hatalmába, akkor el kell számolnia lelkiismeretével, és vállalnia kell normasértéséért a felelősséget. Tehát nemcsak a politika, hanem a tudomány is lehet diabolikus. Ez manapság nem magától értetődő. Sőt, a probléma, amivel szembe kell néznünk, jóval komolyabb annál, mint hogy egy-két figyelmetlen oktató szidja a kormányt, vagy az ellenzéket az egyetemi előadások alatt.

Itt érkezünk el a humántudományok (mint a szociológia, a pszichológia, a politológia stb.) és vele a nagybetűs egyetem leértékelődésének kérdéséhez. A katedrapolitizálás ugyanis nem csak a csípős megjegyzések, a viccek, a gúny vagy az aktuálpolitikai szólamok formáját öltheti fel.

„Hogyan lehetne elérni azt, hogy a hívő katolikus és a szabadkőműves az egyház és az állam formáit vagy a vallás történetét tárgyaló kollégium során – vagy e dolgokról valaha is – ugyanarra az értékelésre jusson? Ez kizárt. S az egyetemi tanárnak mégis arra kell törekednie, és saját magával szemben azt a követelményt kell támasztania, hogy mindketten egyaránt hasznosíthassák az általa nyújtott ismereteket és módszereket.”

Weber határozott választóvonalat húz a hit/meggyőződés és a tudomány közé. Ez a tudományos tudás tulajdonképpeni autonómiája az egyetem értelme. A „tények” és az „igazság” nem önmagukban való, naivan evidens fogalmak, hanem olyan gyakorlati eljárások, elemzések, paradigmák, diskurzusok eredményei, amelyeket az adott korszak tudományos közössége – észszerű vita és verseny keretei között – elismer. A tudományos igazság, a tények, az állítások falszifikálhatósága és verifikálhatósága a tudomány birodalmához tartozik, a hitek, meggyőződések, az agitáció, a démonok nemcsak kívül esnek a tudomány fennhatóságán, de rombolják, leértékelik, korrumpálják is a tudományos tevékenységet.

Szocialista tudomány, iszlám tudomány, protestáns tudomány nincs. Ahogy aktivista, feminista, zöld- vagy „gay” tudomány sincs. A társadalmi nemek tanulmányozása, azaz a „gender studies” sem önálló tudomány, hanem politikai filozófia, ideológia és aktivizmus keveréke. Mint ilyen, azaz mint politikai gyakorlat, teljesen legitim. Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy az egyetem, pontosabban a katedra a tudomány helye, akkor nem való oda, hiszen próféták és demagógok művelik.

Hogy kerül akkor mégis az egyetemre? Erre a választ a posztmodern szellemi mozgalom sikerében és óriási befolyásában kell keresni. A folyamat a '70-es évek óta zajlik. Mára érte el azt a hőfokot, hogy Európa és az USA (illetve Kanada) egyetemei a humán diszciplínák esetében képtelenek betölteni korábbi funkcióikat.

Ez persze nem minden előzmény nélkül történt. A második világháború, a totalitarizmusok pusztítása után jelent meg és erősödött fel az a gondolat, hogy a tudomány pacifikál. Az egyetemek a demokratizálás hadállásai lettek. Nemcsak abban az értelemben, hogy az egyetemhez való hozzáférést kiterjesztették (ami helyes), hanem elsősorban azzal, ahogy a tudományos tevékenység végzéséhez közelítettek. Korábban a tudományos igazság feltárása eredetiséget feltételezett. Az eredeti elmék tárták fel az igazságot. A pacifikáló tudomány azonban az igazság feltárását is „demokratizálta”. Az eredetiség kiszorításával minden látszólag módszeresen megfogalmazott állítás egyenértékűvé válik, nincs különbség. A kutatási területek folyamatos keletkezésével, végeláthatatlan szaporodásával azonban szinte ellenőrizhetetlenné váltak a maguknak automatikusan tudományos autoritást követelő állítások és eredmények. Ha egy kutatási területnek mindössze 4-5 képviselője van, akkor nincs olyan, aki vitába szálljon velük, vagy ellenőrizze őket. Erre utalnak a közelmúlt tudományos botrányai, mint az ismert folyóiratokban sikeresen elhelyezett kamutanulmányok ügye. A fiktív (látszólag tudományos zsargonban) megírt szövegek abszurd tudományos állításokat tettek, mégis átmentek a folyóiratok szerkesztőinek ellenőrzésén, és megjelenhettek, mert megfeleltek olyan politikai, ideológiai előfeltevéseknek, amelyek ma az uralkodó újbaloldal toposzai (kisebbségek védelme, identitáspolitika).

Vegyük például az úgynevezett „whiteness studiest”. Saját állítása szerint ez egy olyan interdiszciplináris kutatási terület, ami a „fehérség” (fehér faji identitás) társadalmi és ideológiai konstrukciójával foglalkozik, vagyis azzal, hogy a „fehér ember” hogyan igazolta felsőbbrendűségét, és hogyan jelölte ki saját „privilegizált pozícióját” a kisebbségi csoportok felett. Nos, ez a posztmodern „tudomány”. Politikai pozíciók és identitások „kutatása”.

A posztmodern két lépésben függesztette fel az egyetem és a tudomány autoritását és vele autonómiáját (politikától való elkülönülését). Az első lépés filozófiai, a második primér módon politikai.
A posztmodern képviselői a nyelv és a tudás korlátjaira (a „valóság”, a „tények”, az „igazság” megragadására tett kísérlet értelmében), paradox természetére hívják fel a figyelmet. Minden szöveg, minden állítás többféleképpen olvasható és értelmezhető, sőt elvi síkon a lehetséges interpretációk, olvasatok száma végtelen. Ha ez nem elég, a tudományos szövegek tele vannak fogalmi ellentmondásokkal és paradoxonokkal, amelyek szigorú értelmezési, olvasási stratégiákkal felszínre hozhatók (ezt az eljárást hívják dekonstrukciónak).

Érvelésük e tekintetben teljesen akceptálható, hiszen olyan, az emberi állapotot érintő kérdésről van szó, ami a Biblia és a keresztény kulturális hagyomány számára sem újdonság. A nyelvek bábeli zűrzavarának toposza például erről szól. Pontosabban arról az „emberi gőgről”, hogy az egységes, tökéletes nyelv megteremtésével és technikai eszközeinkkel elérnék a földről a „mennyországot”.

A végesség (mint tökéletlenség és lezáratlanság), illetve az inkoherencia léte az emberi tudás alapállapota. Az egyik klasszikus pszichológiai kísérletben például arra kérik a résztvevőket, hogy egyikük meséljen el egy történetet a csoport egy kiválasztott tagjának, majd az mesélje tovább a következőnek, az is a következőnek és így tovább. A kör végén a történet felismerhetetlenül eltorzul, nem is hasonlít az eredetire. Mindenki a maga nyelve, ismeretei, tudása és képzeletének korlátoltsága okán elvesz és hozzátesz a sztorihoz, míg a végén egy új történet születik. Ez emberi alapállapot.

A cikk folytatásához kérjük lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő