Egy háromszáz éve tervezett, de soha meg nem valósuló tervet, a Duna-Tisza csatornát is bevett a választási programjába az MSZP és a Jobbik. A terv megvalósítása százmilliárdokba kerülne, a két párt képviselői pedig eltérően ítélik meg, miért is lenne szükség rá: a Jobbik hajózna, az MSZP inkább öntözne.

A Jobbik és az MSZP általában semmiben nem mért egyet, választási programjukban mégis van egy közös pont: mindkét párt megépítené a Duna-Tisza csatornát. "Kezdeményezzük a Dunát a Tiszával összekötő, feladatát tekintve többcélú mesterséges csatorna megépítését" - írja a Jobbik, míg az MSZP szerint "vidéki munkahelyek ezreit lehet létrehozni a Duna-Tisza csatorna megépítésének előkészítésével".

A Jobbik szerint a csatorna azért lenne fontos, mert "megoldja az öntözéssel és a belvízlevezetéssel kapcsolatos problémákat, és alkalmassá válik hajózási célokra is." Az MSZP is hasonló módon közelíti meg a kérdést: szerintük a csatorna legfőbb jótéteménye az lenne, hogy "vidéki munkahelyek ezreit lehet létrehozni" a megépítésének előkészítésével, az öntözés fejlesztésével és a hajózás feltételeinek megteremtésével", de meg lehetne akadályozni a Homokhátság elszikesedését is.

A csatornaépítés nem egyszerű feladat, hiszen a Duna vizét körülbelül 90 méteres tengerszint feletti magasságból zsilipekkel kellene felemelni 200 méter fölé, majd szintén zsilipekkel le kell vezetni a Tisza 80 méteres szintjére. Bár a pártok programjai nem foglalkoznak a költségekkel, létezik becslés arról, mennyibe kerülne egy ilyen csatorna. Nemcsók János korábbi kormánybiztos egy 2008 augusztusában rendezett konferencián 150-200 milliárd forintos költségekről beszélt, bár ezt szerinte 50-90 százalékban uniós támogatásból lehetne finanszírozni.

Egy 300 éves terv

A Duna-Tisza csatorna tervét nem a mai pártok találták ki, az ötlet lassan 300 éves. Dillher báró, Szolnok parancsnoka 1715-ben terjesztette a bécsi udvar elé egy Pesttől Szolnokig vezető, a Dunát a Tiszával összekapcsoló, hajózható csatorna tervét. A báró szerint a csatornát "minden nehézség nélkül és csekély költséggel" meg lehetett volna építeni, segítségével pedig az erdélyi só és fa, illetve a tiszai hal is eljuthatott volna Budára, majd a Dunán a birodalom nyugati tartományaiba.

Egy másik Duna-Tisza csatorna később meg is valósul: a valaha Ferenc-csatornának, ma szerbül Veliki kanalnak hívott mesterséges vízfolyás 118 kilométer hosszan húzódik a mai Szerbiában Bezdán és Óbecse között. Van egy leágazása - korábban Ferenc József-csatorna, ma Mali kanal néven -, amely Sztapárnál indul és Újvidéknél éri el a Dunát. A Ferenc-csatornát még 1793-ban kezdték építeni, 1802-ben adták át. Bár azóta többször modernizálták, mára elvesztette a jelentőségét.

A báró nagyszabású terve azonban majdnem 300 éve pihen a bécsi levéltárban, bár az ötletet időről időre elővették: 1789-ben Schönstem Ferenc udvari tanácsos javasolta Bécsnek egy Pest-Szolnok hajócsatorna építését, báró Podmaniczky József 1803-ban terjesztette fel az udvarnak a tervet, 1805-ben Vedres István, szegedi földmérő írt könyvet egy Szeged-Pest csatornáról, az 1840-es Országgyűlés pedig még törvényt is alkotott "a Dunát a Tiszával összekötő csatornáról".

20 kilométert már kiástak a csatornából (zöld), de a neheze még hátra van (piros)

A kiegyezés után, 1868-ban gróf Míkó Imre közmunka- és közlekedésügyi miniszter terjesztette elő a Duna-Tisza csatorna megépítését, amire a dualizmus idején, majd a két világháború közt többféle terv is született: összesen 11 különböző nyomvonalat vizsgáltak meg. 1943-ban törvényjavaslatot is benyújtottak, de az építkezés csak a II. világháború után, 1947-ben indult meg. A csatorna Dunaharasztinál ágazott ki a Ráczkevei Duna-ágból, de a kubikusok csak a 22 kilométerre fekvő Dabasig jutottak, amikor az építkezést leállították.

Mit szállítunk és hová?

"Ez egy klasszikus magyar történet" - mondta az [origo]-nak Hajdú Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának tudományos tanácsadója, aki szerint a szándék mindig megvolt, de hol a háború, hol a pénzhiány akadályozta a csatorna megépítését. "Minden korszaknak megvolt a maga korszellemének megfelelő indoka a csatornára, ma éppen a Homokhátság kiszáradása" - mondta a tudományos tanácsadó.

Hajdú szerint a technológiai feltételek adottak, tehát meg lehetne építeni a csatornát, de csak akkor érdemes, ha pontosan tudjuk, mihez kezdenénk vele: milyen környezeti hatásai lennének, mit öntöznénk a vizével, illetve mit szállítanánk rajta és hova. "Amikor komolyan tervezték a csatornát, akkor Budapest még a legnagyobb malomipari központ volt a világon" - emlékeztetett Hajdú arra, hogy az eredeti elképzelések szerint a csatornán jutott volna el a mezőgazdasági tömegáru a fővárosba.

Hasonlóan fogalmazott egy korábbi konferencián Orlóci István, a műegyetem docense, aki szerint a csatorna tervezésekor az első és legfontosabb feladat a cél megfogalmazása lenne. A csatorna korábbi története szerinte szőrszálhasogató viták és személyes sérelmek története is, és ezek a viták nem a célokról, hanem a műszaki részletekről zajlottak. Orlóci előadásában úgy vélte, a csatorna megvalósítását a mindenkori kormányok nem ellenzők hatására, hanem a támogatók vitáitól elbizonytalanodva odázták el.

Víz kell, csatorna nem biztos

"A lényeg az összeköttetés. Az, hogy mit szállítunk, majd adja magát" - mondta az [origo]-nak Kepli Lajos, a Jobbik mezőgazdasági kabinetjének vezetője, aki szerint jelzésértékű, hogy a választási programban a csatorna a közlekedés és a nem a környezetvédelem fejezetében szerepel. Balogh László képviselő, az MSZP Bács-Kiskun megyei elnöke szerint azonban a csatorna főként a Homokhát vízpótlását szolgálhatná, hajózhatóvá csak akkor lehetne tenni, ha megépülne a dunai és a tiszai vízlépcsőrendszer is.

"Gazdasági és hajózási okokkal pillanatnyilag kevéssé támasztható alá a szükségessége" - mondta Csatári Bálint, az MTA Alföldi Tudományos Intézetének munkatársa, aki tavaly a kormány megbízásából egy stratégiai kutatást készített a Duna-Tisza csatornáról, illetve a térség vízpótlásáról. Szerinte egyértelmű, hogy a mezőgazdaságnak és az élővilágnak is szüksége van vízpótlásra, hiszen az elmúlt 20-30 évben jelentősen csökkent a talajvíz szintje és több száz tavacska tűnt el a környékről.

A politikusok is kezdik érezni, hogy valamit tenni kell, de egyszerűbb azt mondani, hogy legyen csatorna, mint a vizes élőhelyek rehabilitációjáról beszélni - véli Csatári, aki munkatársaival együtt három lehetséges forgatókönyvet vázolt fel:  az első szerint nem teszünk semmit, ami a környék elnéptelenedéséhez vezet. A második szerint komplex programokkal, köztük kisebb csatornák hálózatával pótolják a vizet, rehabilitálják a tájat. Ha ezt nem teszik, akkor lehet szükség a harmadik forgatókönyv megvalósítására, a Duna-Tisza csatorna megépítésére.