"Régen a történelemnek több köze volt a kitalált világhoz" - a Veritas szerzői a történelemről és Be

Vágólapra másolva!
A Nyitott Könyvműhely és a Libri közös játékának nyertesei egy egész napot tölthettek együtt Rita Monaldival és Francesco Sortival, a történelmi krimisorozatáról ismert szerzőpárossal. A sajtó képviselőivel kiegészült csapatot a Veritas című harmadik regény színhelyére, a Bécs melletti Neugebäu kastélyba kalauzolta az írópáros. A kihalt épület falai között járva megismerkedtünk a hely történetével, és bebarangoltuk a könyv fontosabb állomásait. Később maguk a szerzők meséltek nekünk olaszországi helyzetükről és a sorozat negyedik kötetéről. Kastélymustra és interjú Bécsből.
Vágólapra másolva!
Fotó: Iván Tünde
Simléderes sapka és cvikker: Rita Monaldi és Francesco Sorti, a szerzők

Rita Monaldi és Francesco Sorti neve elsősorban arról vált híressé, hogy történelmi könyvsorozatuk megjelenése - pontosabban az első rész, az Imprimatur - kisebb botrányt kavart Olaszországban. Ma már elég nehéz kiemelkedni a történelmi témájú krimik rengetegéből, hiszen egy-egy "leleplező" vagy "lebilincselő" jelzővel ellátott thriller nem feltétlenül lépi át a könyvfogyasztók ingerküszöbét. Ezek után nem meglepő, ha valaki előnyt szeretne kovácsolni a botrányszagú kritikákból is. Rita Monaldi és Francesco Sorti pedig igen okosan lovagolták meg azt a félig-meddig igaz történetet, hogy könyveiket "betiltották" Olaszországban. Persze a vatikáni indexen messze nem szerepel a mű, de egy kis katolikus felzúdulás mindig rásegít a példányszámokra.

Első kötetük, az Imprimatur XI. Ince pápa sötét üzelmeit tárta fel, ugyanis bizonyítékokat vonultat fel arról, hogy a pápa pénzzel támogatta a protestáns Orániai Vilmost. Ha ez igaz, akkor tényleg nem szép húzás a katolikus egységet bomlasztani, miközben a törökök már Bécset ostromolják. A sorozat folytatásai, a Secretum és a Veritas is különböző történelmi összeesküvésekről szeretné lerántani a leplet, előbbi a spanyol örökösödési háborúval, utóbbi pedig I. József rejtélyes halálával kapcsolatban spekulál. Hogy mennyi igaz az összegereblyézett adatokból megkomponált történetekből, azt döntse el mindenki kedve szerint; a találkozó alkalmával nekünk arra nyílt lehetőségünk, hogy kicsit benézhessünk a kulisszák mögé, és kifaggathassuk a szerzőket.

Fotó: Iván Tünde
A reneszánsz kastély Bécs Simmering nevű külvárosában fekszik, Schwechat felé

Maroknyi csapatunk ellentétes érzelmekkel várakozott a Neugebäude tövében. A dermesztő hidegben kitartóan, ámde némileg értetlenül tébláboltak a szerencsés kiválasztottak. Ezért jöttünk el idáig? A vasráccsal elzárt épületrész üresen tátongó udvara nem volt éppen hívogató látvány. Lepukkant környezet, még egy tábla sem jelzi, hogy hol is vagyunk. Elmélkedésemnek a parkoló taxi vetett véget, amiből ruganyosan pattantak ki a szerzők és két gyermekük. A páros nem mindennapi külsejével hamar elvonta a figyelmet a lerobbant falakról. Francesco simléderes sapkájában és cvikkerében egy 18. századi úrra, esetleg egy történelmi film forgatásáról elszabadult statisztára emlékeztetett; Rita eszméletlen vörös hajával pedig olyan érzést keltett az emberben, mintha egy képregény lapjairól szökött volna el.

Az olajozott marketinggépezet szabta őket ilyenre vagy saját elhatározásukból néznek ki úgy, mint két őrült? Ha engem kérdeztek, inkább az utóbbira tippelek... De az biztos, hogy mindkettő jelenség. Azonnal csevegni kezdtek, és bocsánatunkért esedeztek a késésük miatt. Mire beléptünk a kastélyba, már le is vették a lábukról a jelenlévőket.

Fotó: Iván Tünde
A kastélybelső is elvesztette régi pompáját

A csapat navigálását a szerzők elegánsan átpasszolták a kirendelt, fancsali arcú osztrák idegenvezetőnek, aki nem győzte hangoztatni a szerzőpáros szakmai megbízhatóságával szemben támasztott kételyeit. Annyit azért mindenképpen érdemes elmondani a kastélyról, hogy II. Miksa kezdte építtetni még valamikor az 1560-as évek végén. Az épület folyamatos tartózkodásra teljesen alkalmatlan volt a téli hidegek miatt, funkcióját tekintve tehát csak a bécsiek nyári szórakozását pezsdítette volna fel. Mint egy XVI. századi bevásárlóközpont, parkkal kiegészítve.

Miksa utódai viszont sportot űztek abból, hogy ki tudja ügyesebben tönkrevágni a félkész épületet. Így lett először lőporraktár, majd Mária Terézia adott parancsot az értékesebb darabok elszállíttatására, hogy azokat Schönbrunnban épülő palotájában hasznosíthassa újra. A legrosszabb mégis az, hogy csak a kastély kisebb része látogatható, merthogy a parkban temető, a könyvben is emlegetett aranycsillogású kupola alatt pedig krematórium működik. Ha eddig bárkinek is lettek volna illúziói, akkor mostanra valószínűleg világossá vált, hogy ebből a szellemkastélyból tényleg semmi sem maradt a falakon kívül: Francesco Sorti érzékletes leírásával élve "lenyúzták róla a bőrt".

Fotó: Iván Tünde
A labdaház, ahol a regényben a repülő hajót tárolták

Természetesen mindannyian arra voltunk kíváncsiak, hogy milyenek is valójában a regényben fontos szerepet játszó helyszínek. Egy nagyobb épületszárny felderítése után a Veritas főhősének képzeletbeli nyomait követve a labdaházhoz és a vadállatok lakhelyéhez érkeztünk. A labdaház ma már nem egy fedetlen terem, hanem keresztgerendákkal és tetővel lezárt helyiség. A történet szerint itt pihent az a Portugáliából érkező repülő hajó, amely többször is a levegőbe emelte a regény különböző szereplőit. A titokzatos szerkezetnek természetesen hűlt helyét találtuk, mégis azt méregettük, hogy vajon mekkora lehetett és hogyan szállhatott fel az óriási monstrum.

Utána betekintettünk a vadállatok árkába is, ahol azon vitatkoztunk, hogy milyen ragadozók lakhattak itt 300 évvel ezelőtt és hogyan játszódhatott le a könyv egyik kulcsjelenetében a szökés. Egy szóval: újra éltük az egész történetet, és bár a szerzőpárost már a túra tizedik percében elrabolta egy forgatócsoport, mi remekül elszórakoztattuk magunkat a könyv megidézésével.

Fotó: Iván Tünde
Ahol a vadállatok éltek

A túra után Rita Monaldi és Francesco Sorti egy bécsi étteremben adtak interjút, közben végig ott rohangált körülöttünk egyik gyerekük is. Találjátok ki, hogy hívják. Atto. A házaspár történelem iránti fanatizmusa láthatóan nem ismer határokat, a könyvbeli Melani apát után nevezték el a fiukat. És még mondja valaki, hogy nem őrültek meg.


* * *

"RÉGEN AZ SEM VOLT FONTOS, HOGY A SZTORI IGAZ-E"

Fotó: Iván Tünde

- Könyvsorozatuk harmadik kötete szeptemberben jelent meg Magyarországon. A Veritas még izgalmasabb volt számunkra, hiszen magyar vonatkozása is van. Hogyan találták rá Zsupán Kálmán karakterére?

R. M.: - Zsupán Kálmán először Strauss A cigánybáró című operettjében (Jókai Mór azonos című novellája alapján íródott- a szerk.) tűnik fel, de Kálmán Imre is újból megidézi a Marica grófnő-ben. Ő az egyetlen olyan alak, aki két operettben is szerepel. Nagyon híres, klasszikus magyar figurája a bécsi operettnek. Jó szerető, extrovertált férfi.

- Ez az önök elképzeléseit is tükrözi a magyarokról?

R. M.: - A miénket nem, hiszen az olaszok túl messze vannak Magyarországtól ahhoz, hogy ilyen sztereotípiáik lehessenek. Az osztrák férfiak viszont tényleg félnek a magyaroktól!

- A sorozatnak világszerte igen erős a promóciója. A legtöbb kampány a könyvek olaszországi bojkottját emeli ki, sok kiadó úgy állítja be, mintha a Vatikán betiltotta volna a könyvüket. Ez nem zavarja önöket?

R. M.: - Most már kilenc éve tart ez a történet, így számunkra tulajdonképpen réginek számít. Ebben a kilenc évben semmi sem változott Olaszországban: még mindig ott van Silvio Berlusconi, még mindig tragikus a gazdaság és a munkaerőpiac helyzete, és ez csak egyre rosszabb lesz. Sajnos nemzetközi szinten is borzasztó az olaszok híre. Amíg ez nem változik, amíg nem bukik meg ez a rendszer, addig teljesen biztos, hogy számunkra sem lesz elmozdulás.

- Tehát nem áll szándékukban visszatérni Olaszországba?

R. M.: - Mi szeretnénk visszamenni...

F. S.: - Volt egy hosszú beszélgetésünk a CEO-val, ami a harmadik legnagyobb olasz kiadócsoport a Mondadori és a Rizzoli után. Luigi Spagnol azt mondta nekünk: "Mint kiadó, azt mondom, hogy publikáljátok a könyveteket Olaszországban; mint a barátotok viszont azt ajánlom: ne tegyétek." Erre azt mondtam: "Őszintén szólva, ha te nem ajánlod, akkor mégis miért kéne megtennünk?"

R. M.: - Azt is hozzátette: "Éppen csak hogy visszaértek Olaszországba, darabokra fognak szedni titeket".

F. S.: - Ha ő mondja ezt, akkor miért kéne kockáztatnunk? Jól tudja, hogy mi folyik arrafelé...

- Miért azt választották, hogy íróként - és nem történészként - szeretnének foglalkozni a történelemmel?

F. S.: - Az elmúlt századokat, ezen belül akár az ókor világát vagy a reneszánszt tekintve elmondhatjuk, hogy történésznek lenni nem jelentette azt, hogy valaki tudós is egyben. Történetet kellett tudni mesélni, és még csak az sem volt fontos, hogy a sztori maga igaz-e: a lényeg csak annyi, hogy tanítson valamit. Tehát az egésznek sokkal több köze volt egy kitalált világhoz, mint az objektív tények tudományos reprezentációjához, ahogyan mostanában a történelemről gondolkodunk. Ha nem tudsz jól történetet mesélni, akkor jó történész sem vagy. Hogy tulajdonképpen mi is és milyennek is kell lennie a történelemnek, az nagyban függ a történelmi időtől. Talán ötven, esetleg száz év múlva újból visszatértünk a régi felfogáshoz: ahhoz, hogy megtanítsuk és elmagyarázzuk a történelmet, először mesemondóvá kell válnunk. Az olvasók szívéig akarunk eljutni, és nem csak az eszükre szeretnénk hatni. Egy kitalált történeten keresztül ők maguk is sokkal szabadabban gondolkodhatnak. Egy regénnyel sokkal több lehetőséget adhatunk nekik arra, hogy maguk értékelhessék a tartalmat: lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó; lehet, hogy igaz és az is lehet, hogy nem, de mégis belemennek a játékba. Nem az a célunk, hogy meggyőzzük az embereket a saját elképzelésinkről - persze nekünk is megvan a véleményünk -, elsősorban azt az örömet akarjuk átadni, amit mi is éreztünk bizonyos történelmi korok tanulmányozásakor.

Fotó: Iván Tünde

- Mégis mit szeretnének megmutatni az olvasóknak?

F. S.: - Hogy a sztereotípiák például nem mindig bizonyulnak olyannyira igaznak, mint amennyire tűnnek. Itt van a szabadidő kérdése. Egy 17. századi embernek sokkal több szabadideje volt, de miért is? Azért, mert volt egy csomó vallási ünnep - amiket persze később eltöröltek -, így az emberek sokkal több időt szentelhettek a családjuknak, a hobbijuknak, a szükségleteiknek. Tehát a régebbi korok életminősége, amit borzasztóan barbárnak és primitívnek gondolunk, nem feltétlenül rosszabb, mint a miénk, vagy a 19. századé. De mint már az előbb is mondtam: senkit sem akarunk meggyőzni, viszont amit felfedeztünk, amit a saját szemünkkel láttunk, azt az olvasókkal is meg szeretnénk osztani.

- Mely "történetmesélők" inspirálták önöket az írás során?

R. M.: - Nehéz lenne kiemelni csak kettőt-hármat, de a Veritashoz például a legnagyobb inspirációt Karl Kraus, Luigi Pirandello és Marcel Proust adták.

- Most éppen a sorozat negyedik kötetén, a Mysterium-on dolgoznak. Hogyan fog folytatódni a történet?

F. S.: - A helyszín teljesen különbözni fog az első három kötetétől, mert kiemelt szerepet kap a tenger, egy hajó és egy sziget is. Atto Melani pedig fiatal lesz...

R. M.: - ... a narrátor viszont idős.

F. S.: - Megcserélődnek a szerepek. Többet viszont nem árulhatunk el.

- Ha bármelyik történelmi személlyel találkozhatnának, akkor kit választanának?

R. M.: - Én a Napkirállyal szeretnék találkozni. Olyan sok mindent akarok mondani neki, annyira mérges vagyok rá! Sok jó dolgot tehetett volna, ehelyett csomó galádságot csinált!

F. S.: - Jó választás lehetne a főhősünk, Atto Melani is. Hogy megláthassam, mennyire sikerült közel kerülnünk a személyiségéhez.

R. M.: - Nekem ezt nem kell tudnom. Én abban hiszek, hogy már nagyon is jól ismerem Atto Melanit...