Feldmár-játékunk nyertesei

A jó könyvek sorsa az, hogy filmre vigyék őket, és ez nem működik fordítva. Általában. Fliegauf Benedek 2001-ben forgatott filmjéről azonban még azt sem mondhatjuk, hogy filmnek olyan nagyon jó lenne: száztíz percen keresztül nem látunk mást, mint egy szemüveges arcot - Feldmár Andrásét -, amint nagy átéléssel magyaráz, amúgy érdekes dolgokról.

Könyvbe való dolgokról. Kézbe véve Fliegauf Benedek Van élet a halál előtt? című munkáját, szinte érthetetlen, hogy miért kellett három évet várni arra, hogy egy jó - de legalábbis érdekfeszítő - beszélgetés megtalálja méltó helyét. Mert a könyvet forgatva, lapozgatva kétségtelen, hogy Feldmár András jobban mutat, többet mond, és picit még nagyobbnak is látszik papíron, mint celluloidon.

Amit Feldmárról tudni érdemes: magyar születésű, Kanadában élő pszichológus és pszichoterapeuta. Nem mond se kevesebbet, se többet, mint hogy a szellemi paralízisből fel kell ébredni. Szellemi paralízisen nagyjából ilyeneket kell érteni: neveltetés, televízió, velünk született naivitás, vagy mindez együtt, kicsit radikálisabban: maga a társadalom. Az ébredéshez pedig szinte minden eszköz felhasználható, még azok is, amelyek amúgy tiltólistán vannak - vallja Feldmár.

Vannak persze gondok is a lázadással: Feldmár igazi bogaras ember, nagy vehemenciával írja le véleményét régen bizonyított tényekről (neki más a véleménye a skizofréniáról, mondjuk). Van az a rossz szokása is, hogy meggyőződésből ír, így hát egyszerűen muszáj elgondolkodni tézisein. Ez pedig nagyon fel tudja zaklatni az embert.

Helyes dolog-e felnőtt embereknek LSD-t adni, hogy ezáltal ráébredjenek: egész addigi életük hazugság volt, és most ideje újrakezdeni. Feldmár szerint igen, de vigyázzunk, nem kell feltétlenül hinnünk neki, ettől ő is óva inti az olvasót. Hiszen a kérdés lényegét - az LSD-től mint veszélyforrástól akár tekintsünk is el most - már Ibsen is megfogalmazta a Vadkacsá-ban, a világ pedig azóta is folyamatosan minimum érvel, de legalább megoszlik, foggal-körömmel küzd pró és kontra.

Az élőszóból tehát rögzített beszélgetés, abból pedig forgatható, idézhető, bármikor elővehető dokumentum - könyv - születik. Kérdés az is, hogy ez jót tesz-e nekünk, olvasóknak. Mert Feldmár azt mondja, hogy maradjunk szkeptikusak, mert ő is az, és ne higgyünk, hanem tapasztaljunk - ezt mintha már Locke és Hume is mondta volna úgy pár száz éve -, de azért. Innen egy logikusan szervezett elme gyorsan eljut odáig, hogy a Pitagorasz-tételt mindig csak akkor hiheti el, ha előtte be is bizonyítja. Paradox módon Feldmár az összes bizalmunkat próbára teszi, feldobja, hogy összes eddigi érzékelésünket a világ árnyékos oldaláról gyűjtöttük, ugyanakkor azt is állítja: lehet, hogy ő sem mond igazat.

Ahhoz, hogy ebből a teremtett helyzetből Fliegauf íróként, Feldmár pedig riportalanyként a helyére kerüljön, borzasztóan nagy, vakító igazságok kellenek. Minimum egy barlang-hasonlat a maga korában. Ha ez nem jön össze, akkor Fliegauf és Feldmár kéz a kézben vesztik hitelüket, nem a felét, hanem az egészet. A Van élet a halál előtt? tehát biztosan nem egy középszerű könyv - de legalábbis érdekfeszítő -, a képzeletbeli tudásskálán mindig csak az ellentétes pólusokon lehet helye. Mi drukkolunk, de azért tartunk egy Platón-kötetet is az éjjeliszekrényen.

Krich Balázs