Porra sör

A Sziget felhozatalán végignézve nyugodtan mondhatjuk: kedvenc fesztiválunk az évek óta tartó átalakulás végéhez vagy talán épp egy szép új világ kezdetéhez érkezett. Hová tűntek a nagyszínpadról a kilencvenes években természetesnek számító húzónevek? Mi keresnivalója van egy eredetében és szellemiségében egyértelműen alternatív fesztivál fő produkciói között a konzumzenének? A Sugababes láttán minden bizonnyal a legtöbb veterán szigetlakónak marokba szorul majd a mancsa az egy éve remegve várt söröspohár körül (felháborodni a Tilos-helyszín hiányán is lehet, ha már itt tartunk). Fanyalgással vegyes nosztalgiázás helyett azonban lássuk, minek lehet örülni idén a Hajógyárin. Mert ok - még az elmúlt évek programjának fényében is vagy inkább főleg abban - akad bőven.

A Sziget szervezői honlapjukon is "Fesztiválok a Fesztiválban" szlogennel harangozták be az idei programot, hogy tudatos átalakításról van szó, vagy utólag feltűnt, nem tudjuk. Tény, hogy a tervezett 350 ezer látogató mellett lehetetlen úgy alakítani a zenei kínálatot, hogy a nagyszínpad kedvenceire mindenki egy emberként tomboljon, ugyanakkor a kisebb helyszíneken is inspiráló, ismeretlen hangzásokkal találkozhasson. A költségvetés átcsoportosítása nyilvánvalóan a nagyszínpadot tépázta meg a legjobban, nyertünk azonban egy kifejezetten nívós világzenei színpadot, az elektronikus műfajok kedvelői pedig olyan nevekkel találkozhatnak, melyek még a régió legjobbjának kikiáltott szerbiai Exitet is a földbe döngölik, annak ellenére is, hogy hozzánk többségében a régi iskola mestereit hívták meg. A megrögzött metálrajongókat valószínűleg nem vigasztalja, hogy ezentúl klezmerre vagy kimunkált négynegyedekre is rophatják, éppen ezért fogadjuk el, hogy a rendszerint leglátogatottabb, szombati nap csak az övéké - legalábbis a nagyszínpad fellépőit tekintve. Vigasztalásul talán annyit még, hogy bár a nagy klasszikusok idén nem melegváltásban jönnek, a rock 'n roll azért tovább él: hol Rachid Taha hordozza a zászlót, hol az Electric Eel Shock uszít majd lázadásra.

Az első nap mindjárt a sokat emlegetett multikulti közepébe csöppenünk a Nagyszínpad előtt: sátorveréshez a Third World rasztafárijai szolgáltatják majd a zenei kíséretet. Bob Marley és Peter Tosh örökösei nem felejtették el, honnan is jöttek: repertoárjukban a roots reagae és a dancehall ugyanolyan hangsúllyal szerepel, mint a divatosabb r'n'b vagy a reneszánszát élő funk. Ha a jó idő is úgy akarja, felejthetetlen fejbólogatásban lesz részünk a délutáni napsütésben, és iskolapéldát kapunk abból, hogy milyen is volt a hangulat a jamaicai sound systemek környékén.

A harmadik világ természetesen egyszerű révületéből az angliai Sugababes rázza majd fel a közönséget, tegyük félre velük szemben a zsigerből fakadó elfogultságunkat. Ha mást nem is, annyit biztosan láthatunk tőlük, hogy mit tud egy angliai lánycsapat fesztiválkörnyezetben. Látatlanban merjük állítani, hogy biztosan többet, mint amennyi a magyar klónoktól stúdióban elvárható.

A fél nyolcas időpontot egy másik sound system, az Anima kapta meg, ennek pedig csak örülni lehet, mert egyből annyi szeretet árad majd a színpadról, ami legrosszabb esetben is kitart egy hétig. Ha az előző két csapatnak nem sikerül, az Anima biztosan közösséget kovácsol majd a megjelentekből, az első nap szokásos mohó sörfogyasztásával kalkulálva biztosra vehető, hogy a '68 alatt már mindenki bőszen ölelgeti egymást.

Minden idők egyik legsikeresebb szintipop duója

A nyitónapot a Pet Shop Boys zárja. Kétesélyes a dolog: vagy a régi slágereket szedik elő (West End Girls, Always on My Mind, It's a Sin), és akkor a harmincas korosztály végleg beadja a nosztalgiakulcsot, vagy előkerül a Nightlife is, akkor pedig garantált diszkórobbanásba torkollik az este. Lévén, hogy a hazai Pet Shop Boys-rajongótábor kemény magja napjainkban már valahol a kapuzárási pánik közelében jár, mi inkább az előbbi, nyugodtabb verzióhoz ragaszkodnánk.