Szinte pop

Az első napon rögtön nagy sumákság derült ki a Nagyszínpadon: a magyar közönség egyáltalán nincs tisztában a Pet Shop Boys-életművel - leszámítva az agyonjátszott slágereket, de inkább azoknak is csak a refrénjét -, viszont imád garattájékon elnyomott szintipop-hangzást imitálni. A brit duót láthatóan ez nem keserítette el, lányos zavarukban egyre-másra ontották magukból a slágereket, néhol talán túl is lőttek a célon.

Neil Tennant

Neil Tennantot és Chris Lowe-t figyelve a színpadon az jutott eszünkbe, hogy borzasztóan rossz lehet popsztárként megöregedni. Míg egykori slágereikre - West End Girls, Suburbia, It's a Sin, Always on My Mind - tömeges hisztériával és könnyes nosztalgiával reagált a közönség, addig életművük nagyobbik része - és valljuk be, a New York City Boy-t leszámítva az utolsó három lemezük anyaga - teljesen érintetlenül hagyta a hallgatóságot. Attól pedig, hogy nyolcvanas évek végén írt számaik ma is működnek, valahogy még kegyetlenebb lesz az egész.

Színpadi jelenlétükön azért érezhető volt a meghatódottság, jó régen játszhattak ennyi ember előtt. Tennant azzal is nyilvánvalóan tisztában van, hogy melyik számot hogyan kell előadni: a New York City Boy-t és az azt követő Always on My Mindot "Let's Disco" felkiáltással konferálta be, a Sziget sörön és zsírosdeszkán nevelt közönsége pedig mintegy elfeledkezve önmagáról, zenei ízléséről, sőt neveltetéséről, olyan idétlen riszálásba kezdett, ami erősen azt pedzegette, hogy igen, ez most belülről jön.

Ettől függetlenül arra nincs bocsánat, ha valaki előráncigálja Franki Valli Can't Take My Eyes Off You című szerzeményét, legyen bármekkora is a diszkóláz. Ezek után már a Where the Streets Have No Name feldolgozásának hallatán sem volt őszinte a mosolyunk, és sértődöttségünket azzal sem sikerült kiengesztelni, hogy Tennant egy bárszékről énekelve úgy andalította el a tízezres tömeget, mintha csak valami szombat esti lokálban játszana.

Az It's a Sin utolsó taktusaira azért megint felrázták a közönséget, és úgy eresztették neki a Sziget dzsungelének, hogy mindenki kicsit közelebb érezte magát a nyolcvanas évek neonfényben csillogó bájos ragacsos emlékéhez.