A haragos tömegek vidám szószólói

Újra végigfuttatta egyszer már bevált britpop-szimulátor szoftverjét a tömegeknek daloló és semmit sem kockáztató Kaiser Chiefs, továbbá befuthat Björk és Bowie zabigyereke, az eddig inkább undeground kultusznak örvendő Patrick Wolf, és minden háztartás megismerheti egy tizenéves új-zélandi szoprán nevét is.

Várakozások: Ha egy zenekar eladott hárommillió példányt a bemutatkozó lemezéből, és hónapok alatt az ismeretlenségből az egyik legnépszerűbb brit zenekarrá és első számú fesztiválkedvenccé vált, nyilván nem könnyű a folytatás. Úgy általában, egy nagyot szóló első album után mindig nehéz a második, és egyelőre az utóbbi évek brit gitárreneszánszának zenekarai többnyire bizony nehezen birkóznak meg a sikeres debütálás jelentette teherrel, és nincs ez másként a Kaiser Chiefsszel sem. Az öttagú leedsi együttes egyértelműen a legsikeresebb volt a 2005-ben nagylemezzel debütáló brit zenekarok közül, és mindezt főként a tíz évvel korábbi britpop-hőskorszak iránti leplezetlen tiszteletének köszönheti. A Parva nevű formáció romjain 2003-ban megalakuló Kaiser Chiefs ugyanis egyértelműen a Blur, és közvetve a Kinks, a Madness vagy a Jam nyomdokain haladva írt szórakoztató és energikus popdalokat, melyek közül több is (Oh My God, Everday I Love You Less And Less, I Predict A Riot) a brit slágerlista élvonalába került, mint ahogy az Employment című album is. Azt azonban már kezdettől fogva tudni lehetett, hogy ezt az egyértelmű "britpop hommage"-t nem lehet még egyszer elsütni, ha talpon akarnak maradni.

Eredmény: Eddig a 2004-2005-ös nemzedék sikeres brit gitárzenekarai közül talán csak a Franz Ferdinandnek sikerült valamelyest előrelépnie a második lemezén, a többiek fejlődése egyelőre nem látszik. A Kaiser Chiefs például most is megmutatja, hogy képes fülbemászó melódiákat, és spontán, szellemes popdalokat írni, ám a lemez olyan, mintha az Employment valamiféle utánnyomása lenne, vagy az onnét lemaradó dalokat gyűjtenék egy csokorba. A különbség annyi, hogy az első lemez energiától kicsattanó életvidámsága csak nyomokban lelhető fel, helyette kicsit nagyobb szerepet kap a gitár, a dallamok pedig ugyanúgy ismerősek. Mint tudjuk, a Kaiser Chiefs nagyszerűen sajátította el a nagy brit popzenekarok közös nevezőjeként funkcionáló formanyelvet, de ahhoz túl sokat nem tud hozzátenni (legfeljebb Ricky Wilsonék is léptek egyet a stadionrock irányába, ahogyan tette ezt a Killers vagy a Kasabian is). Míg az Employment minden "lopásával" együtt újszerű és szerethető volt (legalábbis kezdetben), ebből a lemezből ez a tulajdonság már hiányzik. A dalok nagy része hasonló kaptafára készült, bár ez nem is feltétlenül baj, inkább az a szándék látszik egyértelműnek, hogy a koncerteken (ami a zenekar igazi terepe) könnyen lehessen énekelni a kórusokat, és ezért sem lehet elmarasztalni az együttest, inkább csak frusztráló az ambíció ilyen mértékű hiánya. Még inkább frusztráló az, ahogyan a szövegekért leginkább felelős dobos, Nick Hodgson a szociálisan érzékeny nagy brit dalszerzők nyomába próbál lépni - ez bizony Ray Daviesnek is, Damon Albarnnak és a többi elődnek is sokkal jobban ment. A lemezt ennek ellenére nem kell majd félteni, a Ruby-n kívül is lesz rajta még néhány sláger, a Kaisers pedig a pesszimistább, komolyabbnak szánt szövegek ellenére megmarad a homlokráncolós és kozmopolita Bloc Party tréfás kedvű, sajátosan angol ellenpontjának.

Kiknek ajánlható: Aki az első lemezen a britpop-utalásokat és a dalok többségének kétségtelen sármját kedvelte, az csalódni fog, aki viszont koncerten, sörrel a kézben szeretné kiabálni a nem túl bonyolult dalszövegeket, annak nem lesz vele gondja.

Olyan, mint: Egy Oasis-feldolgozásokat játszó pub-rock banda átnyergel Blur-dalokra.