Játsszuk azt, hogy összeveszünk - nagy popzenei párharcok

2007.09.18. 17:55

A Beatles-Stones párharc szükségszerűen véget ért az előbbi zenekar feloszlásával, de utána is tömegével akadtak kiélezett párbajok. Ha a mostani, Kanye West - 50 Cent meccshez keresünk hasonlót, akkor a legjobb példa erre a 12 évvel ezelőtti Blur kontra Oasis csata volt, amely a "The Battle Of Britpop", azaz a britpop csatája néven került be a poptörténelembe, és szinte nincs újság, amely ne jegyezné meg ezt a mostani rapper rivalizálás kapcsán.

Bizonyos szempontból mindez a Beatles-Stones szembenállást idézte fel, hiszen itt is az intellektuális, kifinomult Blur csapott össze a bunkó, ösztönös Oasisszel, noha itt a valóság tényleg az volt, ami kívülről is látszott: az Oasist valóban észak-angliai, rosszhírű, munkásosztálybeli fiatalok alkották, míg a Blurt tényleg ártalmatlan londoni, középosztálybeli, művelt fiúk alkották.

Abban viszont, hogy a két zenekar ellentétéből ilyen kultúrtörténeti jelentőségű szembenállás lett, a legnagyobb szerepe mégiscsak a brit popsajtónak volt. Annak a brit popsajtónak, amely a kilencvenes évek elején talán létezése óta először pánikolt be, amikor hirtelen úgy tűnt, hogy Nagy-Britannia jelentéktelenségbe süllyed a Nirvana és a többi amerikai grunge zenekar diadalmenete közepette. Ilyenre odáig nem igazán volt példa, hiszen még ha nem is mindig a szigetország diktálta a trendeket, de legalább mindig életképes alternatívát vázolt fel az amerikaiakkal szemben, legyen szó punkról, heavy metálról vagy újhullámos szintipopról. A kilencvenes évekhez érve azonban a két akkori uralkodó zenei irányzat (a rave-et és a rockzenét szintetizáló Madchester és a gitárfüggönyös, leginkább maguknak való shoegazer zenekarok) hamar lefutottak anélkül, hogy komoly nyomot hagytak volna a világban.

1992-ben még tartott az elektronikus tánczenét a rockkal házasító zenekarok divatja, de sem a Carter USM, sem a Jesus Jones, sem társaik nem voltak képesek a világot meghódítani, és egyszerre a britek ott álltak a nagy semmi kellős közepén, miközben a rockvilág egy addig jelentéktelen amerikai város, Seattle nevétől volt hangos. Erre válaszul szép lassan megjelent néhány tehetséges brit zenekar, ám sem a Suede, sem az Auteurs, sem pedig a fokozatosan kiteljesedő Blur nem volt alkalmas arra, hogy ki lehessen nevezni új Beatlesnek. Ekkor jelent meg a színen a két Gallagher testvér zenekara, az Oasis, amely mintha mindenkinek a szívéből beszélt volna, és ráadásként megvolt bennük a potenciál ahhoz, hogy visszahódítsa a brit fiatalokat a grunge táborából.

1994-ben aztán a Blur megjelentette karrierje legjobb és legfontosabb lemezét, a Parklife-ot, amely nagyszerűen szintetizált szinte mindent, ami jó volt a brit pop azt megelőző három évtizedében, a Beatlestől a Sex Pistolson át a Madnessig, és ezzel a képzeletbeli verseny élére állt, és távolról követte a Suede és a Pulp, melyek azonban nem tudtak versenyezni a Parklife vonzerejével. Más volt viszont a helyzet az Oasisszel, amely már csak a kislemezeivel is példátlan hisztériát gerjesztett, és amikor az első album is nagy sikert aratott, már nyilvánvaló volt, hogy ez a két zenekar közül kerül ki a következő évek meghatározó jelentőségű brit zenekara.

1995 nyarára felforrósodott a hangulat, és amikor kiderült, hogy mindkét együttes augusztus 14-én jelenteti meg a készülőben levő új albuma első kislemezét, beindult a háborús propagandagépezet mindkét oldalon. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az NME és a Melody Maker hétről hétre szította a feszültséget a két zenekar között, mely azonban valóban létezett, főként az együttesek eltérő társadalmi hovatartozásának köszönhetően.

Augusztus 14-én aztán megjelent a Country House, amely olyan volt, mintha egy kislemezben egyesítették volna a Parklife esszenciáját, mellyel szemben az Oasis csak egy stadionoknak szánt közepes pub rock-dalt tudott felmutatni (Roll With It), és nem is véletlen, hogy a csatát a Blur nyerte, melynek a kislemezéből 58 ezerrel többet adtak el. Damon Albarn és három kollegája ünnepelt, nyilvánosan gúnyolva az Oasist (erre föl hangzott el Noel Gallagher emlékezetes nyilatkozata, melyben azt a reményét fejezte ki, hogy Albarn és a basszusgitáros Alex James is AIDS-ben hal majd meg).

Blur



Később aztán kiderült, hogy a Blur csak a csatát nyerte meg, a háborút viszont az Oasis, miután az ősszel megjelenő albumok közül az utóbbi zenekar (What's The Story) Morning Glory-ja minden idők egyik legjobban fogyó lemeze lett, mellyel a Blur The Great Escape-je nem tudott lépést tartani. Az Oasis körül elképesztő hype bontakozott ki, és az együttesnek sikerült is ebből profitálnia, például az album még Amerikában is egész jól szerepelt, miközben a Blur a tengerentúl sokáig észrevétlen maradt.

A többit már jól ismerjük: az Oasis "túlnőtt önmagán", de aztán sorozatos tagcserék árán sikerült újra egyenesbe hozni a szekeret, és bár már senki nem tartja Gallagherék zenekarát "a világ legjobb rockbandájának", az együttesnek a mai napig stabil tábora van világszerte. A Blur viszont némi stílusváltás után tetszhalott lett, Albarn két side-projecttel is csinált zenét, melyek közül a Gorillaz világszerte be is futott, ám most az időközben kirúgott gitárossal, Graham Coxonnal kiegészülve dolgoznak a visszatérésen.

És hogy mi lett a személyes ellentétekkel? Azok természetesen az évek múltán csitultak. Sőt, Noel Gallagher nemrég kimondottan elismerően nyilatkozott Albarnról, aki válaszában már visszafogottabb volt. Viszont könnyen lehet, hogy a két zenekar visszatérő lemeze egy időben fog megjelenni, és akkor kezdődhet az egész elölről.

KAPCSOLÓDÓ CIKK