Salman Rushdie: "Mintha lenne egy láthatatlan családom"

Saját bevallása szerint nem emlékszik arra, hogy valaha egyszerre öt könyve jelent volna meg egy nyelven - ennél nem is kellett több, hogy Salman Rushdie végre Budapestre látogasson. Az intenzív médiafigyelemtől meglehetősen fáradt tekintetű, mégis kedélyesen mosolygó írót hotelszobájában kérdeztük, miközben ő háttal ült a főváros jelképének is tekinthető Lánchíd-panorámának. Mint kiderült, azért választott így helyet, hogy a két újságíró közötti szünetet felhasználva azonnal az ablakhoz léphessen, és pár másodpercig csak a Budai vár látványának szentelhesse figyelmét.

- Bár most újságíróként ülök önnel szemben, közben őrülten szerelmes is vagyok. Tudna olyan könyvet ajánlani, amiben minden kérdésre megtalálom a választ?

- Egy könyvet a szerelemről?

- Igen, ami választ ad az ilyenkor bennünket kínzó kérdésekre.

- Ilyen könyv nincs. Ahhoz, hogy a kérdéseire választ kapjon, meg kell írnia ezt a könyvet.

- Hisz abban, hogy az irodalmon keresztül tanulhatunk valamit az életről?

- Igen, teljes meggyőződéssel. A szerelem kivételével nagyon sok dolgot megtanulhatunk a könyvekből. Megismerhetjük belőlük az emberi természetet a legnagyszerűbb formájában, hogy hogyan reagálnak az emberek azokra a kihívásokra és nehézségekre, melyek mindig is körülvettek bennünket. A jó könyveket úgy ismerhetjük fel, hogy elkezdünk hinni a szereplőkben - nem abban, hogy léteznek, sokkal inkább abban, hogy az emberek az ő helyzetükben hasonlóképp viselkednének. A fikciót sokszor láthatjuk megvalósulni az életben: például önmagunkban, vagy olyan emberekben, akiket ismerünk, és sokszor bizony meg is lephet bennünket az irodalom. Mert úgy gondoljuk, hogy élő ember biztosan nem tenne olyat, amiről olvasunk, és közben előfordulhat, hogy mégis. Azt hiszem, ilyen esetben mondhatjuk azt, hogy tanultunk valamit. De az irodalom arra is alkalmas, hogy megerősítse létező sejtéseinket - ez nem kevésbé hasznos.

- Amikor befejez egy regényt, a fejében is véget ér a cselekmény? Vagy odabent azért folytatódik a történet?

- Nem, amikor befejezek egy könyvet, akkor vége szakad a történetnek.

- Nem is gondol többé a szereplőkre?

- Soha. Valami más viszont gyakran megesik velem, noha nem számítok rá. Olykor az egyik könyvem szereplője egy másik könyvemben bukkan fel. Korábban nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de mostanában többször is történt velem ilyen. Például egy korábbi regényem jelentéktelen mellékszereplője főhősként jelenik meg abban a történetben, amelyen dolgozom. És tudja, ez egyáltalán nincs ellenemre. Olyan érzés, mintha lenne egy láthatatlan családom.

- Ezt a jelenséget hívja a posztmodern intratextualitásnak...

- Azt hiszem, azért ilyesmi már a posztmodern előtt is megesett másokkal. Ha például valakinek a regényei ugyanabban a térben és időben játszódnak, nem látom be, hogy az egyik könyv szereplői miért ne futhatnának bele a másik könyv szereplőibe. A Sátáni versek-ben szerepel egy műkritikus, Zeeny Vakil aki a későbbiekben egy másik könyvben, azt hiszem a Talpa alatt a Föld-ben, illetve nem is, A Mór utolsó sóhajá-ban újra megjelenik, mivel abban a történetben szükségem volt egy műkritikusra, hiszen a regényben sok festő szerepel. Amikor ez eszembe jutott, elgondolkodtam azon, hogy miért kellene létrehoznom egy műkritikust, amikor amúgy is van már egy műkritikusom. Ahogy mondtam, soha nem gondoltam volna, hogy ilyet teszek, de egyszerűen csak átemeltem őt egyik történetből a másikba, és most, hogy belegondolok, elég sokszor teszek ilyesmit.

- A korai regényeiben jellemzően a tradicionális kultúrákat használja díszletként, míg az utóbbi időben - főként a Talpa alatt a Föld-ben és a Fúriadüh-ben - mintha inkább a populáris kultúra felé fordulna. Azért van ez, mert az idő haladtával más dolgok kezdték el érdekelni, vagy egyszerűen írói megfontolásból váltott, hogy ezáltal a fikció új, addig ismeretlen területeit fedezhesse fel?

- Azt hiszem, inkább az utóbbi. Tudja, ez egyáltalán nem ennyire lineáris, mivel az agyam folyamatosan csapong, egyik helyről a másikra. Ritkán gondolkozunk egy képzeletbeli vonal mentén, sokkal inkább hurkokat, köröket írnak le a gondolataink. Annyiban persze igaza van, hogy csak az említett két könyv játszódik az Egyesült Államokban - a Sálímár bohóc-ban egy egész másfajta Amerika jelenik meg - és mielőtt magam is ellátogattam volna az Egyesült Államokba, az első benyomásaimat a popkultúrán, lemezeken, filmeken keresztül szereztem. Szóval úgy gondolom, természetes, hogy ezeken keresztül közelítettem meg a későbbi regényeim helyszíneit.

- Ön szerint a mágikus realizmus még mindig ugyanolyan lehetőségeket kínál az olvasók számára, mint mondjuk a nyolcvanas évek közepén? Elhasználódhat egy irodalmi stílus vagy iskola?

- Természetesen, szerintem érezni lehet, amikor egy stílusból kifut az energia, ahogy elveszíti az eredetiségét. Ha íróként történik ez meg velünk, akkor nem szabad többé ilyesmit írnunk, mert már megírtuk, vagy megtette helyettünk valaki más. Nem véletlen, hogy a Fúriadüh-ben például egy csöpp mágikus realizmus sincs - persze ha nem számítjuk azt a pici sci-fi közjátékot, ami sokkal inkább egy történet a történetben. A Sálímár bohóc-ban talán egy pillanat van, amire rá lehet fogni, hogy mágikus, de ettől eltekintve inkább naturalista regénynek mondanám. Persze az is előfordulhat, hogy találok okot arra, hogy visszatérjek a mágikus realizmushoz. A megjelenés előtt álló regényem, amit épp, hogy befejeztem például ilyen, mivel a tizenhatodik században játszódik. Erről a korról számomra az a legnagyobb felfedezés, hogy ugyanabban a periódusban a keleti és nyugati kultúrákat egyaránt lenyűgözte a mágia. Az emberek jobban, mélyebben hittek a mágiában, mint istenben. A mágia a kereszténység, a hinduizmus vagy az iszlám felett állt. Ha az emberek meg akartak valamit valósítani, első útjuk egy boszorkányhoz vagy varázslóhoz vezetett. És az emberek szinte hihetetlen módon hittek a mágia gyakorlati, az általuk érzékelt valóságban történő megvalósulásában. Szóval ha erről a korról írunk, akkor muszáj a mágikus realizmushoz nyúlnunk.

A frissen megjelent életműsorozat borítói

- Híres arról, hogy a regényeiben előszeretettel alkot új szavakat. Szokott azon gondolkodni, hogy mi történik ezekkel a szavakkal fordításban? Elvesznek?

- Rettentően sajnálom a fordítóimat. Ugyanakkor ezek a szavak sok örömet is szereznek nekem. A Hárún és a Mesék Tengeré-ben itt van például a process too complicated to explain után a P2C2E House, amit mindig is egy mókás rövidítésnek gondoltam, és a könyv megjelenése után eléggé el is terjed Angliában ez a kifejezés. Sajnos viszont fogalmam sincs, hogy hangzik magyarul [Locsiház - a szerk.], remélem jól!

- Tételezzük fel, hogy a krikett-világbajnokság döntőjét India és Nagy-Britannia játssza. Melyik csapatnak szurkolna?

- Attól függ, hol tartózkodom éppen, ilyen tekintetben nagyon hűtlen vagyok. Ha éppen Indiában nézném a meccset, az indiai válogatottnak szurkolnék, ha Angliában, akkor a briteknek. A nagy kérdés igazából az, hogy mi történik, ha Pakisztán és India játssza a döntőt - ez esetben teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy minden esetben az indiaiaknak drukkolnék.

- Milyen sorrendben ajánlaná a regényeit olyasvalakinek, aki még egy könyvét sem olvasta?

- Azt mondanám inkább, hogy semmiképpen ne a Sátáni versek-kel kezdje. Szövegként és minden más értelemben ez az eddigi legösszetettebb, legújítóbb szándékú munkám. Az a feltételezésem, hogy könnyebb vele boldogulni, ha valaki már olvasott tőlem mást. A többi regényem amúgy könnyen befogadható. Családosoknak talán a Hárún és a Mesék Tengeré-t ajánlanám, sok olyan felnőttet ismerek, aki a gyermekeinek olvasott fel belőle, és ennek hatására kezdett bele más könyveimbe. Az időrendi sorrend sem rossz, Az éjfél gyermekei egész jó bevezető, és néha visszafelé haladni a legjobb: a Sálímár bohóc-cal kezdeni, és onnan olvasni fordított megjelenési sorrendben.