Éneklő színésznő és a diszkónagyi

Mudhoney: The Lucky Ones

Várakozások: Az idén húsz éves évfordulóját ünneplő Mudhoney a Seattle-i grunge hullám egyik meghatározó zenekara, és a műfaj hős- illetve aranykorának gyakorlatilag az utolsó, máig aktív résztvevője, miközben a többi - akár jóval sikeresebb - pályatárs már legalább tíz éve kiterült a herointól, a vadászpuskától vagy a még ezeknél is durvább zenei klímaváltozásoktól. Persze itt van még túlélőnek a Pearl Jam is, de amíg ők a kezdeti grunge időszak után hamar klasszikus stadiontöltő rockzene felé vették az irányt, addig a Mudhoney vett még egy utolsó, nagy levegőt Seattle belvárosában, valamikor 1990-ben, és azzal együtt konzerválta magát az utókornak. Ha úgy tetszik legenda, sőt intézmény (kevésbé lelkesen fogalmazva is minimum kultikus), vagy éppen élő anakronizmus, grunge-skanzen, Seattle-i tájvédelmi körzet; de akár így, akár úgy, a Mudhoney kikerülhetetlen a maga műfajában. A frontember Mark Arm és a gitáros Steve Turner a voltaképpeni első grunge zenekarnak is tekinthető Green Riverben kezdték karrierjüket (akárcsak a Pearl Jam-es Stone Gossard és Jeff Ament), majd a zenekar feloszlása után alapították a Mudhoney-t, ami - főként a hiba nélküli Superfuzz Bigmuff EP-nek hála - rövid időre ugyan, de élére állt az egész mozgalomnak. Noha a Nirvana-őrület tetőpontján őket is leszerződtette egy nagykiadó, az igazi nagy áttörés soha nem jött össze a zenekarnak, és jóllehet az utolsó - a zenekar és a műfaj történetében - igazán "fontos" albumuk, a My Brother The Cow 1995-ben készült, azóta is rendszeresen koncerteznek, és jelentkeznek lemezekkel, melyek közül a legutóbbi, Under A Billion Suns éppen két éve jelent meg.

Eredmény: A Mudhoney tehát a kilencedik nagylemezén is azt nyomja, amit már húsz éve is, azaz kompromisszummentes, nyers garázs-punkot, és ebben a zsánerben még mindig kevés méltó kihívójuk akad. A zenekar egyik nagy erőssége Mark Arm azonnal felismerhető, rekedtes üvöltözése - ami alkalmasint Kurt Cobain számára is jelenthetett némi inspirációt - , még így ötven felé sem vesztett semmit az erejéből, még mindig nagyon hamis és nagyon hangos, akárcsak a súlyos feedback-zajjal terhelt, horzsoló gitárok. Kevés dolog utal az öregedésre, sőt, úgy fest a helyzet, hogy Mudhoney már hosszú-hosszú ideje nem készített ennyire energikus, friss és kemény lemezt, így a tényleg egészen elhanyagolható mértékű, kissé szenilis blues-rockolás is belefér a képbe, amikor olyan dalok alkotják az album gerincét, mint a Stooges-os minimalizmussal felvértezett Inside Out Over You, a kaotikus punk-rock őrjöngésbe fulladó Tales of Terror, vagy a címadó, ami akár a Superfuzz Bigmuff-on is helyet kaphatott volna. Konzerv ugyan, de annak tökéletes; hosszú szavatosságú idejű és ízletes.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik a grunge szó hallatán nem rögtön a Nickelback-re asszociálnak.

Olyan, mint: Egy időkapszula '90-ből, alaposan megtöltve robbanóanyaggal.

(SZSZCS)