Az MTV-abuzáló kultzenész, aki bal kézzel maszturbál

Mr. Patton képtelen mások elvárásai szerint élni, és elege van abból, hogy mindig más mondja meg, mit gondoljunk vagy csináljunk. Míg a legtöbb zenész némi izzadtságszaggal elegyedő igyekezettel próbál hű maradni a címkéhez, amit kiadója a jó PR reményében a kezdetekben ráerőltetett, a Faith No More egykori frontembere szinte perverz örömet érez, ha új műfajban tesztelheti hangszálait és dalírói vénáját. Kísérleti rock, alternatív metál, avant-garde, acapella kórus, funk metál, noise, trip-hop - ezek után csodálkozunk-e rajta egy percig is, hogy Mike Pattonnak véletlenül még experimentális dzsessz-punk csapata is van? Márpedig van, és június 13-án a budapesti pattonológusok is meggyőződhetnek erről.

Mike Patton neve akkor vált egy csapásra nemzetközi szinten ismertté, amikor 1989-ben a ma már legendás alter-rock-metál Faith No More menesztette régi énekesét, a megbízhatatlan botrányhős szerepében tetszelgő Chuck Moseley-t és Patton-t hívta meg helyére. Patton ebben az időben főként középiskolai bandájával, a Mr. Bungle-lal volt elfoglalva: disszonáns stílus-fúzió funktól a dzsesszcore-ig, atompontos gitárkezelés és elvont, szürreális, mégis játékos szövegek jellemezték a nevét egy gyerekfilmből kölcsönző csapatot. A Mr. Bungle egyébként később a Faith No More publicitásának köszönhetően a kilencvenes évek elejére maga jelentős kommerciális sikereket ért el a jó értelemben vett mainstream berkein belül: a kultikus Faith No More-nóta, az Epic videójában feltűnő Mr. Bungle-póló valószínűleg sokat nyomott a latba, mikor a Warner Bros lemezszerződést ajánlott a fiúknak. Patton hamarosan abbahagyta egyetemi tanulmányait, hogy csak a zenére koncentrálhasson, de még a Faith No More legsikeresebb éveiben is hű maradt a Mr. Bungle-hoz. A zenész ma is különös szeretettel és büszkeséggel tekint vissza a bandára, melyet éveken át fő zenekarának tartott.

Viszonylag ritka, hogy egy csapat az énekes távozása után is sikeres tud maradni, a Faith No More neve viszont éppen a The Real Thing című platinalemezes koronggal vésődött igazán köztudatba 1989 tájékán. Az addig a fősodor és az underground mezsgyéjén lubickoló banda egyik napról a másikra került az MTV fő műsorsávjába, és a zenei szaksajtó érdeklődése egyszeriben Patton sajátos szövegvilágára és egyedi orgánumára helyeződött. A Falling To Pieces egyenesen Beavis and Butthead himnuszává vált, miközben az állatvédők megatüntetéseket rendeztek az Epic videójában "brutális módon meggyilkolt" hal emlékére (a valóságban persze videótrükkről volt szó, és a hal élve megúszta a forgatást). A The Real Thing-et ezután egy koncertlemez és három stúdióalbum követte (Angel Dust, King for a Day... Fool for a Lifetime és Album of the Year), majd a Faith No More végleg lehúzta a redőnyt.

"Egyszerűen úgy éreztük, mindent kihoztunk a csapatból, amit csak lehetett. Fölösleges lenne folytatni és önmagunkat ismételni, így legalább mindenki kedvére foglalkozhat egyéb projektjeivel" - nyilatkozta Patton a Rolling Stone-nak 1998-ban, miután Aerosmith-szel közös turnéjukat lemondták. Bár hivatalosan soha semelyik tag nem erősítette meg a pletykát, hogy voltaképpen Mike Patton tucatnyi zenekara és zenekarterve miatt oszlott fel a Faith No More, erősen sanszos, hogy a formabontó dalszerző-énekes becsvágya is ütött egy-két szöget a Faith No More koporsójába.

Ezzel együtt békében váltak el, és idén januárban Patton már úgy nyilatkozott, hogy "nem zárja ki teljesen" régi zenekara újraalakulását, de még ettől is valószínűbbnek tartja, hogy "ha nem Faith No More-ként, hát egyéb zenei tömörülés égisze alatt" biztosan fog még zenélni Jon Hudson-nal, Billy Gould-dal, Roddy Bottum-mal és Mike Bordin-nal.

Faith No More ide vagy oda, Mr. Patton 1998 után is folytatta zenei diadalmenetét a nagyvilágban. Volt ugyan némi flörtje a film világával, de fő szerelemként maradt a zene. Az avant-garde metál Fantomas 1999 és 2005 között hat albumot produkált, kísérleti rockkal operáló Tomahawk pedig még ma is aktív. A Mondo Cane szintén népszerű, teljesen olasz nyelvű formáció, Patton ugyanis kiválóan beszéli a nyelvet (volt felesége olasz).

Egyébként is imádja, ahogy a zenében a különféle nyelvek és műfajok feloldódnak: itt-ott dalol - hörög, károg, ordít, kántál, rappel - németül, portugálul és franciául is (ne felejtsük el, hogy tőzsgyökeres amerikai fiatalemberről van szó). Szintén Patton-projekt a Lovage, Crudo, Kaada/Patton, The Dillinger Escape Plan, Weird Little Boy, Maldoror, General Patton vs. The X-ecutioners - de lehetetlen is volna felsorolni az elmúlt huszonöt év valamennyi kultikus Patton-termését. Ezeknek a csapatoknak a kiadványait - és még egy sor vegyes zenei háttérből érkező banda munkáit - az Ipecac Recordings gondozza, melyet Greg Werckman és Mike Patton közösen alapított még 1999-ben. Jó apa lévén azonban Patton minden gyermekét egyformán szereti: egyszerre több csapattal is turnézik, Hollandiában például idén már negyedszerre bukkan fel, stílszerűen mindig másik zenekarral persze. Tavaly sokáig úgy nézett ki, Magyarországra is beugrik a Peeping Tom társaságában augusztus táján, a koncert viszont végül elmaradt.

Most negyedmagával érkezik az A38 hajó fedélzetére, ezért jobb körökben Mike Patton Quartet-ként emlegetik a formációt. Érthető, hiszen a háromtagú, Zu névre hallgató olasz hc/punk/freejazz csapat Patton-nal kiegészülve valóban kvartetté magasztosul, ráadásul maga a név is hátán viszi a produkciót. Egyébként kissé nehezen emészthető muzsikáról van szó: improvizatív, energikus dzsessz-féleség basszusgitárral, szaxofonnal, dobbal és persze Mike Patton nehezen definiálható, sajátos énekével. 

Mike Patton + Zu: nem épp könnyed slágergyár...

 

"Azt hiszem, erre születtem, ha nem zenélnék, valószínűleg állatkitömő vagy taxis lennék, esetleg sittes, nem tudom" - jelentette ki nemrég egy interjúban. Még az sem zavarja a zenélésben, hogy jobb keze egy korábbi színpadi sérülésnek köszönhetően érzéketlen: még a Faith No More harmadik koncertje során vágta meg magát véletlenül egy törött üvegdarabbal olyan szerencsétlenül, hogy az idegek maradandó károsodást szenvedtek. "Volt egy idő, amikor elég mélyen érintett a dolog, hiszen egyik napról a másikra meg kellett tanulnom mindent a bal kezemmel csinálni. Kosárlabdázni, fogat mosni, maszturbálni, szóval mindent, ami jó..."  

Mike Patton Quaertet, 2008. június 13., 20.00, A38 - Petőfi híd Budai hídfő