Spiró György: Féltem Magyarországot

Spiró György

- A Csirkefej tavaly kijött DVD-n, és megnéztük apukámmal. Az a furcsa, hogy mindketten nagyon idegesítőnek éreztük azt a nyomott, paranoiás hangulatot, ami végig uralkodik a darabban. Egyszer ön nyilatkozta, hogy a drámáiban mindig a "kollektív tudatot", a közhangulatot próbálja megragadni. De ez a drámák mulandóságát is jelenti. Ezt ön is észreveszi a műveiben?

- Jó kérdés. Nem tudom, hogy egy korszakot mely művek élnek túl. Lehet, hogy a Csirkefej nem éli túl. Shakespeare-t a halála után vagy 150 évig nem játszották. Még a halhatatlanok is meg tudnak halni, aztán vagy feltámadnak, vagy sem. Lehet, hogy mást látnak meg benne később a befogadók. Nem tudom megmondani, hogy az elmúlt ötven-hatvan évből mi az, ami megmarad, a saját műveit pedig az ember még kevésbé tudja megítélni. Nekem egy csomó minden megmaradt mások szerzőktől, például a Rozsdatemető, tanítottam is az egyetemen, valószínűleg egy-két évtizedre az a mű is meg volt halva, de bizony könnyen feltámasztható. Mostanában Weöres Sándort nemigen emlegetik, néha valamit nyávognak a gyerekverseiről, de mintha nem lenne azon kívül más műve. Néha bemutatják egy-egy darabját, mérsékelt sikerrel. Pedig a Kétfejű fenevad-ot egyszer el fogják jól is játszani végre. Számomra a legnagyobb magyar dráma. Nem tudjuk, hogy mikor mi tér vissza. Lehet, hogy máshogyan kell játszani, a színháznak kell megérnie rá.

Részlet a Csirkefej című darabból (Katona József Színház)

- A Koccanás és a Prah óta nem érezte azt, hogy változott annyi a közhangulat, hogy új drámát lehetne írni?

- De éreztem. Ezért akartam megírni a kamatyadót. Biztos, hogy ez az ötlet pár évvel korábban nem juthatott volna az eszembe. Két éve éreztem meg, hogy őrület, amit a gazdaságunkkal csinálnak. Nem korábban, két éve.

- Az Ikszek-ből az derül ki, hogy önnek ideálja az a színház, amely képes megmozgatni az embereket, indulatokat kelteni bennük egy jól eltalált darabbal. Az egyik előadásból ott botrány is lesz, megy a közönség felindulva az utcára. Az emberek mostanában különösen szívesen vonulnak nagy terekre kinyilvánítani érzelmeiket. Képes lenne írni ön vagy akárki egy olyan drámát, amely annyira szíven üti az embereket, hogy - mondjuk - a Katonából végigmasíroznak a Blaháig? Vagy legalább "ügy" legyen belőle?

- Ez nem elhatározás kérdése. Az Hernani csatájá-t biztosan nem látta előre Victor Hugo, nem részletezem, tankönyvi anyag (1830. február 25-én a darab bemutatóján a nézők összeverekedtek, azóta ezt tartják az új művészi ízlés, a romantika szimbolikus kezdetének - a szerk.). 1968-ban Varsóban bemutatták a 113 éve halott Mickiewicz drámai költeményét, az Ősök-et, utána diáktüntetés kezdődött az oroszok ellen, aminek az lett a következménye, hogy a maradék lengyel zsidókat kiűzték az országból. Robbanásig feszült politikai helyzetben bármi elég, hogy szikra legyen. Én ilyen babérokra nem pályázom.

- Ha megkeresné, mondjuk, Alföldi Róbert, hogy az új regényéből írjon neki egy drámát, átírná?

- Neki nem írok. Az egyik darabommal nagyon nem szép dolgokat művelt, úgyhogy neki nem írok többé. Beleírt tőlem idegen szövegeket az Ahogy tesszük-be, pedig óvtam tőle, sőt nagyon kértem, hogy ne tegye. Mégis megtette a hátam mögött. A végére berakott egy magyar népi táncot, és szélsőjobbosnak állította be a táncost. Ez borzalom, ezzel én mélységesen nem értek egyet. Amíg játszották, a színészek miatt nem szólhattam. Most már nem játsszák, meg hát Alföldi a Nemzeti igazgatója lett, most már elmondhatom. Egy élő szerző művébe beleírni hülyeségeket, ami miatt aztán a szerzőre uszulnak, hát az nem megy. Az meg végképp nem megy, hogy a magyar népművészet művelőjét lefasisztázzák. Ilyen otrombaságot! Nem is értem.

- Másik rendező?

- Miután nem tudtam megírni darabnak ezt az ötletemet, próza lett, és kész.

- Melyik tetszett jobban, az a film, amit Török Ferenc csinált a Koccanás-ból, vagy a Katona József Színház-beli előadás?

- Teljesen más a kettő. A színházban már öt éve siker, most Győrött is bemutatták, örültem. Jó ötlet, hogy Feri állóképekből rakta össze a filmet. Nekem nem merte előre megmondani, annyit árult el, hogy nagyon stilizálva lesz. Tetszett, a színészek többsége remek; jelentős részük a Katonában is szerepel benne.

Fotó: Hajdú D. András   |  Nézzen még képeket!

- Nem bánta meg, hogy átírta A Jövevény-t?

- Nem bántam meg, mert Messiások címen jobb regény lett.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy rábukkan még egy nagyobb témára, mint amilyen a Fogság-é, Az Ikszek-é?

- Nem, nincs idő már arra.

- Öregnek érzi magát?

- 63 évesen az ember már nem tervez, hanem örül, hogy lyuk van a seggén, de gyakran még annak se tud örülni.

- Egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nem tudott beszélgetni Weöres Sándorral, pedig biztos jól elbeszélgettek volna a macskákról. Kivel szeretne még így elbeszélgetni, és miről?

- Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem találkoztam Örkénnyel. Engem ő fedezett fel igazán. Ő gyalogolt be a novelláimmal, amelyek véletlenül kerültek hozzá, az Új Írás szerkesztőségébe. Így jelent meg írásom először. Utólag derült ki, hogy Örkény végigloholta a pesti kávéházakat, és azt mondta, van itt egy új nagy tehetség, Spiró a neve. Ezt csak most, két éve hallottam két teljesen eltérő forrásból, megdöbbentem. Én nem törleszkedtem soha senkihez, és nem mertem telefonálni Örkénynek, amíg élt, mert féltem, hogy zavarom. Én hülye. Biztosan örült volna. Aztán nem találkoztam Pilinszkyvel sem. Kertész Imrének mázlija volt, mert néha együtt volt beutalva Pilinszkyvel Szigligeten, és nagyon megszerették egymást, jókat hülyéskedtek. Én is szerettem volna jókat hülyéskedni vele, de nem olyan turnusba voltam beutalva. Kár. De egy csomó más emberrel meg találkoztam, velük szerencsém volt. Találkoztam Kertész Imrével, aki barátnak fogadott, és Kardos G. Györggyel, aki szintén. Sok remek színésszel és rendezővel is találkoztam, ami emberileg nagyon jó volt.

- Melyik találkozás volt a legfontosabb az életében?

- A szerelem.

- Nem tartozik azok közé az írók közé, akik könnyen írnak a saját életükről. Mégis van egy önéletrajzi novelláskötete. Van egy barátom, aki azokat imádja legjobban. Ön milyennek tartja őket?

- Lehet, hogy igaza van. Nem tudom megítélni, de valószínűleg vannak közöttük jók is.

- Milyen furcsa, hogy az édesapja halála kellett ahhoz, hogy ilyen személyes dolgok megszülessenek.

- Aki dudás akar lenni... Sajnos ez igaz. Szerencsére mindent megtesznek azért, hogy valóban pokolra kerüljön az ember, és lehetőleg minél gyakrabban. Ebből összegyűlhet valami emberi tudás.

Fotó: Hajdú D. András   |  Nézzen még képeket!

- Utal rá az interjúkötetben, hogy amikor a nyolcvanas években Kaposvárott dolgozott a Csiky Gergely Színházban, nemcsak dramaturgként voltak feladatai, de irodalmi-színházi diplomataként is. Jól jöttek az ön kelet-európai kapcsolatai, illetve nyelvtudása. Nem próbálták meg akkor vagy máskor beszervezni?

- Soha nem próbáltak meg beszervezni. Úgy gondolom - már a nyolcvanas évek elején erre tippeltem -, hogy célszemélyekben sokkal nagyobb hiányt szenvedtek, mint besúgókban. Értékesebb volt az, akiről lehet jelenteni, mint az, hogy újabb ügynököt verbuváljanak. Van a titkosszolgálatoknak jól felfogott érdekük: minél több a célszemély, őrájuk annál nagyobb szükség van, és magasabb prémiumot kapnak. Talán az is számított, hogy nem nyugati nyelvszakos voltam, mert azok közül sokat beszerveztek elhárítónak. Orosz és szerbhorvát szakos a jelek szerint nem kellett nekik akkoriban. Noha én magam nem voltam ellenálló, nem írtam alá kiáltványokat, és mindössze egyetlen szamizdatban publikáltam, inkább némely barátaim műveltek ilyesmit, engem a hetvenes-nyolcvanas években folyamatosan követtek, néha igen demonstratívan: hetekig parkoltak például a lakásom előtt és ácsorogtak a kapuban, köszöntem neki, ők nem köszöntek vissza, egyszer megkocogtattam a kocsi ajtaját, amelyben rám vigyázva ücsörögtek, meg ilyenek. Lehallgattak, átkutatták a lakásomat, ha külföldre mentem - rosszul csinálták, nem lett volna szabad rájönnöm -, ellenőrizték a levelezésemet, szándékosan feltépték a borítékot, névtelenül fenyegettek telefonon évekig, elkobozták a külföldről hozott - nem magyar nyelvű - könyveimet, amin háborogtam, erről például maga Tar Sándor jelentett nekik, akit pedig nem is ismertem személyesen. A Szovjetunióban mindig besúgók jártak a nyomomban, meg lehetett őket szokni. Lengyelországban is mindig követtek 78 után, vagy mert ellenállók voltak a lengyel barátaim, vagy mert fel voltam jelentve. Folyamatosan küldték rám a lengyel szervek az ügynökeiket a hetvenes és nyolcvanas években, újságíróként mutatkoztak be, jót mulattam, amikor egyikük - még a rendszerváltás előtt - lebukott mint kettős ügynök és elítélték, még a magyar lapok is leírták a nevét. Nem panaszként mondom mindezt, vele járt a dologgal.

Fotó: Hajdú D. András   |  Nézzen még képeket!

- A Csirkefej-ben az Öregasszony, akit Gobbi Hilda játszott, karikatúraszerű házastársi szerelemmel csüngött a macskáján. Elmesélte egyszer, hogy a sztori ötlete úgy született, hogy Az imposztor premier-bulijából hazament azzal, hogy írjon Gobbi Hildának egy darabot, leült, ivott egy sört, és nézte a macskáját. Most van macskája?

- Nincs macskám. Gyerekeim lettek, az jobb.

- Volt már, hogy azt mondta, ön számára az írás kábítószer, máskor azt mondta, azért ír, hogy szeressék érte. Most miért ír?

- Talán azért, mert rászoktam, és most már nincs értelme, hogy leszokjak róla.