Szólíts csak Steffinek! - kiállítás a legnagyobb magyarról

Széchenyi Istvánról (1791-1860), "a legnagyobb magyarról" mindannyiunknak van valamilyen képünk. Pofaszakállas, busa szemöldökű. Délceg és szigorú. Eszünkbe jut róla a Lánchíd, a Tudományos Akadémia, a Tisza szabályozása. Láttuk a történelemkönyvben és az ötezresen, filmen és plakáton. Nehéz egy ilyen ikonhoz személyesen viszonyulni, hiszen annyiszor hallottuk már, hogy mit kell róla gondolnunk; inkább szimbólum, mint ember, inkább emlékmű, mint hús-vér történelmi személyiség.

A Magyar Tudományos Akadémia alapítója, gróf Széchenyi István Barabás Miklós festményén

A Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményében nyílt kiállítás elegánsan félreteszi mindezt, és nem egy távoli ikont mutat be, hanem egy érző és tevékeny embert. Bizonyos értelemben deheroizál: megmutatja, hogy Széchenyi nem volt sem magányos hős, sem kivételesen kemény egyéniség. Ugyanakkor a pályájához kapcsolódó dokumentumok és műtárgyak bőségéből kirajzolódik a valódi nagysága mindannak, amit véghezvitt. Amikor távozunk, már nem egy üres mítoszban hiszünk, hanem megtapasztaljuk, mit is jelentett - mennyi papírmunkát, tárgyalást, intézkedést - a sok nagy tett a mindennapokban, és őszintén tiszteljük azt az állandóan vívódó, túlérzékeny embert, akinek különösen nehezére eshetett mindezt végigcsinálni.

A kiállítás nem egyetlen történetet mesél el, amelynek fonalát kötelezően követi a látogató, hanem rafináltan, de mindig értelmesen és áttekinthetően szövi egymásba egy jelentős személyiség életének különféle aspektusait. Magánemberként és közszereplőként is megismerhetjük Széchenyit, de leginkább azt fedezhetjük fel, hogy a kettő elválaszthatatlan. Láthatjuk őt a saját, legszemélyesebb feljegyzésein keresztül, és ezzel párhuzamosan láthatjuk a kortársak szemével is. Ifjúságáról például azokból a karikatúrákból kapunk képet, amelyeket húga, Széchenyi Franciska készített a család mindennapjairól. Batthyány Niki először eszik osztrigát, és - ó, minő malőr - villával nyúl hozzá. Aprószentek napján Papa, Mama, Mari, Fanny és Stefferl (vagy Steffi, azaz a mi ikonunk) egymást korbácsolja, "hogy keléses ne legyen".

További dokumentumok vallanak Széchenyi és Seilern Crescence legendás szerelméről. Crescence gróf Zichy Károly felesége volt, amikor megismerkedtek; Széchenyi így rajongott érte hosszú évekig. Nem meglepő, hogy megőrizte a nő miniatűr arcképét és üveg alá zárt hajfürtjét - egy szentimentális korszak jellegzetes emléktárgyait. De mennyivel kevésbé fennkölt, és mégis milyen megindító az a lista, amelyre a friss házas Széchenyi gondosan feljegyezte a Crescence első házasságából származó gyermekek - új családtagjai - születésnapjait. Azt, hogy a szerelem ihletet és energiát adott a köz javáért tevékenykedő Széchenyinek, a legnagyobb magyar naplójegyzetei is tanúsítják: "A pesti polgárok felkértek, fogadjam el a polgárjogot, legyek e város polgára. - Jóságuk mélyen meghatott. ... Crescence citoyennek szólított."

A család kis nyilvánosságát magába foglalja a tágabb nyilvánosság, amely a kiállításon a falon sorakozó arcképek formájában van jelen. A reformkor egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy Magyarországon létrejött a modern közélet, az ehhez szükséges fórumokkal - újságokkal, folyóiratokkal, gyülekezőhelyekkel - együtt. A Széchenyi és köre által alapított Nemzeti Kaszinó vagy akár maga a Tudományos Akadémia, majd az országszerte gombamód szaporodó egyletek - civil kezdeményezések - mind ezt a célt szolgálták. A kiállítás arcképcsarnoka azt jelképezi, hogy Széchenyin kívül még számosan részt vettek ebben az alapító munkában. Vannak köztük "nagy nevek" és elfeledett alakok is - például számos nő, akik legfeljebb férjeik kapcsán szoktak szerepelni a történelemkönyvek lapjain, noha sokan önállóan is támogatták, szervezték a formálódó modern nyilvánosság intézményeit.

Széchenyi István felajánlja birtokainak egyévi jövedelmét egy Tudós Társaság alapítására (Vinzenz Katzler litográfiája)

Az arcképek szerepe a tárlaton nem egyszerűen az illusztrálás, hanem egy jellegzetesen 19. századi szokást elevenítenek fel: a kiemelkedő személyiségek portréinak gyűjtése, csarnokba rendezése a tiszteletadás egyik legfontosabb formája volt. Minden valamirevaló intézmény, társaság és egylet igyekezett arcképcsarnokot létrehozni, ami egyben önmeghatározásukat is szolgálta, hiszen példaképeiket és tagjaikat sorakoztathatták fel egymás mellett. Az egyik legfontosabb gyűjteménnyel éppen a Tudományos Akadémia rendelkezett, és a kiállítás arcképcsarnoka részben ezekből a képekből épül fel. Eközben, a kiállítás sokoldalúságára jellemzően, a gyűjtemény története is felvázolódik: a reformkori személyiségek arcképei még nem az Akadémia megrendelésére készültek, ahogyan az később szokásossá vált, hanem magánkézből kerültek az intézményhez. Vagyis: a kortársak személyes arcképcsarnokai adódtak össze egy intézményes panteonná, ahogyan az új nyilvánosság egésze is a személyes kapcsolatok kusza hálójából született meg. Magának Széchenyinek a tulajdonából származnak azoknak a főúri barátainak az arcképei, akikkel együtt munkálkodtak például az Akadémia vagy a Kaszinó megalapításán.

Együtt vannak tehát a szereplők; tevékenységük a portrék által övezett térben bontakozik ki. A kiállítás eredeti dokumentumokkal kalauzolja végig a látogatót Széchenyi művein, és nem ájult tiszteletet vár el, hanem kíváncsiságot. A tárlók közt járva, bogarászva önállóan ismerhetjük meg a korszakot, miközben a bőséges és közérthető magyarázatok minden segítséget megadnak ehhez. Olyan apró részleteket fedezhetünk fel, amelyek személyessé teszik a történelmet, bizonyságául annak, hogy a sok papír korántsem papírízű. Csak néhány kiragadott példa: Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének eredeti kézirata a Haszontalan gondolatok (a könyvtárban) címet viseli: a hagyomány szerint a költő egy unalmas akadémiai rendezvény alatt írta. Gróf Waldstein János, Széchenyi egyik barátja meghökkentő karikatúrát rajzolt a gyermekágyban fekvő Széchenyiről, akinek méhe gyümölcsét, a szépreményű kis Lánchidat báró Sina György dajkálja (lenti képünkön). Láthatunk "Nyugtató"-t a Széchenyi által a lovarda-egyleti pénztárba befizetett tagdíjról, és betekinthetünk a Lánchíd építésének Clark Ádám által készített ütemezési tervébe. Elmerülhetünk a nagy tettek hétköznapjaiban, az akkori nyelvben, ízlésben, szokásokban; még az akkori Pest-Budát is köréjük vetíthetjük képzeletben, egykorú térképek alapján.

Rajz Waldstein János leveléből, amelyet Széchenyi Istvánnak írt (Trieszt, 1838. szeptember 26., MTAK Kézirattár)

Azért is különleges öröm látni Széchenyi hétköznapjait, mert őt már a kortársai sem tekintették hétköznapi embernek. Ezt tanúsítják a kiállítás második felében a Széchenyi-kultusz emlékei. Az egyletek és kaszinók mind tiszteletbeli taggá választották, számtalan városnak lett díszpolgára, mindenütt ünnepelték, és persze kiakasztották az arcképét. Az ehhez kapcsolódó dokumentumok bősége azt is érzékelteti, hogy idővel mennyire nyomhatta mindez Széchenyi vállát - noha részben ő maga indította el a lavinát azzal, hogy részt vállalt az efféle mozgalmak elindításában. Jellemző, ahogyan - már Döblingben - a fáradt ikon hárítani próbál, amikor arcképet kérnek tőle: azt javasolja titkárának, Tasner Antalnak, hogy másoltassa le a korábbiak közül a legrosszabb képét, egészítse ki ráncokkal és fehér szakállal, és mondja nyugodtan, hogy ma így néz ki. De talán nem is volt erre szükség, mert már annyi kép keringett róla, hogy a kortársak idősnek is el tudták képzelni - vagy egyáltalán nem is akarták idősnek elképzelni. Hogy milyennek látták, az Széchenyi arcképeiből és Kemény Zsigmond velük párhuzamosan futó jellemzéséből rajzolódik ki. De milyennek látta ő saját magát? Naplói tanúsítják, hogy mennyit tépelődött, bizonytalankodott, hogy rosszabb pillanataiban az öngyűlölet sem állt távol tőle.

A döblingi elmegyógyintézetbe zárkózó Széchenyi alakja önmagában is mítosz; a kiállítás ezt a képet is számos ecsetvonással gazdagítja. Ugyan nem volt jelen itthon, de alakja emblémává lett. Amikor meghalt, a közös gyász nem csak róla szólt, hanem a bukott szabadságharcról is, vagy talán még inkább a reformkor álmainak bukásáról; egy kicsi rés nyílt a félelem és hallgatás burkán, ahol kicsörgedezhetett a fájdalom. A Nemzeti Gazdasszony Egylet például különös megemlékezést kezdeményezett: a hölgyek selyemhímzéseket készítettek, amelyek Széchenyi műveit vagy életének fontos eseményeit ábrázolták. A képek kerete egységes volt, de a témát minden résztvevő maga választhatta: egyénileg dönthette el, hogy számára mi a fontos. A legmegrázóbb Damjanich Jánosné Csernovics Emília munkája: az aradi vértanú özvegye Széchenyi nagycenki sírboltját hímezte ki, finoman és fegyelmezetten.

Ez az egyedülálló tárgyegyüttes idővel az Akadémia tulajdonába került, de több mint száz éve nem volt látható. Most, a kiállítás utolsó termében végre előbukkan a feledés homályából, magába sűrítve a tárlat lényegét. Azt, hogy egy emlékművé merevített történelmi személyiségről is lehet mindenkinek személyes képe; hogy az unalmas közhelyek mögé tekintve érdemes egyénileg megismerkedni vele - mert könnyen lehet, hogy találni fogunk valamit, amiért attól kezdve valóban szívből becsüljük. Ilyen élményt kínál az Akadémia kiállítása, ahol a látogató azon sem csodálkozhat, ha a legnagyobb magyar egyik arcképe egyszercsak rákacsint, és azt mondja: "Szólíts csak Steffinek."

 

Széchenyi emlékezete
Emlékkiállítás a Magyar Tudományos Akadémia alapítója halálának 150. évfordulója alkalmából
2010. május 3 - október 15.
Magyar Tudományos Akadémia, Művészeti Gyűjtemény
1051 Budapest, Roosevelt tér 9., III. emelet
Nyitva tartás: hétfő és péntek 11.00-16.00