Minden szem Alföldin

A román nemzeti ünnep helyszíne miatt kirobbant politikai vihar közepette mutatták be az Alföldi Róbert által rendezett darabot, amely ironikus módon épp Erdély visszacsatolásáról szól. Az utolsó pillanatban helyszínváltoztatásra kényszerült előadás látványos, provokatív és kemény kérdéseket feszeget. Revizionista musical a mi magyar lelkünknek. Beszámoló a premierről.

Nem dobált senki paradicsomot, nem volt fütty, se bekiabálás, és nem is adott hangot szolidaritásának felállással a közönség. Minden nyugalmas volt a Magyar ünnep pénteki premierjén, mintha a héten nem is indult volna kemény támadás a darabot rendező színházigazgató, Alföldi Róbert ellen. A gyülekező közönség inkább azt találgatta, hogy fog beférni a bemutató tervezett helyszínénél - a MűPa fesztiválszínházánál - jóval kisebb Gobbi Hilda terembe. Végül nem volt fennakadás.

Ironikus, hogy éppen egy ünnep miatt indult most vita Alföldi körül - és még ironikusabb, hogy egy román ünnep miatt. Závada Pál darabja ugyanis éppen az ominózus román emléknap magyar történelmi ellenpárját állítja középpontba. A román nép december 1-jén Erdély Romániához való 1918-as csatolását ünnepli, a darab meg 1940. szeptember 16-án indul, amikor a magyar csapatok örömünnep kíséretében bemasíroztak Kolozsvárra, hogy a második bécsi döntés értelmében visszavegyék Észak-Erdélyt.

Závada Pál darabja egy baráti-rokoni társaság különböző származású és habitusú tagjainak életét követi végig 1940-től 1946-ig. Az író a Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatára korábbi, Idegen testünk című regényéből gyúrt drámát. Ez az irodalmi alapanyag át is üt rendesen a darabon. Závada úgy döntött, a drámaváltozatban nem emel ki egy vagy két történetszálat a fél tucat közül, hanem a lehetőségekhez képest átmenti színpadra a regény egészét. Ez pedig rengeteg szöveget, szereplőt és történést jelent. A második világháborús Magyarország történelmi tablójának kell elférnie a színpadon.

A szereplők egy félzsidó, modern fényképésznő (Nagy Mari), barátnője, a zsidó divatáruboltos Emma (Söptei Andrea), annak kisfia, a kiskamasz Palcsi (Mátyássy Bence) és férje, a munkaszolgálatos Dezső (Závada Pál hangja). Valamint egy sváb származású, zavarodott katonatiszt (Znamenák) és testvéri féltékenység miatt szélsőségekre hajló antiszemita öccse (Földi Ádám). És még nincs vége, mert ott a jóakaratú meleg zsidó segédlelkész (Szatory Dávid), a fejét a homokba dugó püspök (Mátyássy Bence), az újságíró (Szabó Kimmel Tamás) és szeretője, egy vörös hajú csábító démon (Gáspár Kata), no és a tömeg. Felsorolni is sok, hát még egy színpadon értelmes rendbe szervezni történeteiket.

Söptei Andrea, Földi Ádám, Nagy Mari, Mátyássy Bence és a kar tagjai | Fotó: Gordon Eszter

A rendező Alföldi Róbert minden eszközt megragad, hogy a komplex sztorit és a nagy mennyiségű szöveget követhetővé és érdekessé tegye a színház szűkre szabott terében és idejében. Nem engedi lankadni a figyelmünket: minden egyes másodpercben jön egy újabb vizuális ötlet, ami a darab hangsúlyos verbalitását lazítja. Egy látványosan ringó csípő, szitáló eső, román népviseletbe öltözött asszony, önkielégítést imitáló katonák, egy kondér babgulyás, az évszámok kivetítése a falra, néma szexjelenet, egy kép a falon, a vér csattanása. Sok ötlet nemcsak a látványt szolgálja, hanem értelmez is, például a szereplő, akiről éppen szó van, egy hirtelen ugrással megmutatja magát).

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a második világháborús történetből Alföldi Róbert zenés revüt csinál. Pedig jól tette. Az aláfestő zene és főleg a dalbetétek olyan távolságtartást és iróniát adnak a buta magyar lózungoknak, ami nélkül lógna a levegőben az egész. A zenét egy fiatal srác, Bella Máté szerezte, rengeteg telibe találó pillanatot adva hozzá a produkcióhoz (pl. a Ha én gazdag lennék kezdetű dalra rímelő klezmerbetét). De nem ez az igazi ötlet - hanem a kórus.

Mátyássy Bence és Söptei Andrea (az apát "játszó" Závada Pál fotójával) | Fotó: Gordon Eszter

Závada Pál regényének elbeszélői trükkje az volt, hogy többes szám egyes személyben ("mi") mesélte a történetet, egy egyszerű nyelvi leleménnyel utalva arra, hogy a felelősség nemcsak egyes embereket, hanem mindenkit - minket - terhel. Jó, hogy ez nem maradt ki az előadásból sem, és még jobb, hogy magától értetődő és tökéletes színpadi megfelelőjét sikerült megtalálni egy szövegbeli karakterjegynek. A görög drámákból átemelt kar nélkül valami helyrehozhatatlan hiányozna az előadásból. A kórus tagjai különböző jelmezeket öltve bele-belefolynak az előadásba: ők a vendégek, a romániai áldozatok, az ünneplő magyarok, a lokál táncosai, "mi". Halas Dóráé, a Szlengopera-előadásból már ismert Soharóza kórus vezetőjéé az érdem, hogy ilyen jól sikerült a 11 tagú kart összefogni (ő maga is szerepel az előadásban). Az is remek ötlet, hogy a zenekar árok helyett egy emelvényen foglal helyet, velük szemben (nekünk háttal) kakastollas süvegben ül a karmester egy magasított úszómesteri széken. Egy újabb meglepő és látványos megoldás.

Van olyan ötlet, ami kevésbé szerencsés (pl. a kamera felesleges és zavaró, a mikrofon és Szabó Kimmel Tamás pöffeszkedő játéka épp eléggé felidézi a média világát), de ebből van kevesebb. És jó, hogy az ötletek nem uralkodnak el öncélúan a szöveg felett, hanem alányúlnak, segítik kibontakozni. Amikor Janka, a fényképésznő és az elvakult Flamm Johannka vitatkoznak az "ezeréves álom"-ról ("Ezer? Húsz!"), az erős, jó pillanat firlefánc nélkül is. De legtöbbször kell az alányúlás, jól hat, amikor Imre elbeszélését "illusztrálják" az éneklő román asszonyok.

Nagy Mari és Znamenák István | Fotó: Gordon Eszter

Nem tudom, azok, akik nem olvasták a regényt, ugyanúgy tudják-e követni a történetet. Egy biztos: a darab vége jól összezavarja a nézőket. Legalább háromszor-négyszer vége van az előadásnak, mire valóban véget ér. Eggyel előbb szerencsésebb lett volna befejezni.

A darabból egy derül ki: semmi sem fekete-fehér. A nyilas sem velejéig gonosz, a látszólag józan embernek is vannak fatálisan rossz döntései. A történelem zajlik körülöttünk, mi meg főzzük a babgulyást. Egy szereplő nem kap felmentést a végén (a regényben sem): az egyház.

Földi Ádám, Nagy Mari, Znamenék István, Söptei Andrea, Szatory Dávid, Mátyássy Bence, Gáspár Kata, Szabó Kimmel Tamás balról jobbra)| Fotó: Gordon Eszter

Provokatív téma (több is), sűrű darab, jó rendezői ötletek garmadája és remek alakítások. Nekem ez az első Alföldi-rendezés a Nemzeti Színházban, ami fenntartások nélkül tetszett. Eddig is becsültem Alföldi kockázatvállalását és az újító szándékot (nem véletlenül kapta meg a Színikritikusok Díját a Nemzeti Színház arculatának megteremtéséért), de eddig egyik rendezése sem csapott a földhöz. Ez igen. A statikus alapanyagból hihetetlenül dinamikus előadást csinált. Lehengerlő volt. A választások óta lóg a levegőben Alföldi Róbert leváltása a Nemzeti Színház éléről. Nem tudni, mi lesz a vége Alföldi és a politika ütközésének, de ha ez volt az utolsó rendezése igazgatóként a Nemzetiben (elvileg nem), emelt fővel távozhat.