Megátkozott magyarok

2011.02.28. 14:52

Hetedíziglen legyen felejtésre kárhoztatva az, aki kényszeresen újra és újra el akarja felejteni a múltját - hangzik a Nemzeti Színház Egyszer élünk című, a múlt pénteken bemutatott darabjának a kulcsmondata. A János vitéz-tematikát ironikusan és sokatmondóan viszi tovább a nemzet színháza. Iluska megússza a Gulagot, de Tündérország messze van. A Mohácsi testvérek ismét a fővárosban, és ismét valami fontosról beszélnek.

Valós történeten alapul a Nemzeti Színház Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című zenés darabja. Mong Attila Pulitzer-díjas újságíró három évvel ezelőtt megjelent János vitéz a Gulagon című könyvében írta le a darab gerincét adó esetet. 1946-ban Lovasberényben a helyi fiatalok előadták a János vitéz című daljátékot. A felszabadító szovjet hadsereg részeg katonái félbeszakították a darabot, hogy benyúlkáljanak Iluska szoknyája alá. A huszárjelmezbe öltözött játszók a támadást fakardokkal verték vissza. Másnap öt embert közülük elszállítottak Szibériába.

A sokatmondó történet Mohácsiék keze alá kívánkozik: nem nélkülözi sem a tragédiát, sem az iróniát - pont ez az a kettő, amit a dramaturg-író Mohácsi István és testvére, a rendező Mohácsi János előadásaikban szeretnek összeereszteni. És közben az eset jóval több tragikomikus epizódnál, egyik nagy történelmi traumánkat merevíti ki egy képben.

Mohácsi János rendező és testvére szinte mindig együtt dolgoznak. Előadásaik legendásan hosszúak, sok szereplőt mozgatnak, és a klasszikus darabokat is zenével és Besenyő családot megszégyenítő szóviccekkel tömik tele. De ami ennél is fontosabb: mindig oda nyúlnak, ahol fáj. Színpadra vitték a cigányok történetét (Csak egy szög), előadást csináltak az Auschwitzot közönnyel szemlélő katolikus egyházról (A helytartó), és megmutatták a vörös bőrruhás szexi Hruscsov előtt meghunyászkodó Kádárt, a Holdra szálló Nagy Imrével egyetemben (56 06 őrült lelkek vert hadak). Most a Gulagról beszélnek, de mindez csak kiindulási alap. Ennél nagyobb és fontosabb a téma: az Egyszer élünk a felejtés csapdájáról szól.

Három nagyívű jelenetből áll össze az előadás (három felvonásban, két szünettel játsszák a Nemzetiben). Az első részben az üres zsinagógában próbálják a János vitéz-t a falubeli fiatalok. 1946-ot írunk, egy jelenetben felvonulnak a kor kulcsszereplői. Az egykori csendőr, aki a falubeli zsidókat a vasúthoz kísérte, és aki most gond nélkül purparlézik mindenkivel. A zsidó túlélő, akit türelmetlenül hessegetnek félre ("nem a legjobb helyen állsz, Jolán"). Az órákat begyűjtő otromba oroszok, a kegyetlenkedéseiről híres szovjet tiszt, a gyáva lelkész, a Don-kanyarból vakon visszatért honvéd és a halottnak hitt katona házát és nejét eltulajdonító régi barát. Nem kell sok ahhoz, hogy ebből a helyzetből dráma nőjön ki, de Mohácsiék bőven beszéltetik is a szereplőket. Száll az ének, pattog az ostor, Jancsi és Iluska újbóli egymásra találását a nyegle faunként ugráló Kulka János zárja rövidre, aki a rendetlen magyarok gyors elszállításáról rendelkezik.

Fotó: Gordon Eszter
Teherautón a falubeliek | Fotó: Gordon Eszter


Az erős kezdés után a történet abszurdabb és meseszerűbb síkon folytatódik. A Gulagon párnát cipelnek a magyarok, a halál égig érő paszulyáról van visszatérés, Petőfi a Bajkál-tó partján élt, míg meg nem halt. A magyaroknak újra elő kéne adniuk a parancsnoknak a János vitéz-t, de egy mesei fordulattal egérutat nyernek, hogy aztán a harmadik színbe érkezvén, falujukban (ezerkilencszázkhmkhmben) mindent másképp találjanak, mint ahogy elhagyták.

Hiába járták meg a Gulágot, a legtragikusabb dolog itt történik velük. A darabban kétszer hangzik el a felejtés varázsigéje ("aki meghalt, az halott"), ami harmadszorra átokká válik. Először a meghalt zsidókra érti az egyik falubeli lány, utoljára a Gulagról érkezetteket inti hallgatásra a rendőr, mondván: viselkedjünk úgy, "mintha mi sem történt volna". De az a nép, amely ennyiszer el akar feledkezni halottairól, hetedíziglen bűnhődik. Vagyis sok van még hátra.

Fotó: Gordon Eszter
Makranczi Zalánt fenyíti Kulka János  | Fotó: Gordon Eszter


János vitéz története 20. századi groteszk szomorújátékká alakul Mohácsiék keze nyomán. Iluska kikel a vízgyűjtő medencéből, miután Jancsi búsan odahajítja a rózsát, de ebben a feltámadásban nincs köszönet. A zenei finálé végén fülsértő zaj ráz fel az andalgásból, a mellettünk ülő idős néni kétségbeesetten szorítja fülére a kezét, a négyórás előadás után, hiába nevettünk sokat, jelképes gesztusnak tűnik ez is.

A kommunista tisztet alakító Kulka János szerepe nagy ziccer, és ő ennek megfelelően csodásan táncol és kegyetlenkedik, legviccesebb jelenete mégis az, amikor a papírzászló nélkül érkezik vissza a vécéről a szocialista ünnepélyre. Stohl Andrást pedig mintha az isten is megalkuvó lelkésznek teremtette volna, csodásan nevetséges. És külön öröm, hogy a gyönyörű Radnay Csilla fontos szerepben mutathatja meg magát. Dívaalkat - ez testhez simuló ezüstruhában még szembetűnőbb.

Fotó: Gordon Eszter
November 7-i ünnepségre készülődik a falu  | Fotó: Gordon Eszter


Mohácsi János rendezéseit nem sűrűn láthatják a fővárosiak, kétszer rendezett már a Nemzetiben, de igazi bázisa Kaposvár, illetve az utóbbi néhány évben Pécs. Az egyik legfontosabb színházi alkotó ma Magyarországon, tucatnyi előadása közül nem egy színháztörténeti mérföldkőnek számít. Többfenekű előadásait nem könnyű befogadni, de nagy dolog, hogy most megint Budapesten rendezett, és az is, hogy ilyen fontosat.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK