Vérfertőzés másodkézből: kritika a Parasztoperáról

Bálákba gyömöszölt fémhulladék között gázol térdig a titkokban a tanyasi család, közben magyar népdalokat énekelnek. Operát látunk, de nem hagyományosat. A színészeknek nincs hangjuk, de nem is kell, hogy legyen. A Pécsi Nemzeti Színház Parasztoperája groteszk népopera modern flashbackekkel és bő humorral. Brecht falun.

Brazil szappanoperákban szokott kiderülni, hogy mindenkinek más az apja, mint amit addig hitt. A Pécsi Nemzeti Színház előadásában is hasonló történik, a tervezett esküvővel ezért aztán kisebb bonyodalmak adódnak. Az efféle fordulatokhoz görög drámák, délutáni szappanoperák révén hozzáedződtünk, ezért a pécsi előadásnak inkább a formája szokatlan. Egy kortárs magyar darabban népdalokat adnak elő a színészek áriaként, és recitativóban omlik össze az életük. Közben annyi poén van a beszólásokban, hogy a közönség nem győz hahotázni.

A humor és a tragédia összeforrasztása Pintér Béla specialitása. Pintért össz-színházi emberként szokás számon tartani, mivel ő találja ki, írja, rendezi társulatának előadásait. Drámaírói mivolta ebben az összevisszaságban háttérbe szorul, pedig darabjai a széles körben ismert színházak előadásainál ezerszer jobban reflektálnak a mai magyar valóságra (nem véletlenül szerepel a honlapjukon, hogy céljuk "nemzeti ihletettségű" művek létrehozása). A Pécsi Nemzeti Színház előadásában a Pintér Béla-darab kiszakad Pintér Béla megszokott közegéből, mivel most nem ő, hanem - a sok tekintetben rokon szellemiségű rendező - Mohácsi János vitte színre a kilenc évvel ezelőtti Parasztoperá-t.

Az az igazi sorsdráma, ahol nincs gonosz, nincs jó, hanem mindenkinek igaza van. Itt is ez történik. Ki ítélné el az anyát egy kis félrelépésért? Ki kárhoztatná a szülőket, akik születendő gyerekük érdekében, a sok ezernyi dollártól megrészegülten lesújtanak a baltával? Ki haragszik a szerelmes lányra, aki viperaként csap le a facérrá vált pasira? És ki utálná az állomásfőnököt, amikor olyan viccesen esik hasra hatszor? Mohácsi János hatásos ötletekkel segíti a nehézsúlyú szöveget. Gyönyörű jelenet lett például az ötperces szexbalett. Orálisszex-imitáció itt is van (és más is), de csodás légies padödővé olvad a légyott.

A titkoktól terhes múlt és a felszínen boldog jelen kettősségét furfangosan kitalált kosztüm jelzi. A színpadkép a helyi MÉH-telepet idézi: újsághalmok púposodnak, kólásdobozok préselődnek egymásnak. Mintha a díszlet a régebbi Pintér-darab újrahasznosítására hívná fel a figyelmet előzékenyen. Viszont segít, ha az ember nem ismeri a Pintér Béla-előzményeket, Pintér színészeinek ugyanis a pécsiekhez képest megvan az az előnyük, hogy fizimiskájuk, kisugárzásuk olyan, hogyha cövekként megállnak a színpadon, és felolvassák a szombati bevásárlólistát, akkor is 100 százalékos maró hatású humort árasztanak magukból. A pécsiek ennél "klasszikusabb" színészek: a groteszk nem zsigerből jön, meg kell dolgozni érte.

Részlet az előadásból

Az éneklést egy idő után megszokja az is, akit az operától a víz kiver, egyszerűen túlröhögjük a sokkot. Bertolt Brecht német rendező csinált ilyesmit a múlt század harmincas éveiben, Berlinben, csak ő az alvilágba vitte le az arisztokrata műfajt. Most falun vagyunk, élő zenekar húzza hátul, a prímás néha előrejön, truvájjal kápráztatja el a közönséget.

Az előadás vége talán már kicsit túl hatásos is, óriási pofonként csattannak a fémfalak. A pécsi nézők őrjöngenek. A fesztiválközönség, olyan, mint a bábszínházi gyereksereg: örül, hálás, azonnal reagál. Itt többször jár a színésznek nyíltszíni taps és hujjogatás, mint a sima előadásokon, ahová bérletesek cammognak el szokásból. Ebben persze az is benne van, hogy hazai terepen vannak. Lehet furcsállni, hogy egy POSzT-on két előadás is van ugyanattól a rendezőtől (a másik az Egyszer élünk), de Mohácsi és Pintér párosítása nagyon erős.

Fotó: Körtvélyesi László
Vigad a magyar: Köles Ferenc a részeges állomásfőnök szerepében, a háttérben Balikó Tamás, Nyakó Júlia, Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Kovács Márton | Fotó: Körtvélyesi Zsolt

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK