A gyűlölet közössége: a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból kritikája

A gyűlölködés lélektanáról szól a Nemzeti Színház Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadása. A közönség soraiban kiosztott sör és fasírt elsőre gegnek tűnik, pedig tétje van. Kinek van hozzá gyomra, hogy az emberi lélek borzalmait sramlizenére ünnepelje? Alföldi Róbert rendezőként egy utálattól fröcsögő falu közepére ülteti a nézőket.  

A Nemzeti Színház tavaly tavasszal bemutatott Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadásának legnagyobb erőssége a témaválasztás és a színpadi elrendezés. Egy olyan dráma, amelyben egy anya azt kívánja, bárcsak halálra vernék nemkívánatos fiát, és amelyben vérdíjból újítják fel a templomot, valószínűleg felolvasó-színházi formában is jól működne. A németek inkább mernek vájkálni a múltjukban, Martin Sperr bajor színész és drámaíró sem óvatoskodott, amikor megmutatta, hogyan vadásszák le a második világháború után, a nácizmusból épp kilábalt dél-németek az egyik falubelit, csak azért, mert "olyan".

Van ugyanis a faluban egy meleg férfi. Nemcsak a falubeliek vetik ki maguk közül utálkozva, de még saját édesanyja is szívből gyűlöli. A férfit leköpik, markolásszák, megszégyenítik minden úton és módon. Az Ábrámot játszó Stohl András vörös arccal áll, nem szól vissza, hiszen éppen most próbál "normális" életet élni: el akar venni egy lányt. Tompos Kátya a menyasszony szerepében hisztis, felszínes teremtés: rémült nyúlként ugrándozik összevissza, nem ért semmit, saját kis sérelmével van elfoglalva. Viszont tud szeretni, ami a többieknek nem megy. Mert a falusiak egymást sem szeretik, szexuális irányultságtól függetlenül áskálódnak. Gyűlölik a lelkileg sérült fiút, a hűtlen asszonyt, a kurvának csúfolt lányt, a menekült anyát, a jól kereső irodistát. A gyűlölet nagy közösségteremtő erő.

Kattintson a fotóra, és nézze meg a próbán készült képeinket! (Fotó: Pályi Zsófia)

A szokatlan színpadi elrendezés fontos hatáselem: a színészek a terem szélein játszanak, az egyik sarok az egyik lakó fáskamrája, a másik a hentesüzlet, a harmadik a buszmegálló. A középen, szalmazsákokon kuporgó közönség a falu részévé válik: van olyan néző, akire vér is fröccsen. A Nemzeti Színházban a hatodik emeleti festőműhelyben játsszák az előadást, a POSZT-on azonban egy Pécs melletti faluban, Pellérden tartják a bemutatót, egy ipari csarnokban. A színészeknek a fővárosinál nagyobb térben több időbe telik eljutni egyik pontból a másikba, így mintha kicsit tempóját vesztené a produkció, túl sok a szünet a mondatok között. Ez néhol csökkenti a jelenet drámaiságát, de mindez apróság az előadás erejéhez képest.

Kattintson a fotóra, és nézze meg a próbán készült képeinket! (Fotó: Pályi Zsófia)

Ugyanis olyan mondatokat vágnak a képünkbe, hogy nem győzünk nyelni. Kérdés, hogy valóban vicces-e, amikor egymást fúrják az emberek. Itt, ha van is nevetés, inkább a kínos fajtából. Szarvas József jobban kihozza a helyzetben rejlő poénokat. Amikor mellékesen megjegyzi, hogy ez az "olyanság" nem olyan szörnyű, hiszen ők "a háborúban is csinálták", akkor mintha megkönnyebbült nevetés suhanna át a közönségen. Jó, hogy az előadás nyitva hagyja a kérdést, hogy mi teszi az embert gyűlölködővé és az aljasságig intoleránssá. A történelmi helyzet, a szegénység, a talajvesztettség? Több utat is kínál a dráma.

A Nemzeti Színház Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadása logikusan illeszkedik abba a sorba, amelybe a Magyar ünnep és az Egyszer élünk is. Önelemzést kívánó, fontos előadás ez is: mellbevágó közösségi pszichoterápia, amiért megéri végigülni a szalmazsákon a két órát.