Kovács Patrícia: Fiúk közt jobban érzem magam

Kovács Patrícia úgy érzi, hogy nem tartogat számára elég kihívást a Vígszínház, ezért a jövő évadtól már nem tagja a társulatnak. Az [origo]-nak adott interjújában beszélt a döntés okairól, a színpadi meztelenség rossz élményéről, a benne lakó igáslóról, és a feminista többletről.  

- A POSZT-ra is beválogatott Mikvé-ben csak nők szerepelnek. Más volt egy ilyen előadást próbálni?

- Kicsit féltem ettől a helyzettől, mert jobban érzem magam fiúk között - az általános iskolától kezdve a főiskoláig mindig fiús voltam. De most mégsem volt ezzel probléma, és biztos vagyok benne, hogy a rendező, Michal Docekal miatt: ő egy különleges temperamentumú férfi, aki nagyon jól összefogott bennünket. Élvezte a helyzetet, elegánsan, egyenlően kezelt minket, egyformán udvarolt mindnyájunknak: megszelídített bennünket. Pedig lehetett volna ebből valami rémületes szituáció is, mert nyolc nő összezárva azért tud rémesen viselkedni.

- Éreztél valamiféle társadalmi, feminista többlettartalmat ebben a nőkről szóló előadásban?

- Nem mondanám, hogy feminista volt az előadás, de az biztos, hogy az átlagos színházba járók között - tehát nem a szakmában, hanem a 30-40 éves, a barátnőjükkel vagy az anyukájukkal érkező nők között - nem talál süket fülekre, sőt, még a férfiakat is meg tudja lepni. Pedig biztosan lehet mondani, hogy nem túl intellektuális darab, és hogy engem is lehetett már százszor ugyanilyennek látni, mégis nagyon mellbevágó az előadás. Ebben a korban, amikor a legtöbben nem járnak színházba, nagyon jó, ha valami egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el. Bevallom, eleinte kicsit féltem attól, hogy istenkáromlónak, vallásellenesnek fog tűnni az előadás - de szerencsére nem lett igazam. Inkább arról szól, hogy vannak olyan helyzetek, amikor át kell hágni a szabályokat, miközben szabályok, hagyományok nélkül nem lehet élni.

- Érdekes, hogy azt mondod, hogy nem feminista az előadás, mert számomra talán a leginkább a nők alárendelt helyzetéről és az ebből való kitörésről szólt a Mikve.

- Tény, hogy vannak benne ilyenek helyzetek, és hogy lázadós darabról van szó, de mégsem nevezném feministának. Ezzel kapcsolatban olyan rossz érzéseim vannak. Kicsit pejoratív ez a szó.

- Nagyobb kihívás volt színészileg, hogy nagyon komoly, lélektani jeleneteket ötszázhatvan ember előtt, teljesen meztelenül kellett elmondanod?

- Vannak rossz élményeim a meztelenséggel kapcsolatban, és bár most nem volt baj, ezután sem akarok ennél többet vetkőzni. Nézőként sem szeretem a meztelenséget a színházban, mert abban a pillanatban, hogy meglátunk egy meztelen női testet a színpadon, egyből kukkolni kezdünk, és utána már játszhat bárki bármilyen jól. De Michalnál lehetett tudni, hogy ez nagyon finoman, ízlésesen lesz kezelve. És másmilyen az is, amikor csak nők között vagyunk, mert olyankor nincs szemérem a kollegák előtt, pláne, ha majdnem mindenki vetkőzik.

- Milyen rossz élményeid vannak a színpadi meztelenkedéssel kapcsolatban?

- Két ilyen élményem volt. Az egyik Egerben, az egyetem után, az Ahogy tetszik Rozalindájaként: le kellett vetkőznöm, és úgy elmondani egy nagymonológot. A közönség pedig hol röhögött, hol lefotózott mobiltelefonnal - minden, amit addig játszottam, megszűnt, és csak az ócskaság maradt. Egy idő után végül fogtam magam, és felvettem egy bugyit és egy melltartót. A másik rossz élményem a Nemzetiben volt, a Györgyike, drága gyermek-ben: abban a jelenetben erőltetettnek éreztem a meztelenséget. Sokkal értékesebb lett volna, ha az a jelenet nem a mellemről és a fenekemről szólt volna a nézők és az én számomra is. Azt se szeretem, ha csókolóznak a színpadon: az soha nem tud igazi lenni. Érdekesebb formákat kell találni, hogy egy férfi és egy nő hogyan nyúljon egymáshoz.

Jelenet a Túl a Maszat-hegyen című előadásból (fotó: Kollányi Péter/MTI)

- A POSZT után már nem fogsz a Vígszínházban játszani. Miért jöttél el két év után a társulatból?

- Ledarált ez a rendszer: huszonötöket játszottam egy hónapban, plusz a próbák - úgy éreztem, hogy elkezdek szakmunkás lenni. Elkezdtem abból dolgozni, ami amúgy is jól ment nekem, rám ragadt egyfajta automatizmus. Láttam magam tíz év múlva: olyan leszek, mint egy gép: az ügyes, sikeres lány az első sorból - de én nem egyszerűen sikeres lány akarok lenni. Érdekes volt, amit a Mikve utáni szakmai beszélgetésen mondott Szűcs Katalin Ágnes kritikus a POSZT-on: hogy szeretné látni, mit hoz ki belőlem egy olyan ember, aki nem ismer. Magam is úgy érzem, hogy muszáj kipróbálnom magam itt-ott-amott, mert ebben a csűrben, ami a Vígszínház, megvolt a helyem, de az már nem is változott volna meg. Egerből is ugyanezért jöttem el, csak kicsit több idő után: úgy éreztem, hogy meg fogom unni magam, ha nem gondolnak rólam másmilyeneket is, ha nem látnak belém mást is, ha nincsenek kihívásaim. De egy pillanatig sem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy nem vagyok hálás Eszenyi Enikőnek, csak autonómabb személyiség vagyok, mint amire a Vígben szükség van.

- Havi huszonötöt játszottál, mellette folyamatosan próbáltál: úgy érezted, hogy hiányzik az elmélyülés egy-egy darabban, szerepben?

- Aki ismer, tudja: tudok és szeretek dolgozni, lakik bennem egy igásló. De hiányzott az elmélyülés, a sokszínűség, a magánélet és a szabadság is, meg nem is értek új impulzusok ebben a két évben. Döbbenetes, hogy a Vígben estéről estére 1200 embernek kell játszani, a Pesti Színháznak meg nagyobb a nézőtere, mint a Nemzetinek: ez egy nagyüzem, és ebben a rendszerben én renitens vagyok. Feszegetem a határaimat, rossz a magatartásom, és ez itt nem működik.

- Jól tudom, hogy a Ványa bácsi Jelena Andrejevnájának szerepével felvételiztél a Színművészetire?

- Azzal is, igen.

- Azért kérdezem, mert a Vígszínház Ványa bácsi-jában meghívott vendég, Hámori Gabi játszotta azt a szerepet. Nem voltál elégedetlen a szerepeiddel?

- Bevallom, hogy nem azokért a típusú szerepekért hívtam volna ide magamat a Vígszínházba, amilyeneket megkaptam. Persze voltak nagy feladataim minden évben, de mondjuk a Mikvében lévő szerepemről minden osztálytársam azt mondta, hogy tök jó, de pont ugyanígy játszottam volna az egyetemen is, és ezzel egyet is értek. Nem kockáztattak velem - igaz, megértem Eszenyi Enikőt, mert ezerkétszáz ember előtt nem is nagyon lehet kísérletezni. Nekem viszont bátrabbnak kell lennem.

- Nincsenek ehhez a kockáztatás nélküliséghez túl jó színészek a Vígben?

- Úgy érzed, hogy parkolópályán vannak?

- Igen.

- Erre most mit mondjak? Az biztos, hogy semmilyen társulatban nem lehet mindig minden színész elégedett.

- Milyen munkáid lesznek jövőre?

- Fogok dolgozni a Centrál Színházban, az Egy kis éji zene című musicalben. Lesz egy remek szerepem a Karinthy Színházban, Fodor László A templom egere című darabjában, ami kicsit hasonlít Molnár Ferenc Az ibolyá-jára. És valószínűleg fogok dolgozni a Tháliában is, meg kinéz még valami az Orlai Produkcióval is.

- Örülsz ennek a szabadúszásnak, vagy szeretnél a jövő évadban valami biztonságot, valami állandóságot találni?

- Most nem szeretnék biztonságot. Most utazni szeretnék, mindenféle stílusban játszani, olyasmiket is, amilyeneket eddig még sosem. Szabálytalanságot, kiszámíthatatlanságot szeretnék. Nagyon kell vigyáznom magamra, hogy ne csak az ügyes, flott, sikeres lány legyek, mert ennél többet gondolok magamról. Minden olyan alkalommal, amikor azt érzem, hogy beindul az automatizmus, mennem kell. A zsámbéki Kovács Patrícia című előadásban, ami rólam szólt, volt egy jelenet arról, amikor azt mondtam a vígszínházas szerződésre, hogy "most már hova tovább?", hiszen mindig arra vágytam, hogy egy piros függönyös népszínházban lehessek. De közben mégis rájöttem, hogy ezzel elveszítek valamit - ezt akarom most megkeresni.