hirdetés

Nem akartam a halálomig várni

2012.01.15. 13:55

Kicselezte a múzeum biztonsági rendszerét, és kiakasztotta saját képét a wroclawi Nemzeti Galériában Andrzej Sobiepan, egy lengyel művészeti egyetem hallgatója. A festményt napokig nem vették észre, majd lecsapott rá a média. Sobiepan sajnálja, hogy diáktréfának értelmezték tettét: az [origo]-nak az állam és a függetlenek viszonyáról, illetve a művészet 21. századi útjáról beszélt.

 

Mekkora a kép, és hogyan vitte be a múzeumba?

A kép 19x20 centiméteres, a nadrágomba rejtve, a pólómmal letakarva vittem be. Korábban alaposan felmértem a terepet. Ellenőriztem, melyik sarokban nem látja a kamera, amit csinálok, illetve azt, hogy a termek mely részei "nem érdeklik már" a teremőröket. A múzeumon kívül azt is ki kellett próbálnom, mit bír el a kép, milyen körülményeket kell létrehoznom ahhoz, hogy ne essen le. A kép címkéjét és leírását is elkészítettem, amelyhez azt a formátumot és betűtípust használtam, amely a múzeum többi képe alatt is található. Bár az is igaz, az általam megadott születési év, ha követném a múzeumban működő gyakorlatot, a művészi tevékenységem végét jelölő évszám kellene hogy legyen. De minden bizonnyal ennek a cédulának köszönhető, hogy a képem napokig ott maradt, és nem keltett gyanút senkiben. Ugyanakkor valószínűleg azért is tűnt fel aztán valakinek, hogy valami nincs rendben, mert elolvasta, ami rajta állt.

Hogyan reagált a lengyel média?

Rövid érdekesség, kis színes hír voltam. Az országos tévéhíradók többsége beszámolt róla. Több interjút is készítettek velem, de mindabból, amit meséltem, az akció látványos elemeit emelte ki mindenki, és a számomra fontos üzenet, a lényeg teljesen elsikkadt. Egyik tévé sem hagyta, hogy szabadon kifejthessem az álláspontomat, a riporterek csak a kamerák mögött folytattak velem komoly beszélgetést. Az akció csak diáktréfa, információbomba volt nekik.

Nekem úgy tűnt, a lengyel online médiánál az angolszász oldalak többet foglalkoztak az esettel, még ha nem is sokkal mélyebben.

Az újságokban, illetve főleg az online médiában sokkal nagyobb szabadságot kaphattam volna abban, hogy elmondjam, mit jelentett ez az egész, de való igaz, közülük nagyon keveset érdekelt a történet. Akiket mégis, azok mind elég sablonos kérdéseket tettek fel, és szinte mind ugyanazt. Őszintén szólva az ön kérdései az elsők, amelyekre szívesen válaszolok.

A Vojna nevű orosz művészcsoport óriási pénisszé alakított tavaly egy felnyitható hidat; egy magyar művész arany csótányokat helyez el a világ nagy presztízsű kiállítótereiben; ön többször hivatkozott Banksyra. Az akciója önreklám, tiltakozás vagy provokáció?

Mindhárom elem benne volt. Elsősorban saját magamat promotáltam vele. A rövidebb utat választottam: átvágtam a pázsiton, ez manapság sokkal célravezetőbb. Ugyanakkor megkérdőjeleztem a kortárs művészet prezentálásának módját ebben a közegben. Ez a közeg nem aktuális, nem a jelenről szól, egyáltalán nem igazodik a kiállításon szemlélődő személy vagy a kiállító nézőpontjához, illetve maguk a kiállított tárgyak sem aktuálisak. De nemcsak a múzeum létének értelmét céloztam meg ezáltal, hanem a helyzetet, amelyben fiatal alkotóként találom magam, akit nem támogat az állam egyre abszurdabb irányelveinek megfelelő és az ösztöndíjban részesülők számát szűkítő egyetem. Az én esetemben ennek a támogatásnak a megvonását az indokolta, hogy befejeztem a tanulmányaimat. Így annak ellenére nem kaptam ösztöndíjat, hogy rendszeresen állítottam ki munkáimat galériákban, illetve az egyetemen is kiemelkedő eredményeket értem el. Az állam ahelyett, hogy új formákat keresne a fiatal alkotók ösztönzésére, akadályozza a tehetséges emberek fejlődését, elveszi a kedvüket.

Forrás: Andrzej Sobiepan
A 19x20 cm-es kép, amelyet Andrzej Sobiepan a wroclawi Nemzeti Galériában kitett

A független alkotók sokat panaszkodnak amiatt Magyarországon, hogy nem támogatja őket az állam. Jó az, ha a függetleneket az állam segíti? Lengyelországban hogyan viszonyul az állam a művészethez? Hogyan befolyásolja mindezt a válság?

Művészetre mindig kevés pénz jutott. De a lényeg inkább az, hogy ezeket a pénzeket ugyanazok az intézmények osztják el minden évben, illetve - pontosabban szólva - minden évben ugyanazok a személyek kapják, akiknek az elsődleges célja már nem az, hogy a művészetet fejlesszék, hanem megtanulták, hogyan könyveljenek el az elvárásoknak megfelelően bizonyos eredményeket, számokat. Tudom, hogy a független művészet intézményesítése az azonnali végét is jelentené egyben, de azt is gondolom, hogy meg is követeli a további támogatásokat a kulturális intézmények részéről. Amikor az intézmények megszűnnek függetlenek lenni, olyankor az általuk szervezett kiállítások és fesztiválok gyakran elveszítik karakterüket, és maguk a szervezők is abbahagyják a fiatal alkotók kutatását, inkább a bevált nevekre építenek. Egész egyszerűen azok, akiknek valaha közük volt a művészethez, illetve annak hiteles képviseletéhez, egy idő után - más választásuk nem lévén - pénzkereseti forrássá alakítják a művészetet. Nem tudom, hogyan lehetne ezt a helyzetet megoldani. Fiatal alkotóként egész egyszerűen nem tudtam, kihez forduljak a művemmel. Magamnak kell szponzorokat keresnem, hogy új kiállításomat létrehozzam.

A családneve, a Sobiepan nagyjából azt jelenti: a "magam ura". Ez a valódi neve?

Igen, a nevem Andrzej Sobiepan. Ez nem művésznév.

Azt nyilatkozta, nem akart harminc évet várni arra, hogy múzeumba kerüljön a képe. Fontos még, hogy múzeumba kerüljön egy kortárs kép?

Számomra nem, és természetesen nem is ez a célja a tevékenységemnek. Szimbolikus értéke volt, a helyzet értelmetlenségét akartam kifejezni. Hogyan jöhet létre a párbeszéd a kortárs művekről és az új társadalomról, ha egy alkotónak meg kell várnia a saját halálát ahhoz, hogy eredményeit bemutathassa az arra létrehozott intézményben? Kérdés továbbá, hogy ez tényleg a művész kitüntetése-e, vagy inkább a kiállítótér halálának bizonyítéka.

Hosszabb idő egy művész számára harminc év annál, mint amennyi a huszadik században volt? Türelmetlenebbé vált a huszonegyedik században az alkotás?
 
A huszonegyedik században gyorsabban élünk, ez biztos. Tudnod kell jelt adnod magadról a mérhetetlen információ és a többszörösen párhuzamos tartalmak sűrűjében. Meg kell találnod a saját hangod a zajban. Nem vagyok türelmetlen, sokkal inkább aggódom amiatt, hogy milyen választásom lesz végzős egyetemistaként, illetve hogy nem lesz-e egyszer csak túl késő ahhoz, hogy elérjem a céljaimat.

Több ma a művész, mint korábban? Változott a céljuk?

Kétségkívül sokkal több ember próbálja ki magát ma a művészetben, mint eddig bármikor, részben azért, mert ez az önkifejezés egy formája. Számtalan multimediális művész van, aki úgy válik festővé, hogy soha életében nem érintett ecsetet. A művész definíciója is megszabadult számos korábbi korláttól. Ugyanakkor a diploma után a többségük 5-10 évig próbálgatja magát, aztán abbahagyja, és olyan életutat választ, amelynek semmi köze a művészethez. Lengyelországban, úgy gondolom, még mindig konzervatív a művészethez való hozzáállás. A multimédiás művészet sikerét pedig inkább az aktuális trendek következményeként értelmezem.

Az akciója óta kapott felkéréseket?

Egy tévé ajánlotta fel, hogy csinál velem még egy ilyen akciót, amilyen ez volt, de engem ez nem érdekel. Ez az akció egyelőre nem volt hatással a művészi tevékenységemre. Van egy már korábban betervezett kiállításom itt, Wroclawban, áprilisban nyílik.

A művészközeg szempontjából milyen Lengyelországban a főváros és a vidéki városok viszonya? Wroclawi művészként könnyen érvényesülne Varsóban?

A főváros művészközege nem szívesen nyílik meg a kívülről érkezők előtt. Épp a zártság miatt nem tölti be azt a szerepet, hogy új tartalmak és új alkotások motorja és közvetítője legyen. Wroclaw számomra sokkal jobban működő és előremutatóbb kulturális közeg.

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Most
Top 12 óra
Ajánlat
Ajánlat
Ajánlat