Ha fejbe dobnak datolyával

A zsidó, a keresztény és a muszlim ül egy padon, de nem férnek el. Tizenéveseknek és egy nagy sakktáblán rendezte meg bölcs Náthán történetét Gigor Attila: a darab címében nem szerepel jelző, a történet a muzulmán fennhatóságú Jeruzsálemben játszódik, de persze a jelenről inkább szól. A Nemzeti Színházban bemutatott Náthán gyermekeihez drámapedagógust is hívtak, Kulka János pedig elsírja magát.

 

Volt egyszer egy gyűrű, amelynek viselőjét egyaránt szerette ember és isten. A gyűrűt minden apa annak a fiának adta tovább, akit a legjobban szeretett, amíg az egyik apa bajba nem került: mindhárom fia iránt ugyanúgy érzett. Odaígérte a gyűrűt mindhármuknak, majd másolatokat készített róla - a fiúk pedig csak a halála után jöttek rá a trükkre, és azóta is próbálják kideríteni, melyik gyűrű az igazi.

A három világvallás versengéséről szóló parabola egyes források szerint csaknem ezer éve hangzott el először. Erre építette fel Gotthold Ephraim Lessing 1779-ben Bölcs Náthán című darabját. Az alig ötvenéves Ulrich Hub drámaátiratában már senki sem bölcs igazán - nem csoda, hogy a Nemzeti Színházban bemutatott darab címéből is kikerült a szó: nála a Jeruzsálemben együtt élő keresztény, muszlim és zsidó is a maga eszméinek megfelelően vonja le a tanulságot. A Náthán gyermekei már nem tanmese, nem példabeszéd: ahogyan az egy jó drámától elvárható, felvet néhány nehéz problémát, és anélkül, hogy a nézőre erőltetné a válaszokat, elgondolkodtat - miközben persze próbál terelgetni a helyesnek ítélt irányba - vagy irányokba. Aztán terelget tovább az előadás utáni drámafoglalkozás is: a Nemzeti most először drámapedagógust is hívott a kamaszoknak szánt bemutatójához.

A Náthán gyermekei a muszlim fennhatóság alatt álló Jeruzsálemben játszódik, ahol mindig is jelen voltak a zsidók, és ahová éppen keresztény lovagi misszió is érkezett. A szultán megkegyelmez egy keresztesnek, aki pedig kiment egy égő házból egy zsidó lányt, Náthán lányát. Ezzel a fehér játékos elkezdte a partit, indulhat a sakkjátszma: a szultán a zsidóval szövetkezik a zsidóölésre készülő püspök ellen, aztán rájön, hogy ha mégis a püspökkel szövetkezne a zsidó ellen, akkor sosem kellene visszafizetnie Náthánnak az adósságait - közben a két fiatal meg egyre közelebb kerülne egymáshoz, ha hagynák.

Ulrich Hubnál már a kamaszok a főszereplők. Az öregek átadták a stafétabotot a következő generációnak, és ezt Hub a címen kívül még egy gesztussal jelzi: a gyűrűs parabolát nála nem Náthán mondja el, mint Lessingnél, hanem a lánya (aki persze apjától tanulta a mesét). A szerző ezzel - roppant szimpatikus módon - azt sugallja, hogy nem az a lényeg, amit a bölcsek mondanak nekünk, hanem az, amit mi ebből alapos megfontolás után a magunkénak érzünk, amit saját világnézetünknek választunk. Aligha van olyan módszer, amivel jobban közel lehetne hozni az előadást a célközönséghez.

A vallások, identitások versengésével vagy együttélésével, a másik elfogadásával kapcsolatos kérdésének érdekessé tételén fáradozik tehát A nyomozó című filmmel ismertté vált, azóta leginkább színházban dolgozó Gigor Attila rendező is. Méghozzá nagy sikerrel. Az előadás formája is e célt szolgálja: a játék nemcsak képletesen, de konkrétan is egy hatalmas sakktáblán játszódik, feldöntött és még a helyén álló figurákkal. (Igaz, Daróczi Sándor díszleteit végül nem sok mindenre használják fel.) A jelmezek mindegyike egy-egy jó játék: a lovagi nadrág szárára mintaként van felvarrva a kard, a szultán rajzfilmesen felfelé kunkorodó orrú aranycipője menő sportcipővé van átalakítva, a lány Converse tornacipőben rója Jeruzsálem köveit, és így tovább. Közben pedig Halas Dóra játszik az erkélyen néha kissé idegesítő, de feltétlenül egyedi zörejzenét. A helyszín és az időpont elvileg a múlt, valójában azért senki sem gondolja, hogy a történelemről, és nem az itt és most jelenéről lenne szó. A rendezés ötletesen kerüli, hogy tanmesévé váljon, miközben mégsem fél sugallni ezt-azt. Remek ötlet például, hogy amikor a három vallás képviselője végül viszonylagos békében leül egy padra, sehogy sem férnek el kényelmesen, és mosolyogva bár, de folyamatosan lökdösik egymást.

Könnyed, de sosem túl könnyed a színészek játéka is. Sinkó László szultánja és Hollósi Frigyes püspöke első ránézésre ártatlan apókák, de Sinkóban mégis ott szunnyad nem is olyan mélyen a kegyetlen diktátor, Hollósi prédikációjában pedig azonnal észrevenni az álszentséget, a képmutatást, sőt a gonoszságot. Martinovics Dorina vagány, lázadó és nagyon okos kamaszlányát csak szeretni lehet, Földi Ádám pedig a szemünk előtt válik büszke keresztes vitézből kiábrándult kamasszá. Kulka János Náthánja többnyire feddhetetlen bölcs, ám ha lányára terelődik a szó, rögtön elkövet minden hibát, amit egy apa elkövethet: túl védelmező, túl szigorú és hiányzik belőle az empátia. Kulka egy húsz másodperces jelenete az előadás legmaradandóbb része: a keresztény lovag pusztán a származása miatt pár datolyát vág a kedvesen beszélgetni próbáló Kulka fejéhez, aki ettől - felnőtt, tekintélyes férfi létére - pár pillanat erejéig sírva fakad. Ebbe az egy képbe sikerül belesűríteni a gyűlölködés lélekölő erejét.

Gigor kihúzza a Lessingnél és eredetileg még Hubnál is meglévő végső csattanót, amely szerint mind a fiatal keresztes lovag, mind a zsidó (mint kiderül, nevelt) lánya a szultán testvérének gyermekei volnának. A Nemzetiben ezzel szemben nagyon is valós alternatíva a két fiatal szerelme: a záró képben, amikor a lánynak döntenie kéne, hogy a születésekor örökölt (keresztény), a neveléssel megkapott (zsidó) vagy valamilyen más, saját maga által formált identitásban élje tovább az életét, apjával átellenben a keresztes lovag is várja őt a színpad és egyúttal az eddig megismert világ szélén. (Hubnál a lovag figurájával - aki szerint a parabola értelme: "Csak akkor lesz béke, ha senki sem fog hinni semmilyen Istenben" - megjelenik a három világvallás mellett a negyedik, az ateizmus is.)

A Nemzeti Színház klasszikus évadának egyetlen kortárs drámájából készült a színház idei legérdekesebb előadása - a színlap szerint 12-16 éveseknek. Ám valójában aligha akad olyan felnőtt, akinek felesleges lenne megnéznie a Náthán gyermekeit: a darabban felvetett kérdésekre nem szokták díszcsomagolásban átadni a jó válaszokat a tizenhatodik születésnapon.