Nagyszerű idióták: Anamnesis

Bodó Viktor Anamnesis című előadása a Katona József Színházban nem több könnyű szkeccsparádénál, de olyan kirobbanó erő van benne, hogy végig viszi magával a nézőt. És ennyi lenyűgözően őrült fejet talán még sosem láttunk egyszerre a színpadon.

Bodó Viktor 2010-es Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című rendezése többé-kevésbé szórakoztató kis vinyetták kupaca volt, amelyek nem mutattak túl önmagukon. Körülbelül ezt vártam a magyar egészségügyet bemutató Anamnesis-től is, annak tudatában, hogy az előadás a nézők beküldött sztorijaiból és a színészek improvizációiból összehordott töredékekből született. És valóban nem több az előadás, mint egy könnyű szkeccsparádé, de van benne erő, ami a két óra szinte minden percében viszi magával a nézőt.

Kórházban vagyunk: a falak mentén recepciós pult, kávéautomata, kényelmetlen várópad, nyikorgó lift. Nagy üres teret fognak közre, amelynek a középső része egy forgatható kör. Itt vonulnak fel előttünk a mindannyiunk által jól ismert arcok: kekeckedő recepciós, unott nővér, kétségbeesett beteg, közönyös orvos, kéremkopogásávalnezavarjaarendelést. A kör evidens, egyszerű szimbólum, kicsiben a mindennapok fásult rutinja, az ismétlődő orvos-beteg játszmák, nagyban az élet és halál körforgása. Bodó annyiszor használja, ahányszor csak elképzelhető, és még néhányszor, de működik, dinamikát ad az előadásnak.

Nézzen még több eszementet kattintásra!

Egy sikertelen újraélesztés adja meg az alaphangot: a halott nő rikácsoló pasija, a munkájukat szenvtelenül végző mentők, a holttest lepedő alól újra és újra kibukkanó melle groteszk kavalkáddá olvad. Aztán ahogy a kis szkeccsek váltják egymást, a groteszkből abszurd lesz, az abszurd átlendül burleszkbe. Bodónak csodálatos a ritmusérzéke, precízen zsonglőrködik a majdnem drámai, a keserű humorú és a bárgyún vicces pillanatokkal.

Pattogósan váltják egymást a jelenetek, és közben megkapjuk a Bodó-védjegynek számító játékot a fényekkel, a füsttel, a popszámokat (szigorúan csak olyanok jöhetnek, amelyeket mindenki ismer), és a kis poénokat a tárgyakkal - kedvencem, amikor a tumor méretét jelző teniszlabda átgurul a színpadon. Máthé Zsolt gúnyos dalszövegei pedig tökéletesen simulnak bele ebbe a világba. Néha azt érzem, Bodó csak hozta a bevált receptet, és ezt az egészet kirázta a kisujjából, de akárhogy is, az előadás a legjobb pillanataiban a Ledarálnakeltűntem zsenialitását idézi - majdnem Kafka.

A rengeteg szereplő fele a Katona József Színház társulatából van, fele Bodó Szputnyik Hajózási Társaságából jött. Persze a katonások közül főleg a bizarr fejek kerültek be, és a két banda együtt lenyűgözően őrült csapatot alkot. Már ezért megéri megnézni az előadást: a halott anyját kereső, bamba Mészáros Béla és az őt szívató hullaőr Czukor Balázs kettőse, a hármas iker Molnár Gusztáv vagy Keresztes Tamás Postás Józsija mind tömény élvezet, folyamatos vigyor ül az ember arcán ezt a nagyformátumú idiótaságot csodálva.

Még több kép kattintásra!

A jeleneteket időnként leereszkedő vászon szakítja meg: orvosok, ápolók, szakértők beszélnek arról, milyen egészségügyi dolgozónak lenni. Történeteik ebben a közegben óhatatlanul is groteszkké válnak, azon kapjuk magunkat, hogy visítunk a nevetéstől, amikor egy orvos kimérten magyarázza, hogy az átlag magyar melyik belső szerve hogyan károsult. Kicsit igazságtalan, hogy a nevetség tárgyává lesznek ezek az elhivatott szakemberek, de valójában persze magunkon röhögünk.

A feszes tempót majdnem végig sikerül fenntartani, csak akkor bicsaklik meg kissé az előadás, amikor már érezhetően a finálénak kéne jönnie. Két-három jelenettel hosszabb, mint szükséges lenne, Pálos Hanna meséje különösen kilóg, mintha Bodó kényszert érzett volna rá, hogy megüssön egy másik hangot is, de ez ide nem kellett. Azért a legvége megint üt, és naná, hogy Keresztes Tamás viszi el a show-t.