Itt az egyik legnagyobb magyar regény titkos folytatása

2012.05.27. 8:05

Ottlik Géza Iskola a határon és a Buda című regényeinek katonaiskolás szereplői felnőttként megélték a világháborút, majd a kommunista hatalomátvételt és '56-ot is. Az író nem szívesen beszélt a regényt ihlető osztálytársairól, azonban haláláig tartotta velük a kapcsolatot. Egy évtizedekkel ezelőtti jegyzet segítségével eredtünk annak a nyomába, hogy mi történt felnőttként az egyik legjobbnak tartott magyar regény eredeti szereplőivel.

Ottlik Géza születésének századik évfordulóján sok szó esett már és még fog is esni az író főművéről, a számos nyelvre lefordított Iskola a határon-ról, amely sokak szerint a 20. századi magyar regényírás egyik csúcspontja. Szokás dicsérni a könyv humanizmusát, modern szerkezetét, sajátos elbeszélő módszerét, mély gondolatvilágát - ám sok olvasó a katonaiskolában játszódó részek hitelesnek tűnő és erőteljes megformálása miatt szereti a regényt igazán. Bár Ottlik hangsúlyozta, hogy a könyv szereplői csak részben viselnek hasonlóságot az ő egykori társaival, a karaktereket sikerült annyira jól ábrázolnia, hogy legtöbbjük valós személyiségnek tűnik. Ebben a cikkben most velük és az őket ihlető egykori iskolatársakkal foglalkozunk.

Az árulkodó verzió

Ottlik minden ellenkezése ellenére azért a könyv szereplői közül kettőt többé-kevésbé sikerült beazonosítani, nem számítva persze a történeteket egyes szám első személyben elbeszélő Both Benedeket, aki némi változtatásokkal ugyan, de Ottlik megfelelője. Az Iskola másik főszereplője, Medve Gábor alakját részben Örley Istvánról mintázta az író: Örley Kőszegen és Budán is együtt járt Ottlikkal, jó barátja is volt, és hozzá hasonlóan szintén író lett, a Magyar Csillag folyóirat híresen szigorú szerkesztője, aki azonban fiatalon meghalt 1945 januárjában, egy légitámadás során. A másik fontos szereplő, Szeredy Dániel alakját Sándor Károly nevű növendéktársáról mintázta Ottlik: Sándor katonai pályán maradt, a háború végén Amerikába távozott, és ott is halt meg a hetvenes években, de Ottlikkal haláláig levélkapcsolatban volt.

Ezeket tehát az irodalomtudomány régóta biztosra veszi, a többi szereplőről viszont nem nagyon tudni semmit. Sőt, Ottlik sem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen egyrészt hangsúlyozta, hogy szereplőihez egykori társai csak mintaként szolgáltak, másrészt ő maga is szabadon bánt karaktereivel: erre legjobb példa az Iskola a határon korai verziója, melyet Továbbélők címmel adott le a negyvenes években, és gyakorlatilag a nyomdából kért vissza, mondván, hogy át szeretné dolgozni.

A Továbbélők végül Ottlik halála után kilenc évvel, 1999-ben megjelent, és az egy évtizeddel későbbi Iskola a határon egy fokkal gyengébb, rövidebb verziója. Számunkra azonban az lehet belőle a legérdekesebb, ahogy Ottlik a szereplőkkel bánik: bár sokan megmaradtak, pont a két főszereplő, Both és Medve hiányzik. Itt Damjáninak és Szebek Miklósnak hívják a jóval kevésbé kidolgozott karaktereket, de vannak egyéb változások is. Ilyen például Gereben Énok, akit az Iskola a határon-ban kicsapnak a növendékeket évekig terrorizáló Merényi-bandával együtt, a Továbbélők-ben viszont ő az egyik legpozitívabb szereplő, aki leszakadva Merényiéktől a gyengék védelmezője lesz. Ugyancsak változás, hogy míg az Iskolá-ban a Varjú nevű sátáni kis manipulátor eléri, hogy ne csapják ki, itt ugyanezt a szereplőt Véghnek hívják, és kicsapják, viszont Homola lesz az, aki megússza a kirúgást. Hogy ezekre a változtatásokra Ottliknak miért volt szüksége, azt nyilván ő tudta, viszont ezzel csak még jobban megnehezítette a szereplők mögött rejtőző valódi alakok beazonosítását.

Rögeszméje volt, hogy lehallgatják

Az Ottlikkal megjelent interjúkból, beszélgetésekből utólag jól látszik, hogy gyakorlatilag semmit nem beszélt az egykori iskolatársairól, és ezek alapján akár úgy is tűnhetne, hogy legtöbbjükkel teljesen el is veszítette a kapcsolatot a növendékévek után. Pedig nem így volt: Ottlik öregkoráig jóban maradt a még élő osztálytársak közül többel is, csak erről nem beszélt, és erre az írót személyesen is ismerő, életművét pedig alaposan tanulmányozó Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész szerint jó oka volt: "Ottlik politikai okok miatt nem beszélt az iskolatársairól, hiszen nem mindegyik volt kimondottan baloldali, sőt" - mondta kérdésünkre. "Nem háborús bűnösök voltak, de más nézetrendszert képviseltek, ami a szocialista Magyarországon elfogadott volt. Maga Ottlik sem volt éppen baloldalinak nevezhető, az ő első írásai is a jobboldali beállítottságú Új Nemzedékben, majd a Napkeletben jelentek meg" - folytatta az irodalomtörténész, aki szerint Ottliknak rögeszméje volt, hogy lehallgatják, és iskolatársairól csak a Vérmezőn sétálva volt hajlandó beszélni, a lakásában nem.

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tára
A felső sorban, balról a második: Ottlik Géza (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Szegedy-Maszák szerint Ottlik iskolatársai vegyesen fogadták az Iskola a határon-t: többen - így a vele levelező Sándor Károly is - felrótták neki a pontatlanságokat, hiszen nem regénynek, hanem valódi visszaemlékezésnek tekintették. Voltak, akik kimondottan nehezteltek Ottlikra, amiért a regényben szerintük a valósnál sötétebbnek ábrázolta az iskolát, eltúlozta a Merényi-banda "kegyetlenkedéseit", és szerintük a Schulze tanfelügyelőt ihlető altiszt sem volt akkora szadista, amilyennek Ottlik ábrázolta. Az egykori növendékek szerint valóban szigorú hely volt a kőszegi alreál, de hát katonaiskola lévén mi másra oktatott volna, mint a fegyelemre? Abban pedig csaknem mindannyian egyetértettek, hogy Ottlik alkatilag alkalmatlan volt a katonaiskolára, amolyan kívülállóként jellemezték, aki egyszerűen nem volt oda való. Az Iskola a határon két fontos szereplője - a beilleszkedni képtelen Apagyi és a lázadása miatt koholt vádak alapján kicsapott Öttevényi - ihletőit pedig az egykori osztálytársak "lehetetlen alakokként" írták le Szegedy-Maszáknak, akiknek nem is volt helyük az intézményben.

Álcázott katonai iskola
Az Iskola a határon-t Ottlik kőszegi katonaiskolai emlékei ihlették, ahová 1923 őszétől 1926 nyaráig járt. Ez volt a Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, ahová 11-től 14 éves korig jártak a növendékek, és mivel a trianoni békeszerződés nem tette lehetővé, hogy Magyarországon valódi katonai oktatás működjön, ezért az intézményt polgári iskolának "álcázták", és a Monarchia idején alapított katonaiskola (németesen cőgeráj) hagyományait vitte tovább. Ottlik Géza korán elvesztette az édesapját, és anyja az ingyenes oktatás és a biztosnak tűnő pálya reményében íratta be fiát Kőszegre, ahol ő a második évben kapcsolódott be az oktatásba. 

A kőszegi három év után jött a főreál: a gimnáziumnak megfelelő iskola a budai Bocskai István M. Kir. Reáliskolai Nevelőintézet volt, ahová a kőszegi évfolyam nagyjából fele került, a társaság másik fele Pécsen folytatta tovább tanulmányait. Ottlik itt tett érettségit 1930-ban, és innét csak nagyon kevesen nem tanultak tovább a Ludovika Akadémián, ahol a katonatiszteket képezték - Ottlik pont közéjük tartozott, hiszen otthagyta a hadsereget, és matematika-fizika szakos egyetemista lett. Írói munkásságára azonban legnagyobb hatást katonaiskolai emlékei gyakorolták: az Iskola a határon mellett a Próza és a Buda című művei is a visszatekintésről szólnak, és az író halála után megjelent Buda leginkább a főreálos éveket idézi fel.



Előkerült egy lista

Nagyjából ezen a ponton be is fejezhetnénk, ha nem derült volna ki egy barátomról, hogy nagyapja Kőszegen és a főreálban is Ottlik osztálytársa volt, és 1978-ban meghalt ugyan, ám hagyatékából előkerült egy lista, amely a Bocskaiban 1930-ban végzett növendékek későbbi sorsa szerint csoportosította a neveket, Magyarországon élők, külföldön élők, meghaltak és ismeretlen helyen kategóriákban. A Bocskaiban végzettek listája nem fedi a kőszegi évfolyamét, de mint arról fentebb írtunk, elég sokan ott folytatták tovább. A lista, illetve a 2003-ban megjelent Ottlik-képeskönyv-ben található 1930-as tablókép alapján el tudtunk indulni a növendékek későbbi sorsát illetően, ami azért is érdekes lehet, hiszen a korosztály pont harmincéves volt a háború idején, és katonaként elég sok történelmi fordulatban lehetett közvetlen részük, a Don-kanyartól a nyilas hatalomátvételen át a Rákosi-korszakig és '56-ig. (A Szegedy-Maszákkal beszélő egykori növendékek szerint amúgy kifejezetten büszkék voltak rá, hogy az évfolyamukból senkiből sem lett nyilas.)

Ebben a nyomozásban - az azt egyébként a hasonló kutatásokat rendszerint hátráltató - Ottlik volt a segítségünkre, azzal, hogy a Budában kitér arra, kik kerültek át Kőszegről a Bocskaiba az Iskola a határon szereplői közül. Ez alapján a Both, Medve, Szeredy trión kívül az alábbiakról van szó: Colalto, Bónis, Drágh, a két Laczkovics, Zsoldos, Czakó, a csúcsfejű Inkey, Szerafini, Borsa, Jaks, Zámencsik (és lehetett még pár, kevésbé jelentős szereplő is). Hozzájuk csatlakozott még két név, akik bár nem Kőszegre jártak, ám a Buda alapján fontos szereplői voltak Ottlik életének: Hilbert Kornél és Rodriguez Géza és még pár új szereplő. Érdekes, hogy pár szereplő a saját, valódi nevén tűnik fel a Budában: Bauer Pál, Eszenyi László, Galánffy János, Nagy-Gergelyffy László - ha minden igaz, akkor az ő megfelelőjüket már nem kell keresnünk. (Szegedy-Maszák egy korábbi tanulmányában már idézte a Rodrigueznek mintául szolgáló Bozóky Gézát [néha Geyzaként írják a nevét], aki túlélte Ottlikot, és a Buda tanúsága szerint segített az írónak, amikor az kórházba került a nyolcvanas években.)

Hídépítés, nőcsábász kalandok, Vaskereszt

Az Iskola a határon szereplői közül egy van, akit minden kétséget kizáróan be lehet azonosítani: ez a Bónis Feri alakjához mintául szolgáló Mistéth Endre, aki építészként folytatta a főreál után. ("Az építész Bónis Ferin kívül, a hülye Zámencsik Bélát nem számítva, csak mi ketten voltunk civilek az egykori évfolyamunkból, Medve meg én.") Mistéth Endre életútja önmagában is megérne egy cikket: hídépítő mérnökként kezdett dolgozni, majd részt vett a nyilasok elleni fegyveres ellenállásban, a háború után pedig ő tervezte a felrobbantott budapesti hidakat helyettesítő ideiglenes hidakat. 1946-ban építési és közmunkaügyi miniszter lesz Nagy Ferenc kormányában, ám egy évvel később koncepciós per keretében nyolc évre börtönbe csukják, aztán rehabilitálják, és újra dolgozni kezd, részt vesz az Erzsébet híd helyreállításában, illetve egyetemi tanár lesz. 2006-ban, 93 éves korában halt meg. (A Budá-ban Bónis még a nyolcvanas években is tartotta a kapcsolatot Ottlikkal.)

Innentől marad a spekuláció. Kovách Elemérnek a hetvenes évek közepén készült listája alapján rajta kívül tizennyolc osztálytársa élt akkor Magyarországon, lakcímekkel együtt: Ottlikon kívül a már említett Bozóky és Mistéth ott van a listán, illetve ott van egy bizonyos báró ternovai Stipsicz István is, aki a tabló tanúsága szerint egyedül volt arisztokrata az 58 fős évfolyamból. Márpedig Colalto Egonról tudjuk, hogy gróf volt, és a Buda szerint ő is kapcsolatban állt Ottlikkal öregkoráig. Stipsiczről annyi derül ki, hogy elég komolyan részt vett a háborúban, többször kitüntették, és még a német Vaskeresztet is megkapta. A háború utáni sorsáról nincs további információ (hacsak nem róla is jelentett az ügynökmúlttal vádolt Kiszely professzor), de a jelek szerint békés öregkor adatott meg neki.

Szegedy-Maszák Mihály kutatásaiból az is kiderült, hogy a tablón még Hanasiewiczként szereplő, de később Hajnády Antalra magyarosított növendék is Kőszegről került a Bocskaiba - nos, a háborút ő is túlélte, később Kiskunfélegyházán élt, a fia pedig a debreceni egyetem szlavisztika tanszékén tanított 2008-ig. Szintén Ottlik évfolyamtársa volt, és túlélte a háborút Voith Lajos, Voith Ági színésznő édesapja, aki 1943-ban vette feleségül a korszak ünnepelt színésznőjét, Mészáros Ágit. Voith akkor százados volt, nagy nőcsábász hírében is állt - viszont rendkívül finomakat főzött. Felesége 1966-ban elvált tőle, ő pedig 1978-ban, 67 éves korában halt meg.

Izgalmas életút Kablay Lajosé is: 1944-ben kitüntették, századosként került szovjet fogságba, a háború után pedig továbbszolgált a néphadseregben, ahol repülő alezredesi rangban érte az '56-os forradalom, amelyben Szolnokon fontos szerepet játszott, ami miatt később börtönbe csukták, és eltávolították a hadseregből, ezért a velencei halgazdaságban dolgozott, végül 1987-ben halt meg, tavaly pedig posztumusz Szolnok díszpolgára lett.

Ha minden igaz, a Buda Hilbert Kornéljának is szerepelnie kéne a listán: a túlélők tablóképei alapján még leginkább Gellért Géza felel meg közülük a szőke, viking férfiszépségnek, aminek Ottlik fiatalon lefesti, róla viszont nem sokat sikerült kideríteni. A lista összeállítójáról, Kovách Elemérről pedig azt tudjuk, hogy '45 után nem kívánt a néphadseregben továbbszolgálni, mire szertartásosan letépték a rangjelzéseit, ő maga pedig kezdetben segédmunkásként dolgozott, majd azt követően is legfeljebb irodai munkát végzett. Fejben azonban továbbra is katona maradt, amit az is bizonyít, hogy egyfajta "rehabilitációként" 1956 után az MHSZ keretében lövészetet oktathatott (remek lövő volt, egy versenyen legyőzte a későbbi kétszeres olimpiai bajnok Takács Károlyt is).

Akik külföldre mentek

A tizenhárom név közül az egyik a már említett, Ottlikkal levelező Sándor Károly, míg Bak András Franciaországban élt, és ha minden igaz, Ottlikkal találkoztak is, amikor utóbbi 1961-ben kiutazhatott. Az Ottlik-képeskönyv-ben található is két fotó, ahol az író egy meg nem nevezett egykori osztálytársával nyaral Saint-Jean de Luzben a tengerparton. Bak András vezérkari századosként került francia fogolytáborba a háború végén, és a franciaországi emigráció vezető szervezőjeként emlékeznek meg róla. A már említett Eszenyi László megjárta a Don-kanyart, vezérkari századosként a Buda szerint megmentette a kivégzésre ítélt Hilbert Kornélt (Gellért Gézát?), és a háború után az Egyesült Államokban telepedett le, ahol az emigráció egyik köztiszteletben álló alakja volt, és több visszatekintő könyvet is írt 2003-ban bekövetkezett haláláig.

Duska László is háborús hős volt: 1943 januárjában a Donnál egységével szuronyrohammal áttörte az osztrogorszki gyűrűt, és megnyitotta az utat a visszavonuló hadosztálya előtt, amiért a 2. magyar hadseregből egyedüliként kapta meg a Magyar Tiszti Vitézségi Érmet. A háború után Kanadában élt, ahol geofizikusként dolgozott, és Calgaryban halt meg 1987-ben. 

Megjárta a Dont a később szintén Amerikában letelepedő Dénes (Dotzauer) Jenő is, míg a vezérkari századosként Bajorországba kerülő Darnóy (Danczinger) Pál ott maradt a háború után is, neki is több visszaemlékező könyve megjelent, és 1987-ben halt meg Münchenben. Bartha Rezső 1936-ban kardvívóként és öttusázóként is részt vett a berlini olimpián, majd 1948-ban Venezuelába emigrált, és ott is halt meg 2001-ben. Szerepel a listán az Amerikában élők között Pálffy Sándor is, aki azért lehet érdekes, mert volt az osztályban egy Pálfy Miklós is, noha ő egy f-fel írta a nevét - ettől függetlenül elképzelhető, hogy Laczkovics Sándor és József mintájául ők szolgáltak.

Élet mint helytállás

Örley neve is olvasható a halottak névsorában, akik közül hárman is katonai repülőbalesetben vesztették életüket: Barkóczy István 1937-ben, Bender Lajos 1938-ban, az öttusázóként remeklő Kalándy Tasziló 1940-ben szenvedett végzetes balesetet. Fábry Zoltán huszárszázadosként túlélte a Don-kanyart, őt az ÁVO tartóztatta le, és 1951-ben kivégezték, "hazaárulás" vádjával. Elképzelhető, hogy Fekete Pál hadifogságban halt meg 1947-ben Máramarosszigeten, Szörényi (Reischl) Emil autóbalesetben halt meg 1944-ben, Szakonyi István pedig nem kizárt, hogy azonos vitéz Szakonyi István emigráns rovásíráskutatóval (1911-1974). A legértelmetlenebb halál Orosz Imre századosé, aki a Honvédelmi Minisztérium által küldött megfigyelőként elkísért egy salgótarjáni leventecsapatot, amely önként nekivágott, hogy megmássza az akkor Horthy-csúcsnak nevezett Nagy-Pietrosz hegyet a Keleti-Kárpátokban és ott kirakja a kormányzó fényképét, ám egy kivételével valamennyiüket lavina ölte meg 1944 telén. Az ismeretlen helyen tartózkodó tíz ember közül viszont sajnos egyiknek sem akadtunk a nyomára.

Természetesen nem száz százalék, hogy minden esetben valóban Ottlik osztálytársát találtuk meg, de a születési idő és/vagy a rendfokozat (legtöbbjük addigra százados volt) stimmelt. Szegedy-Maszák Mihály említett még két kőszegi egykori növendéket: Zech Oszkárt, aki 1944-ben Szombathelyen légitámadás áldozata lett, illetve Székely Ágostont, aki túlélte a háborút, de egyikről sem sikerült további információt találni.

Ottlik hagyatékában van egy (a cikkben feljebb látható) konfirmációs fénykép 1926-ból: kőszegi protestáns növendékek láthatók, pont az Iskola a határon idejéből. A legsokkolóbb, hogy az ember a könyvet olvasva minimum kiskamasznak gondolja őket, de hát a fénykép alapján ezek bizony csak gyerekek. Szegedy-Maszák már régivágású "úriemberekként" beszélt az általa megismert egykori osztálytársakról, akiknek pont kijutott a történelem jóvoltából minden jóból, de sokuknak valahogy mégiscsak sikerült helytállniuk - talán azért is, mert tizenegy éves koruk óta másról sem szót az életük, mint a helytállásról.